Kismarostól már havas aszfaltúton haladtam Királyrét felé. Kicsit izgultam, mostanában rakoncátlankodik az autóm, a szerelők pedig csak a válluk vonogatják: ha egyszer otthagy az út szélén, már fogják tudni mi baja, addig pedig használjam, különben sosem derül ki. Hm. Ez nem túl megnyugtató, ráadásul a drága épp rendkívül rakoncátlan kedvében volt, rángatott, meg ijesztgetett, hogy rögvest megáll. Közben az út csúszott, kanyargott és csak reméltem, hogy az autó nem felfelé mondja be az unalmast, mert akkor tuti nem indulok el vele többé.
Csodák csodája, elértem Királyrétre, ahol meglepetésemre 1000 Ft-ot kértek a parkolásért, viszont kártyával is fizethettem. No de végre itt vagyok, ragyogó napsütés, havas erdő, mi kell még több? Elindultam a Bajádzói-tó felé.
A tó vizét hó takarta, így pont olyan volt, mint egy érintetlen rét. Kedvem lett volna sétálni egyet rajta, de nem mertem rálépni, inkább elkanyarodtam felfelé a kék négyzet jelzésen. A friss hóban mutatkozó lábnyomok tanúsága szerint már ketten jártak erre előttem, követtem a nyomukat.
Hosszú egyenes kaptató következett. Az erdő szép volt, az út eseménytelen, gondolataimba mélyedve baktattam felfelé.
Aztán éreztem, hogy fájnak a lábaim, a derekam majd leszakad, és jobb lenne elheveredni egy kanapén. Erre itt, az erdő közepén nem sok esély volt, így mentem tovább felfelé. Mind többször álltam meg, pedig amikor mentem, jó tempóban haladtam, csak fájt minden lépés. Hajlongtam, nyújtottam a derekam, de nem lett jobb. Közben a szél egyre jobban feltámadt. Már nem csak néha ütődtek össze a hosszú bükk törzsek kongó hangot adva, hanem szabályosan huhogott az erdő.
Az országos kékre a a Három-hársnál kanyarodtam rá. Ekkor már süvöltött a szél, bebugyoláltam magam a kabátba, de így is éreztem a csípős hideget.
Elszántan mentem: csak nem adom fel itt, alig a cél előtt? Az Árva-kúti réttől azonban minden megváltozott. Nem csak a talajt fedte a hó, hanem a hóból kimeredező kis ágakat, a bokrok gallyait, majd ahogy egyre feljebb haladtam, a fák felsőbb ágait is. Csodálatos volt!
A kilátóban levettem a kesztyűm, amit hamar megbántam, mert a pár perc alatt vörösre fagyott ujjaim végét alig éreztem.
Elindultam a Nagy Hideg-hegy felé a kéken. Lassan ereszkedtem lefelé az úton, minduntalan meg-megálltam, gyönyörködtem a tájban, nem volt kedvem itt hagyni ezt a helyet.
Aztán elfogyott a hó a fákról, már csak az erdő alján lévőt kavarta a szél.
Az eredeti terv szerint a Nagy Vasfazék-völgy felől tértem volna vissza, de Égés-tetőnél mégiscsak letértem a kör jelzésen, hogy mielőbb visszaérjek az autóhoz. Egy pillanatra megálltam megcsodálni Dr. Bubó fáját, aztán már szinte futva tettem meg lefelé a maradék utat.
Így aztán már 3 órakor visszaértem a kiindulási pontomra, a Bajádzói-tó jegén sokan korcsolyáztak, de mégsem álltam meg jégen sétálni. Erősen drukkoltam, hogy a kis kocsikám békében hazavigyen. Az autóban kínszenvedés volt az a másfél óra, de végül gond nélkül hazaértem. Otthon aztán elterültem, lázat mértem, s szomorúan konstatáltam, hogy másnap nem fogok kirándulni.
