2018. szeptember 26., szerda

Gemenci vendégség

Széles, nyárfával szegélyezett, homokos úton vezet a piros jelzés a bajai Duna partról a Simon-sziget felé. Az út csak annyira izgalmas, amennyire a beszélgetésünk azzá teszi. Az ég borult, a hatalmas fák levelein nem játszadozik vidám napfény, és a földön, a törzsek között is csak némi friss. színtelen avar zörög. Az idei száraz időjárás miatt egy csepp víz sincs az esőgyűjtő mélyedésekben. Pedig igazán vadregényes tájat sejtet a sok lapály, és a kidőlt száraz fák sokasága. 
Aztán letérünk a piros jelzésről és a zöld platán mentén követjük az utat a "Nagyfa" felé. Kb. 100 méter után elérünk a  szigetig, végre rejtekesebb ösvényen haladunk, még el is kell hajolni egy-egy behajló ág miatt. Az út egy 2-3 méter mély kiszáradt meder mellett vezet. Csuda hangulatos lehet ez csapadékosabb időben! Kiérve az erdőből belátható az egész kanyargó folyam, néhol egy-két nagyobb pocsolyával. A látvány azonban így is festői. 
Egyszerre csak a távolban valami mozogni látszik a  víz felé. Apró barna folt, egyre közeledik, de még alig lehet észrevenni. Tuti nem őz, robosztusabb és nem is olyan kecses a mozgása.  A szél felénk fúj, sokkal magasabban vagyunk, a kis lény nem vesz észre minket. Hamarosan eléri a pocsolyát, a part menti füvek alatt eltűnik, csak a fű mozgásából következtetünk arra, merre jár. 
Majd kibukkan a  bozótból és kis orrocskáját a vízbe dugja: iszik. 
Ezután gyanútlanul folytatja útját...felénk. Mi földbe gyökerezett lábbal állunk, pulzusunk egyre gyorsabban ver. Megfontoltan bóklászik, orrocskájával a talajt döfködi, de lassanként mégis egy vonalba kerül velünk, csak a medernyi mélység választ el minket egymástól. Felnéz, észrevesz. 
Döbbenten áll, erősen gondolkozik: honnan is cseppentünk ide ilyen hirtelen? A fülére ragadt levél izgatottan rezeg, ahogy töpreng: vajon veszélyesek vagyunk-e? Néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, végül úgy határoz, nem barátkozik, hátat fordít és gyors léptekkel eltűnik a szemközti magas fű között. 
Ízlelgetem az élményt és megértem: az erdőben betolakodók vagyunk, idegenek, jobb esetben kényszerből megtűrt látogatók. Innentől kezdve csak halkan lépünk, suttogva beszélünk, és figyeljük az ágak roppanását, a levelek zizegését, persze kicsit önös érdekből is: hátha részünk lehet még hasonló élményekben! Az erdő kegyes volt hozzánk: még 4 alkalommal haladt el mellettünk vaddisznócsalád, egy alkalommal rókát láttunk az út közepén, úgy 200 méternyi távolságban tőlünk, egyszer pedig a fenti őzcsalád vágott át az egykori folyón, egyszer pedig két hatalmas szarvas agancsait láttuk tőlünk pár méterre a bozótban.
Még soha nem tapasztaltam meg ennyi erdei nagyvad jelenlétét ilyen közel hozzám. Csodálatos, mélyreható érzés volt, nagyon hálás vagyok érte.

Mit tegyünk vadisznó támadás esetén? Elolvastam néhány - nem biztos, hogy hiteles - cikket a témában, de ezen nagyon jól szórakoztam: https://konc.kinja.com/mi-a-teendo-vaddisznotamadas-eseten-1740847004



2018. szeptember 25., kedd

A Pörbölyi Titán

Magyarország legnagyobb fája Gemencen található, Bajától mintegy 1 órás sétával érhető el. Egy darabig széles, mérsékelten izgalmas, homokos úton kell baktassunk a zöld platán, vagy piros sáv jelzésen. Majd a két jelzés elválik egymástól, és innen már sokkal vadregényesebb erdei ösvényen haladhatunk végig. A fához vezető utat nemes egyszerűséggel "A NAGYFA" feliratú táblákkal is jelzik. Magas vízállás esetén a sziget megközelíthetetlen, most azonban alig néhány pocsolyát találtunk a Duna medrében. 
Gemenc jellegzetes fája a fekete nyár, növekedéséhez sok vízre van szüksége, jellemzően az állandóan felszínig nedves termőhelyek fafaja, mely a több hónapos elárasztást is jól tűri. Nem csoda hát, hogy Gemencen jól érzi magát. 
Hamarosan el is érkeztünk az ösvény végpontjához, Magyarország legnagyobb fájához, a 12 m kerületű Pörbölyi Titánhoz.

A fa valójából nem is egy fa, hanem négy, azonban ma már közös gyökérzettel rendelkeznek.

Kora 80-100 év közé tehető, tövéből azonban fiatal fa nőtt.
A fekete nyár nevét idős korára megfeketedő törzséről kapta. Kérgén izgalmas struktúrákat alakított ki az idő.
Magassága 38 méter. 

2018. szeptember 20., csütörtök

Őszi kikerics réti iszalaggal

Pár hete tavalyi diákjaimmal  a Dunakanyarban bicikliztünk, s út közben felfigyeltünk a hatalmas, kikericsekkel borított mezőre. Vakítóan rikított a sok kis rózsaszín virág a napsütésben. Megálltunk egy kicsit gyönyörködni bennük, de tudtam, vissza kell ide jönnöm alkalmasabb fényviszonyok között is. Így a vasárnap hajnalt már a harmatos réten köszöntöttem. 
A kellemes reggeli fényekben fürdő réten  a kikericsek mellett a réti iszalag elvirágzott gömbjei messziről olyanok voltak, mintha hófoltok borítanák a füvet. Legnagyobb meglepetésemre még virágzó példányokat is találtam. 
 Sőt, még iszalag bimbók is törtek a szép jövő reményében az ég felé!

 
A kikericseket nem volt egyszerű fotózni, nagyon elbújtak a fű között.Olyan tövet kellet keresnem,  ami mellé lehasalva nem török össze további növénykéket. Addig bóklásztam óvatosan a réten, míg végül találtam pár négyzetméternyi tisztán füves területet, s a fűszálak között kikandikálva izgalmas nézőpontból szemlélhettem a virágocskákat, szinte eggyé váltam velük.
Végre tesztelhettem az anyák napjára kapott makro közgyűrűimet is. Egy 12 mm-es, egy 20 mm-es és egy 36 mm-es gyűrű állt a rendelkezésemre, ezeket szereltem a 18-200 mm-es objektívem és a váz közé.
A következő képek a legnagyobb gyűrűvel készültek, az objektív gyújtótávolságát 170-200 mm közé állítottam. Ennél kisebb gyújtótávolság esetén a növény már hozzáért a lencséhez, mégsem lett éles sehol a kép.
Állvány használata makrofotózás esetén kötelező!
A legnehezebb dolog az élesség állítása volt. A gépem autófókusza egyáltalán nem volt használható, nem tudta eldönteni, hova állítsa az élességet, csak kattogott és berregett és kinyúlt és visszahúzódott. Szóval teljesen megbolondult.  Ezért manuális élességállításra tértem át. Ennek nem igazán örültem, mivel a korom előrehaladtával a szemem egyre furcsábban működik. Nem igazán állít már élességet, folyton kétféle szemüveget, és többféle kartávolságot használok ahhoz hogy olvasni tudjak, vagy lássam a messzi tárgyakat, emberi arcokat. Talán mondanom sem kell, ez fotózás esetében nem túl szerencsés. Teszteltem már magam a kereső használatával, élő nézettel nagyítva, de minduntalan abba futottam, hogy nem ott lesz éles a kép, ahol szeretném. Ezért többnyire az autófókuszra bízom magam. Most azonban ezt a fenti okokból kifolyólag nem tehettem meg,  ezért milliméterről milliméterre állítottam az élességet, több kép is készül egy képkivágással, és csak otthon választottam ki a megfelelő élességűnek ítélt  képet. 

További fejtörést okozott az is, hogy hova is állítsam a fókuszt? Mi lesz érdekes? Mit akarok megmutatni? Mivel a mélységélesség rendkívül kicsit, ezért az egymáshoz közel eső bibék estében például nem megfelelően mosódik el a fókusz előtti, vagy mögötti bibe, ami a képen kifejezetten zavaróan hat. Azt hiszem még nem sikerült megtalálni az ideális képkivágást és témát,  de majd csak ráérzek erre is.
Kisebb közgyűrű esetén nem tudom a részleteket olyan aprólékosan bemutatni, mint a 36 mm esetén, azonban a háttér elmosása sokkal intenzívebb, mintha nem használnék közgyűrűt.
Nem tudom, vajon egy igazi makroobjektívvel jobb minőségű képeket tudtam volna-e készíteni, számomra izgalmas volt a kísérletezés, azonban szívesen veszek ötleteket, tanácsokat a tapasztaltabbaktól (akár hozzászólásban, akár privátban) !

2018. szeptember 18., kedd

A Duna kiszáradt medre

A Duna alacsony vízállása úgy tűnik számtalan újabbnál újabb  meglepetéssel szolgál. Ezúttal Kismarosnál jártam.
A kiszáradt folyómederben finom szemcsés homokban gázoltam. A Duna itt akár embermagasságú is lehet, legalábbis  a meder által körülölelt kis sziget meredek partja erre enged következtetni.
A Duna mellékágának homokpadjai
Látvány a Duna közepéről a part felé.

A kiszáradt folyómeder iszapjába fúrta bele magát ez a kagyló. Remélem életben marad!
Kiszáradt folyómeder sulyommal

Száraz sulyom



Régiből újat - kiskert egy korhadó fatörzsön

 A kiszáradt Dunamederben találtam ezt a hatalmas kidőlt, kettévált fatörzset, melyen több helyen növények telepedtek meg, különleges, természet alkotta "sziklakertet" képezve.



2018. szeptember 3., hétfő

A Duna hűlt helye

A hétvégén Dunát fotózni indultunk, illetve pont azokat a részeket akartuk lencsevégre kapni, ahol a hosszan tartó szárazság miatt nincs víz a mederben. Nem is olyan egyszerű olyan helyet találni, ahol ez jól fotózható, többnyire ugyanis az egészből csak annyit venni észre, hogy a víz lejjebb hullámzik. Látvány szempontjából pont olyan a part, mint pár hónappal ezelőtt,  gyakorlatilag a tavaszi partvonal egységnyi vektorral való eltolását jelenti az aszály. 
http://tortenetekkepekkel.blogspot.com/2018/09/pilismaroti-hajotemeto-ujratoltve.html

Igyekeztünk tehát olyan helyeket keresni, ahol ez ennél látványosabban megfigyelhető. Például  a Pilismaróti hajótemetőnél a roncsok egy része most száraz lábbal is megközelíthető. Érdekes előtte-utána képpárokat lehetett készíteni. 
A roncsra most fel is tudtunk mászni, így betekintést nyertünk a kabinokban uralkodó romhalmazról.  Össze-vissza dobált fém hulladékok, hordók, eldőlt tűzhely, lógó vezetékek jellemzik a belső teret.
 
A megdőlt hajó alján kagylók megkapaszkodó kagylótelep
Majd felkerestük Esztergom mellett a Prímás-szigetet, ahol a vízből számtalan kis szigetecske bukkant elő, melyekre a vízben tapicskolva át is másztunk.  Nem jártunk túl jól, mert a víz tele volt apró, éles szélű kagylókkal, melyeken nem esett jól a lépegetés a mezitlábhoz nem szokott talpunknak. Ezekről a szigetekről azonban szinte a Duna közepéről fotózhattuk az esztergomi Bazilikát.

A part és a kis szigetek közötti Duna. Bármily sekély is volt a víz, azért hideg volt, amikor átkeltünk. Sőt, még az eső is rákezdett.

Végső állomásként felkerestük Tát-ot, ahol szintén a part mentén tudtunk haladni, ahol egyébként korábban nem volt járható partszakasz.  Gyönyörködtünk a késő délutáni nap által megvilágított fákban, a békésen repdeső madarakban és a káka rózsaszín virágaiban. 


2018. szeptember 2., vasárnap

Pilismaróti hajótemető újratöltve

Tavasszal még víz alatt volt a roncs nagy része, most száraz lábbal sikerült megközelíteni a megfeneklett hajótestet. Íme néhány akkor és most fotó. Bár a fotózás helye néha nagyon eltér az eredeti pozíciótól, talán mégis jól érzékelhető a különbség.  Számomra akkor a mozdulatlan vízben tükröződő tárgyak az időtlenséget fejezték ki, most inkább elmúlás hangulatot sugároztak felém.




gd


Most

Tavasszal