Horvátnádalja, Rába ártér

Körmend melletti Horvátnádalja elhagyott, régi malomépülete mellett parkoltuk le az autót és indultunk el a tőzike tanösvény felé. Az út kezdetben inkább elhanyagoltnak tűnt a düledező malom udvarán összedobált lomok és a rozsdás itatókocsi látványa miatt, de hamarosan átkeltünk a Pinka-patak hídján és elértük az erdőt. 

A Dobogó erdő alját kora tavasszal teljesen ellepik a tavaszi tőzike fehér virágai. Mire  mi ideértünk a tőzikékből már csak elvirágzott töveket találtunk, az erdő alján azonban számtalan színes virág pompázott. Az erdőt édes illat lepte be, le is telepedtünk, hogy magunkba szívjuk ezt a szemet-orrot-lelket betöltő gyönyörűséget.

Elvirágzott tavaszi tőzike

Bogláros szellőrózsa, keltikék és számtalan további tavaszi virág illata  töltötte be a levegőt. 

Szártalan kankalin szabályos félgömbjei szegélyezték az út mentét

Kiérve az erdőből a Rába kanyarulatai között bolyongtunk kicsit, elidőzve a fák között megbúvó tisztások frissen sarjadó füvén.

Az erdőben szanaszét heverő kidőlt fák között vadcsapásokon közlekedtünk. Néhol felzavartunk néhány vaddisznót, akik vad horkantással szaladtak el előlünk. 

 Némelyik fáról azt hinnénk, hogy már nem él, ez a fűz mégis ilyen harsányan friss lombot hozott.

Szép időnk volt, örültünk a korán jött nyárnak, pedig másnap már havazás várt minket odahaza...

Kockások nyomában az Őrségben

Régi vágyam, hogy a saját szememmel láthassak a szabad természetben kockásliliomot. Sajna Budapest közelében nincs élőhelye ennek a különleges növénynek, azért kénytelenek voltunk autóba ülni, és mintegy két és fél óra autózással az Őrségbe utazni. Már tavaly is kutattunk itt a virágok után, a lelőhelyét fel is fedeztük, csak éppen áprilisban későn érkeztünk, már az összes tő elvirágzott. Most viszont  a varázslatos éger láperdőben hamarosan rá is találtunk a kockás kelyhekre. Ott vannak megbújva  a fák tövében, az elszáradt tavalyi ágak-bogak között.

Latin nevét állítólag a rómaiak kockavető poharáról kapta (fritillus), bár én nem sok hasonlatosságot látok a pohár és a virág között, azon kívül, hogy mindkettő öblös, és a virág szirmain világosabb, négyzet (kocka) alakú foltok találhatók.  Nevezik még   vadtulipánnak és fekete tulipánnak is. 

A mocsári kockás liliom (Fritillaria meleagris), vagy más néven kotuliliom. Ez utóbbi nevét onnan kapta, hogy a láprétek kiszáradt felső rétegét kotu-nak nevezik, ez pedig eme növényke kedvelt élőhelye. 

Védett növény, eszmei értéke 10.000 Ft., épp a láprétek eltűnése miatt számít veszélyeztetett fajnak. Kedveli a nedves, időszakosan vízzel borított erdőket, réteket. 

Messziről nem nagyon világlik ki a bíbor, 15-20 cm-es száron bókoló virágzat. Ahogy kerülgettük a cuppogós tócsákat, szinte lépésről lépésre fedeztük fel az újabb példányokat. 

A Zala megyében élő kockásliliomok többsége sötét vörösesbarna alapszínű, míg a Beregi-síkon a halványabb virágú tövek gyakoribbak.  Remélem majd találok egyszer hófehér, vagy sárgás színváltozatot is. 

Kitörő élet

Kora tavasszal élettől duzzadva törnek elő a földből a növények, sokszor elszáradt leveleken áttörve, maguk köré csavarva, elemi erővel tartanak a fény felé.

 Számomra különleges bája és üzenete van ezeknek a látszólag törékeny növénykék küzdelmeinek.

Pirosló hunyor levélgallérral.

Ez a medvehagyma levél még egy - ugyan  korhadó - 2cm-es fakérget is átdöfött!

Egy megáradt, majd medrébe visszatért patak partján találtam ezt  két növénykét. A patak sodorta falevelek fennakadtak a száraikon, szépen betakargatva őket. 

Virágok százszorszéppel

Miért százszorszéppel? Mert pontosan ezt jelenti a kutyám neve: Dézi (Dasy). 

Mostanában végitrollkodja a virágfotózást. Már-már azt kell hinnem, szándékosan dugja orrocskáját, vagy  a fülét a képbe.

Pár évvel ezelőtt, még kölyökként rendszeresen befeküdt az objektív elé. Jó pár órámba került anno, mire elmagyaráztam neki, mit is várok tőle. Aztán évekig belenyugodva ücsörgött mellettem, amíg én a fűben hasaltam.

Az árnyékban először észre sem vettem...

Méltó vetélytársra talált a gombák fotózásakor!

Most azonban taktikát váltott: látszólag leül a hátam mögött, majd mire minden fűszálat elrendezek és bebújok a gép keresőjébe, elősettenkedik, és épp a kritikus pillanatban kerül valamelyik alkatrésze a látótérebe. 

Azért cuki. Nem?

Hubertlaki-tó és a tavaszi tőzikék

Idén a tavaszi tőzike csodáló túrámat a Bakonyba terveztem, a Hubertlaki-tóhoz. Ezúttal Huszárokelőpuszta felől közelítettem meg, mivel erre még nem jártam. Az út kezdetben széles, teherautók járta  aszfaltúton vezetett az erdőn keresztül, de ez nem felelt meg kalandvágyamnak, így letértem az útról, és a fák között  kanyargó patak kiszáradt medrében haladtam tovább.  

Egy idő után víz is került a folyócskába, ekkor  a part melletti kidőlt fák között verekedtem át magam, kerestem a tavasz jeleit, elszórtan hóvirágot, apró fejű csillagvirágot, sarjadó friss zöld fűhajtásokat és némi medvehagymát találtam. 

Később a jelzés felfelé vezetett a hegytetőre, az út mentén további virágzó növényekre leltem: sárga martilapu, erdei kutyatej ívben hajló szárai, boroszlán félék és kankalin, no meg az aranyos veselke kis sárga virágai nevettek rám a napsütésben.

Ilyen gyönyörűvé varázsolja  az erdőt a gallyakat megvilágító nap.

Végül elértem a erdészházat, s az erdő alját valóban fehéren borította a tőzike végeláthatatlan szőnyege.

 Közelről  finom illat (jázmin?) töltötte be a levegőt.

Betelve a virágok látványával a tó felé vettem az irányt. A vízből kikandikáló elhalt fatörzsek bizarr látványa idén is magával ragadott. 

Fák és sászsombékok meredeznek ki a vízből.

A tó mögötti mocsárban bizony süppedős volt a talaj.

Visszafelé már sokkal gyorsabban haladtam, bár egy-egy virág kedvéért azért megálltam még fotózni, igaz, csak mobillal, mert a fényképezőgépem aksija lemerült.

Kalandozások egy pilismaróti szurdokban

Ha jártál már a Rám-szakadékban, vagy a Holdvilág-árokban, akkor nem kell bemutatni a Pilis és a Visegrádi-hegység vadregényes szurdokait. Azt azonban talán nem tudod, hogy ezen népszerű helyeken kívül számos felfedezésre váró járatlan patakvölgy található még errefelé. Ilyen például a Salabasina-árok, vagy az a pilismaróti általam_nem_ismert_nevű - patak völgye, amelyet hétvégi kirándulásunk alkalmával   jártunk be. 

Pilismartóról a Miklós-deák-völgyi tavak felé indultunk, kezdetben enyhén rozzant állapotú aszfalt úton. Jó tempóban haladtunk, madárcsicsergés kísért minket, a kora tavaszi napsütés vidáman cikázott az út menti patak fodrain, a partról pedig néhány hóvirág csoport integetett felénk. 

Hamarosan elértük a millenniumi emlékművet, majd a tavakat is, ahol a a tükörsima tófelszínt egy mohos kőgát választotta el a mellette lezúduló pataktól. 

Innen a piros kör jelzésen haladtunk tovább az Aranka-forrás felé, kellemes erdei ösvényen, ahol azonban már érezni lehetett az erdő varázsát. 

A forrás után azonban nem követtük  a piros kereszt jelzést a Hirsh-orom felé, hanem a patak medre mellett  a sárban cuppogva haladtunk tovább. 

Hamarosan egykori fahíd romjaira leltünk, majd a táj egyre dúltabb arcát mutatta. Mindenfelé több éve kidőlt fatörzsek hevertek, hol mohával teljesen befedve, sőt néhol olyat is találtunk, melyre rálépve szétmállott alattunk, emitt kidőlt fák alatt, amott pedig felettük másztunk át.  

Majd egy fenyőerdőn kellet átvágni, itt már olyan áthatolhatatlan kuszaság volt néha előttünk, hogy megdőlni látszott a tézis: gyalog mindenhol át lehet jutni!

A fenyőerdő után elértünk egy kis kunyhóhoz, ahol az ajtó mögött egy vascső mellől  bugyogott elő a víz. 

Mostantól a terep emelkedni kezdett, a kidőlt fák mennyisége nőtt, a szurdok szűkebb lett, a víz teljes szélességben kitöltötte, így jól meg kellett gondolni, merrefelé haladunk tovább. 

Hol az egyik parton egyensúlyoztunk, hol a másikon, hol a patakon átívelő fatörzseken másztunk át, hol pedig a sziklákat kerülgettünk felülről-oldalról.

Később a kidőlt fák és kétméteres sziklatömbök váltották egymást, változatosabbá téve az utat. 

 Mellettünk meredek sziklafalak magasodtak.

 Néha teljesen járhatatlannak tűnt az út...

 Egy pillantás visszafelé:

Végül elértünk egy sziklafalhoz, ahol kb. 5-6 méteres magasságból zúdult alá a víz, sehol egy létra, ahol könnyedén felmászhattunk volna rajta, így nem maradt más választásunk, mint a sártól csuszamlós igen meredek szurdokoldalon kellett felmásznunk, korhadó faágakba kapaszkodva, néha négykézláb, néha gyors imát mormolva: csak most ne csússzak vissza!

Odafent keskeny ösvény mutatta: nem mi vagyunk az első úttörők ezen a tájon! Bár az utat inkább csak sejteni lehetett, úgyhogy azt legalább kijelenthetjük, hogy túl sokan nem jártak még errefelé. 

Az "út", ahol felmásztunk. Pont olyan meredek, amilyennek látszik. 

Haladtunk tovább a patakmeder mentén, majd egy ponton már könnyedén át lehetett kelni a másik oldalra, és ott felsejlett egy újabb ösvény lehetősége, így arra vettük az irányt. Az út egykor erdészeti út lehetett, traktorkerék vájta két árok között sászsombékok burjánoztak, köztünk süppedős sarat dagasztottak lépteink. Aztán újra változott az út minősége, egyre szárazabb, járhatóbb lett, majd egy még ma is használt erdei útba torkollott. Itt balra kanyarodva hamarosan elértük a piros jelzést, mely a Hirsh-oromhoz vezetett. 

Végre elfogyasztottuk a magunkkal hozott elemózsiát, megcsodáltuk a jelenleg teljesen fénytelen kilátást a szomszéd hegyoldalra, egy rövid pillantást vetettünk a Dunára, és elindultunk lefelé a piros jelzésen. egészen az Aranka-forrásig, majd az aszfaltúton vissza a kiindulási pontunkhoz. 

A túra hossza összesen 14 km volt, de a szurdokban megtett néhány kilométer erősen megmozgatta minden  izomcsoportunkat. 

Út közben sajna nem találtunk nyíló virágokat, ellenben a  talált gombák szín és formavilága magával ragadott!

szarvasagancs gomba