2022. január 29., szombat

Sossusvlei - Namíbia kiszáradt mocsarai

Namíbia közepén van egy folyó: a Tsauchab folyó. A  térképen nézve felülről inkább tónak látszik, ámde nagy esőzések idején megmutatja igazi arcát, és vad vágtával indul a világnak. Nagy lendületének azonban útját állja és elnyeli a sivatag: sosem éri el az Atlanti-óceán alig 50 km-re lévő partvonalát. No persze nagy áradás sincs túl gyakran: a környék 11 éves gyermekeinek legtöbbje még soha életében nem látott esőt!


De ha egyszer mégis esik, a világ megváltozik körülötte: megtölti a világ legmagasabb homokdűnéi között rejtőző agyagos talajú medencéit, a vizet az agyag nem engedi a mélybe szivárogni, és valóságos kis paradicsomi élet alakul ki e tavak mentén. 

Így történt ez  feltehetőleg az 1300-1400-as évek körül is, virágok bontották szirmaikat, bokrok burjánoztak, és tevetövis fák szöktek a magasba a víznek köszönhetően. 

Ámde az éghajlat megváltozott, a homokdűnék behatoltak a medencébe, a folyót elzárták a mélyedésektől. A víz elpárolgott, a fák kiszáradtak, a nap feketére perzselte törzsüket, a forró, száraz szél pedig konzerválta őket. Így mintegy 600-700 év távlatából köszöntenek minket, ha arra járunk. 

A leghíresebb sós, kiszáradt mocsarak Sossusvlei és Deadvlei (afrikansul: Dooie Vlei). Sossus afrikansul kb. annyit tesz, hogy "vak folyó". Vlei jelentése pedig mocsár. 

A helyet körbevevő homokdűnék egy homokkő teraszon állnak, magasságuk eléri a 300-400 métert is. Némelyiknek még neve is van: Big Mamma Dune. 






A fotókat lányom, és barátja készítették a helyszínen. 





 

#vaktérkép

 


Már megint ez a hely. Misztikum és rejtély, és csupa titokzatos mendemonda. Koldusasszony átka ihlette boszorkány, kincset rejtő erdő mélye?  Vagy az utolsó nógrádi betyár rejtőzik a sziklák között? Akárhogy is, annyit olvastam róla, meg kell keresnem. Így aztán egy téli napon felkerekedtem, nekivágtam a hegynek. Ennyi erővel a szomszéd hegyre is mehettem volna: a köd vastagon gomolygott, épp hogy csak az orrom hegyéig láttam. A kilátóba felmászva a közeli fák sejtelmes gallyai nagy sóhajtozó jajgatással integettek felém  a semmiből.

Tovább indultam. Keskeny, meredek, ferde ösvényeken csúszkáltam a jeges havon. Nem érzékeltem, mi van körülöttem, csak a talpam alól kicsúszó kavicsok távoli visszhangzó koppanása sejtette, hogy nagy mélység felett adom elő jégtáncos mutatványom.  Egy biztos: az erdő különlegesen misztikus volt. Még a Börzsönyben szokatlan barlang üreget is megtaláltam, kincs azonban nem volt benne, legalábbis a bejáratnál biztos nem.

Aztán eltelt egy év, talán kettő is. Egy ragyogó napsütéses, kellemesen meleg napon pillantottam meg a nyerget, és megismertem: ez a Ködös Út! Menjünk. Letértünk a tervezett utunkról, megmásztuk a hegyet. Micsoda panoráma! Micsoda kilátás! Keskeny, meredek ferde ösvényen ereszkedtünk lefelé a hegyoldalban, alattunk szédítő mélység, lábunk alatt gurgulázó kavicsok, mindenfelé ezernyi virág: lila, fehér, sárga, kék, piros, narancs  színekkel dicséri a tavaszt, madárdal visszhangzik a körülöttünk lévő hegyoldalakról,  mézédes illat tölti be a levegőt.  

Leültünk az egyik szikla tetejére és néztük a zöldet. Éreztem, ahogy körbevesz és átölel a hegy, belemerülök és elveszek a szépségében.  A bennem lakozó boszorkány egy pillanat alatt eltűnt, egyszerre minden egyértelműnek és egyszerűnek tűnt. Hatalmas békesség és szeretet áradt szét bennem. 

Itt. A világ közepén.

Kincset találtunk.

Készült a Vadregényes Börzsöny facebook csoport játéka alapján. 

2022. január 23., vasárnap

Huhogó erdő

Kismarostól már havas aszfaltúton haladtam Királyrét felé. Kicsit izgultam, mostanában rakoncátlankodik az autóm, a szerelők pedig csak a válluk vonogatják: ha egyszer otthagy az út szélén, már fogják tudni mi baja, addig pedig használjam, különben sosem derül ki. Hm. Ez nem túl megnyugtató, ráadásul a drága épp rendkívül rakoncátlan kedvében volt, rángatott, meg ijesztgetett, hogy rögvest megáll. Közben az út csúszott, kanyargott és csak reméltem, hogy az autó nem felfelé mondja be az unalmast, mert akkor tuti nem indulok el vele többé. 

Csodák csodája, elértem Királyrétre, ahol meglepetésemre 1000 Ft-ot kértek a parkolásért, viszont kártyával is fizethettem. No de végre itt vagyok, ragyogó napsütés, havas erdő, mi kell még több? Elindultam a Bajádzói-tó felé. 

A tó vizét hó takarta, így pont olyan volt, mint egy érintetlen rét. Kedvem lett volna sétálni egyet rajta, de nem mertem rálépni, inkább  elkanyarodtam felfelé a kék négyzet jelzésen. A friss hóban mutatkozó lábnyomok tanúsága szerint már ketten jártak erre előttem, követtem a nyomukat. 

Hosszú egyenes kaptató következett. Az erdő szép volt, az út eseménytelen, gondolataimba mélyedve baktattam felfelé.

Aztán éreztem, hogy fájnak a lábaim, a derekam majd leszakad, és jobb lenne elheveredni egy kanapén. Erre itt, az erdő közepén nem sok esély volt, így mentem tovább felfelé. Mind többször álltam meg, pedig amikor mentem, jó tempóban haladtam, csak fájt minden lépés. Hajlongtam, nyújtottam a derekam, de nem lett jobb.  Közben a szél egyre jobban feltámadt. Már nem csak néha ütődtek össze a hosszú bükk törzsek kongó hangot adva, hanem szabályosan huhogott az erdő.

Az országos kékre a a Három-hársnál kanyarodtam rá. Ekkor már süvöltött a szél, bebugyoláltam magam a kabátba, de így is éreztem a csípős hideget. 

Elszántan mentem: csak nem adom fel itt, alig a cél előtt? Az Árva-kúti réttől azonban minden megváltozott. Nem csak a talajt fedte a hó, hanem a hóból kimeredező kis ágakat, a bokrok gallyait, majd ahogy egyre feljebb haladtam, a fák felsőbb ágait is. Csodálatos volt!

A kilátóban levettem a kesztyűm, amit hamar megbántam, mert a pár perc alatt vörösre fagyott ujjaim végét alig éreztem. 

Elindultam a Nagy Hideg-hegy felé a kéken. Lassan ereszkedtem lefelé az úton, minduntalan meg-megálltam, gyönyörködtem a tájban, nem volt kedvem itt hagyni ezt a helyet. 

Aztán elfogyott a hó a fákról, már csak az erdő alján lévőt kavarta a szél. 

Az eredeti terv szerint a Nagy Vasfazék-völgy felől tértem volna vissza, de Égés-tetőnél mégiscsak letértem a kör jelzésen, hogy mielőbb visszaérjek az autóhoz. Egy pillanatra megálltam megcsodálni Dr. Bubó fáját, aztán már szinte futva tettem meg lefelé a maradék utat. 

Így aztán már 3 órakor visszaértem a kiindulási pontomra, a Bajádzói-tó jegén sokan korcsolyáztak, de mégsem álltam meg  jégen sétálni.  Erősen drukkoltam, hogy a kis kocsikám békében hazavigyen. Az autóban kínszenvedés volt az a másfél óra, de végül gond nélkül hazaértem. Otthon aztán elterültem, lázat mértem,  s szomorúan konstatáltam, hogy másnap nem fogok kirándulni. 


Szél, a hó, és a fűszálak

 

A szél, a porhó és a hajladozó fűszálak alkotása



2022. január 17., hétfő

Hárs-hegy tetjéről

Fagyos, csípős a hajnal. Ropog a föld a talpam alatt. Jól esik a mozgás, meregetem a szemem, próbálom kivenni az út irányát a fák között. Az út mentén ijesztő hatalmas sötét gömbök bólogatnak felém. Vajon mik lehetnek? 
Majd fák sötét árnya válik ki a szürkületből, amott pedig egy vaddisznó? Nem, csak egy korhadt tönk meredezik az sötéten. Az éjbe halvány derengés vegyül, már tisztán kivehető a fán maradt falevél kontúrja. Mire felérek a csúcsra a kilátó körül a fák között vörösen fénylik a lég. 
Fellépkedek a kilátó lépcsőin. 
A szürke várost narancssárga  köpenybe burkolja a hajnal. Amott egy füstcsóva próbálja áttörni a reggelt, de még tartja magát a setét.  Fagyos csend ölel körül.
A másik oldalon Hűvösvölgy, gyermekkorom színhelyének házai alszanak még.

Egyszer csak a város fölé bekúszik egy valószínűtlenül rózsaszín felhő. A város ebből mit sem vesz észre, szmogos levegőjét tartja még a narancs burok. 

De innen már nincs megállás. A rózsaszín, mint az új nap reménye,  lassan mindenhová bekúszik. A távoli hegyvonulatok közötti köd selymes lágysága csomagolja puha takaróba tájat. 
Egyre több mindent ismerek fel: Emitt jobbra elöl a templom, amely előtt mindig elmentem iskolába menet. Amott a sulink, szép nagyra nőtt az évek során! És a templomtól néhány centire jobbra  áll a régi házunk valahol. Hiába meresztgetem a szemem, sehogy se találom, pedig ott van, s még most is a stabilitást jelképe számomra. 
Lassan betör a napsugár a völgybe, s birtokba veszi a tájat. Szinte centiről centire követhető, ahogy benéz a házak ablakán.  A város felett pedig már fotózhatatlanul  fehéren izzik a felszálló pára. 
S a nap első sugaraival megérkezik a város zaja is. Emitt autóbusz kanyarodik, amott villamos csilingel. Autók zúgnak, s bár tompán, de zajuk mégis bántón űzi el  a hajnal csendjét.
Lassan elindulok lefelé a hegyről. Jól átfagytam, hát szaporán lépkedek. Az éjszakai titokzatosság eltűnt, napfényben régi ismerősként üdvözlök minden fát és bokrot.

Íme a titok: ezek voltak az út elején a nagy ijesztő  fekete gömbök.

2022. január 15., szombat

Hunyad-orom

No, még pont belefér egy rövid séta az napsütésben - gondoltam, s nekiindultam a világnak. Na jó, azért messzire nem készültem, a cél a Hárs-hegy volt. Ám ahogy áthajtottam az autóval Zugligeten, hirtelen eszembe jutott, hogy a Tündér-sziklával szemközti hegyen még sosem jártam, pedig ahányszor az előbb nevezett sziklán ücsörögtem, mindig eltöprengtem azon, mi is lehet amott, a másik oldalon. Aztán már hazafelé tartván rendszerint  el is felejtettem, hogy meg akarom nézni egyszer.  

Most azonban bevillant. Így aztán leparkoltam az autót a hegy lábánál lévő parkolóban, és a hirtelen ötlettől hajtva nekivágtam az ösvénynek. Az első lépések után rájöttem, hogy lőttek a könnyed sétának, de nem bántam. Az út oly meredeken kanyargott felfelé, hogy vetekedett egy börzsönyi Nagy-Mána mászással, hamar kimelegedtem, feszült a vádlim, dolgoztak a lábizmaim, éreztem, hogy dobog a szívem. Meglepően jól esett! 

Közben vissza-visszatekintgettem a szemközti Tündér - sziklára a fák között, melyet épp arany kontúrral vont be a lemenő nap sugara. 

A 349m magasan fekvő kilátópontról a fák közül pillanthattam ki a János-hegy felé, majd haladtam tovább az ösvényen, immáron lefelé. 

Hamarosan elértem egy egykori légvédelmi bázis betonbunkerét. 

Elhaladva mellette mindenfelé kidőlt fák keresztezték az utat. Nem is nagyon akartam elhinni, hogy arra kell tovább menni, de a térkép ezt mutatta. Olyan lejtő következett, hogy örültem, hogy se sár, se hó nincs, így is tyúklépésben tipegtem, fától-fáig kapaszkodva  a csaknem függőlegesen vezető ösvényen lefelé. 

Mire kisimult a lejtő, az erdő is barátságosabb lett.  Az út mentén hatalmas dolomit sziklák vigyázták a léptemet. Annak rendje-módja szerint megcsodáltam, körbejártam, felmásztam a tetejére.  Itt már kezdtem bánni, hogy Dézit sosem hoztam el ide. Mennyire tetszett volna neki!

Aztán lefelé vettem az irányt újra. A vízmosta úton  kavicsok görögtek a lábam alatt, minduntalan gyorsabbak akartak lenni nálam. De az újabb sziklaformáció feledtette a nehézségeket.  Ekkor már csaknem leértem a zugligeti kanyarhoz. Eső és szél csipkézte sziklaperemek, üregek és sziklaszobrocskák tették látványossá a lejtőt. 




Így a végére egész izgalmas és látványos kis kirándulás kerekedett az ötletszerű sétából. A hegy napos lejtőin biztos számtalan virág nyílik tavasszal és nyáron, még szebbé varázsolva a kirándulást. 

A Hunyad-orom természetesen természetvédelmi terület. Mint Budapesten szinte minden zöldterület. Amúgy tudtad, hogy egész Európa összes fővárosát beleértve Budapesten van a legtöbb természetvédelmi terület? Ez a kis darab is egy üde színfolt az amúgy házakkal sűrűn beépített területen. Mert ugye, a természetvédelmi terület ténye nem zavarja a befektetőtek abban, hogy lakóparkokat építsenek a közelben. 

Kilátás a sziklák tetejéről

Kíváncsi voltam, honnan kapta ez a dicsőséges nevet a hegy? Kis kutakodás után találtam rá erre a forrásra:

Döbrentei Gábor költő, akadémikus javaslatára 1847. június 17-én a fővárosi közgyűlés úgy határozott, hogy „Buda szab. kir. főváros megyéjében kebelezett völgyek és bérczek” közül ötvenhét kap magyar nevet az addigi német helyett. 
„A nemzetté olvadás megközelítésére untalan intse mindazokat, kik azokon a tájakon örvendenek és kéjelegnek, vagy azokat mívelik és a szorgalom verítékével hasznosítják.”, írta 1852-ben ifj. Palugyai Imre. új közterületnevek a határozat értelmében 1848. november 1-jén léptek érvénybe. A Dűlőkeresztelőnek nevezett eseményen kapta a Hunyadorom nevet az egykori Laszlovszkyberg, és lett Tündérhegy az Am Himmel -
Tudtam meg a  NYEST - Hogy mulat egy magyar akadémikus c. cikkéből. 


 

Kilátás a Tündér-szikla felé. A hegytetőn az Erzsébet-kilátó. (Másnapi felvétel)

2022. január 10., hétfő

Hó nélkül

 Diósjenőről a Csóványosra vezető zöld jelzésen tettük meg az  első viszonylag rövid, ám annál meredekebb kaptatót a Csehvár felé. A Börzsöny számtalan őskori földvárával ellentétben ez a vár a tatárjárás után, 1250-es években épült, majd a 14.század elején elpusztult. Az egykori vár 1448-ban  Lévai Cseh László birtokába került, aki újjáépíttette. Majd  1456-ban husziták birtokolták a várat, azonban később újra visszakerült Lévai Cseh László tulajdonába. Az erdélyi Lévai család azért vehette fel a "cseh" nevet, mert sikerrel vett részt a husziták elleni harcokban. 

A vár további sorsát homály fedi, az azonban tény, hogy 1511-ben még várként, 1524-ben már csak birtokként említik az okiratok, tehát a vár a török kor előtt elpusztult, köveiből mára semmi sem maradt. 

A vár feltehetően ovális alakú volt, 32 m hosszú, 18 m széles lehetett, a Diósjenő felett magasodó 523 m magas hegy csúcsán állt. A csúcsot minden oldalról meglehetősen meredek lejtők veszik körül, göcsörtös gyökerű öreg tölgyek között kapaszkodtunk felfelé. 

Elérve a Kemence - patakot a patak mellett folytattuk az utunkat, az egykori kisvasút nyomvonalén haladva. Itt nem csak éreztük a mínusz fokokat, hanem láthattuk is a telet. 

Mindig lenyűgöznek a folyó által szép rendbe felsorakoztatott őszi levelek látványa. 


Kemence - patak völgye csupa vadregény. legalábbis ezen a részen. Az egykori üveghuták helyén még mindig találhatunk olyan sziklákat, melyeket üveg borít. Bár most a sok levél és a fagyott talaj miatt nem találtunk egyet sem. 


A téli hótlan erdő is gyönyörű!

A Musli-forrásnál alig csordogált a víz, a kis kunyhó mellett azonban megebédeltünk. 

Kilátás a Nyír-rétről a Naszály felé. 

Újra égig érő fák között keresgéltük az utat Hollófészek felé. 

Hollófészek göcsörtös, sötét tölgyfái félelmetessé tették az erdőt. Kerestünk kilátópontot is, de csak a fák között kilesve sejtettük a panorámát. 

Leereszkedtünk a völgybe. Az egykori ónos eső pusztítását itt már csak a földből kifordult gyökerek sora jelzi. Valószerűtlen látványt nyújtottak a törzsük nélkül.  

Végül egy kiszáradt patakmeder melletti festői ösvényen ereszkedtünk vissza a Királykút felé vezető aszfaltútra. 


Egy darabig még aszfalton haladtunk, majd rátérünk a Závoz felé vezető sárga négyzet jelzésre. Innen már csak lefelé vezetett az út, egész Diósjenőig.