2018. október 30., kedd

A Hideglelős-kereszttől a Búbánatvölgyig

Esztergomtól nem messze, a Búbánatvölgy elágazásnál álltunk rá a piros háromszög jelzésre. Egy darabig a nagy forgalmú aszfaltúton vezet a jelzés, hamarosan azonban betértünk az erdőbe. Itt már csendes, színes fák között vezet az út egyre meredekebben a Sas-hegy felé. Alig negyed óra alatt elértük az első kilátópontunkat a Hideglelős-keresztnél. (Ehhez le kell térni a az eddigi jelzésről a kereszt jelzés felé).  Az időjárás is kegyes volt hozzánk, pillanatokra kisütött a nap, valószínűleg csak azért, hogy kicsit gyönyörködhessünk a színpompás tájban. 
Hátul a Helmeba-sziget, elöl a Törpe-sziget
A hegy tetején álló keresztet 1784-ben állította egy esztergomi gazda, hálából, hogy családját elkerülte a dühöngő járvány. Később a fakeresztet fém keresztre cserélték, és 1871-ben felszentelték. A legenda szerint, ha valaki térden állva háromszor megkerüli a keresztet, az meggyógyul. Igaza lehet a néphitnek, mert aki ezen a meredélyen betegen felmászik, az vagy nem is beteg, vagy amúgy is  úgy megizzad, hogy minden betegség távozik a pórusain keresztül. 
Kilátás SZOB felé
A kereszt egyébként egy igen meredek sziklaorom tetején áll, innen alátekintve, a hideg is kirázott, bár a nevét állítólag onnan kapta, hogy minden májusban körmenet indul a kereszthez, és mire a menet felér a csúcsra, az emberek megizzadnak, a hideg dunai szél pedig lehűti őket. 
Homokpad Szob felé
A csúcsról visszaereszkedtünk a piros háromszög jelzésre, és folytattuk utunkat a Sas-hegyre. A túraleírás szerint meredek kaptató következik, de ez enyhe eufemizmus. Gyakorlatilag csaknem függőleges hegyoldalon kapaszkodunk felfelé, a porló talaj apró agyag gurigái és kavicsai határozottan ellenünk vannak. (Sasszárnyakra vágyom.) Így aztán nem csak a váratlan kései meleg idő miatt kívánkozott le rólunk  a kabát. Lányom a maga tempójában vágtázott felfelé, én lassan, megfontoltan haladtam, hátra-hátratekintve, hátha van valami fotózni való, és megállhatok pihenni. Eközben a kutyám megpróbált egybe terelni minket, kettőnk között ingázott. Mire felértünk a hegyre már nem bóklászott messzire, nyelveit a lábai köré tekerve, lenyugodva kocogott a lábainknál.
A kaptató végén azonban ez a panoráma minden fáradtságunkért kárpótolt:
Ezután már nem kell tovább felfelé menni, az őszi erdőben vízszintesen, vagy kicsit lefelé vezetett az út. Hamarosan rátérünk a piros kereszt jelzésre Dobogó felé. Itt érdemes kicsit letérni az útról, mert újabb őszi panorámát csodálhattunk meg. Bár alig-alig sütött a nap, mégis magával ragadott a látvány.
Az út egyébként remekül ki van táblázva. Egy ideig a Mária-út jelzésen haladtunk, és hamarosan elértünk egy nagy tölgyhöz, ahol Mária képet helyeztek a fára. Itt balra, egy meredek vízmosásban vezet az út lefelé, a Kerek-tóhoz, immáron újra a piros kereszt jelzésen.
Az úton keresztbe-kasul kidőlt fák nehezítik a közlekedést. Az egyikbe a kutyám remek kuckót készített magának, olyan, mintha egy hatalmas krokodil nyelte volna el. 
Kiparancsolva a krokodil szájából elhaladtunk a kökörcsines rétek mellett - most egy szál kökörcsint sem találtunk, ellenben néhány szál harangvirág még lengedezett a szélben, sőt, virágzó fehér orgonát is láttunk. 
Hamarosan elértük a kis patakot, és sík terepen folytattuk az utunkat. Az ösvényt szegélyező fákról mindenfelé liánok lógtak le, őserdei hangulatot kölcsönözve a tájnak.
Nagy rétek mellett haladtunk el, a nap utolsó sugarával még megcirógatta a sárguló fák lombját, aztán végleg elbújt a felhők mögött. 
Elérve a Kerek-tavat konstatáltuk, hogy mocsaras terület lehet, ha esősebb az idő. Ártéri fűzfák és nádas mellett haladtunk el.  
Majd elértük a Búbánatvölgy hétvégi házakkal teletűzdelt részét. Hangulatos kertek alatt baktattunk a tavak mellett. Le is fotózhattam volna, mert jó időben szép látvány a tavak mellett sétálgató emberek, pecások, barátságos házak látványa, ámde nem csak a nap, de a fotómasinám is lemerült. 
Így erről a részről nem készült kép, mindenkinek a fantáziájára bízom. 

Az út hossza a térképem tanúsága szerint 14 km volt, amit mi 4 és fél óra alatt tettünk meg.

2018. október 25., csütörtök

Dongaúton a láperdőben - séta a tatai Fényes Tanösvényen

Egykoron Tata környékén számtalan meleg vizű forrás tört fel a mélyből, melyek az 50-es években a mélyművelésű szénbányászat következtében teljesen elapadtak. Szerencsére a bányászat leállítása után a természet megújította önmagát, és a források egy évtized múlva, 2001-ben egyszer csak újra működni kezdtek. 
2013-ban cölöpökre épült tanösvényt kezdtek el építeni a láperdőbe, a víz fölé, így széltében-hosszában be lehet járni ezt az izgalmas tájat.


A bejáratnál  álló épületben a helyi élővilágot bemutató kiállítást nézhetünk végig, előtte pedig egy 14 méter magas torony alatt elhelyezett cső mutatja, hogy milyen magasságba szökne  a karsztvíz,  ha szabadon törne fel a mélyből.

Sarki-forrás tó

A tanösvény égererdőkön, sászsombékokon vezet keresztül.  A víz színe pedig elképesztően sötét mélykék árnyalatot is fel tud venni, mintha feneketlen mélység tátongana alattunk. 
A Sarki-forrás tó fölött egy fa hídon kelünk át, a fölénk boruló fák visszatükröződve olyan hatást keltenek, mintha egy hatalmas alagúton kelnénk át.

Nagy-Égeres

A Nagy-Égeresben  felállított kilátó toronynál elértük az út talán leglátványosabb szakaszát. Felülről tekinthetünk a láperdő kidőlt fáira. A tó közepén bugyog fel ugyanis a források nagy része, és a túl sok és intenzíven áramló vizet az égerfák sem szeretik.  15 évvel ezelőtt még az erdő szárazon állt, sőt az alacsony talajvíz miatt, jó pár métert süllyedt a talaj. A forrásműködés beindulásával az addig száraz területen álló erdőben a vízszint rohamosan emelkedett, a fák szinte úsznak a vízben, gyökerük folyamatosan víz alatt van, ezért megfulladnak. Az elpusztult fák csonkjai  kísértetiesen meredeznek ki a tóból.
 
  

Erdei-forrás

A lápvidék talán legtitokzatosabb forrása volt valaha az Erdei-forrás. Létezését sokáig csupán csak sejtették, mert a láperdőn keresztül kevesen merték csak megközelíteni a 20-21 fokos enyhén savas karsztforrást. Most azonban a cölöpút következő állomása épp a forrás fölé vezet. Ha nagyon csendben maradunk, hallhatjuk a feltörő forrás bugyogását, amint megemeli, táncoltatja kicsit, majd újra a visszaereszti a kvarc homokot. Napsütésben fényesen vibrálnak a karsztszemcsék.  Becslések szerint naponta 2400 m3 víz tör fel a mélyből.
A víz itt még a legnagyobb hidegben is alig-alig fagy be, bár a hőforrásoktól távolabb vékony jégréteg azért télen felfedezhető.

Évszakok váltakozása

Minden évszak tartogat valami meglepetést. Télen a gőzölgő meleg víz, tavasszal a frissen sarjadó levelek és a vizet lassan teljesen befedő vízinövények zöldje, ősszel pedig  vékony, színes avarréteg rakódik a kristálytiszta vízre.


 Növényvilág

Az égerfák támasztó gyökerein, illetve a sekélyebb részeken növekszik a bugás sás (ld a képeken) a védett szálkás és széles pajzsika.




A láperdőben rengeteg szitakötő, halfaj, és számtalan madár talál fészkelő és telelő helyet.

Nutriák a tóban


Hamarosan elérjük  a hosszúkás, tündérrózsákkal fedett tavat, ahol idén egy nutriacsalád életébe is betekinthettünk. Nyáron vígan rágcsálta a mama a tündérrózsa virágait, ősszel pedig három virgonc kölke is ott úszkált mellette a vízben.
A tavon egyébként függőhídon is átkelhetünk, és a tó közepéről is elmélyülhetünk a táj szépségében. 

Kis-Égeres

A Kis-Égeres felé tartva tiszta felületű tóvá alakul a láp, innen többfelé is kis zúgókon távozik a víz. A mozdulatlan vízfelszínen megtévesztően tükröződnek a parti fák és a vízben álló zsombékok.
 
 




 

Tükröződő égerfák a Fényes Tanösvényen

 





5 tény, amit érdemes tudni a botpusztai Szeplőtelen Fogantatás Kápolnáról

Botpusztára egész véletlenül találtam rá.
Etyeken sétáltam a Gasztrosétányon,  a rohamosan megújuló borospincék között, elhaladtam az Erdélyi Ízek Udvara előtt - mert itt ilyen is van -, magamba szívtam az őszi vidék pezsgő hangulatát. Már kiértem a faluból és a szántóföldek között bolyongtam, amikor a szemközti domboldal tetején megpillantottam a templomot. A színes levelek között hívogató fehéren integetett felém.
Arrafelé vettem az irányt, átvágtam az országúton, majd egy új építésű lakópark mellett haladtam el, s hamarosan elértem a régi kis kápolnát. Itthon utána olvasva a templom történetének, újra a tipikus magyar falutörténet rajzolódott kis a szemem előtt:
1. Már az Árpád-korban is lakott volt a település, és már akkor is állhatott a dombtetőn egy kis templom? Az első írásos említése 1280-ból származik.

2. A tatárjárás után valószínűleg teljesen újjáépítették a korábbi kápolnát, majd a 15. század vége felé alakították ki a ma is látható tornyos-sisakos gótikus stílusú épületet?

3. A török hódoltság idején megrongálódott épületet, az 1700-as években a visszatérő magyarok és német-sváb bevándorlók építették újjá enyhén barokk stílusban? 

4. Egy olasz betegápoló rend szerzetesei is éltek a kápolna mellé épített  épületben, mely a pestises betegek számára ispotályként is szolgált? A templom közelében korabeli tömegsírokat is találtak.

5. Botpuszta nem csak török időkben néptelenedett el teljesen, hanem az 1950-es évektől kezdve az itt állomásozó szovjet katonai alakulatok miatt is?  1980-as évek végétől azonban a falu szépen lassan újjáépül, ekkor a templomot is kicsit helyrehozták. 

A templomdomb alján pedig a megduzzasztott pataknak köszönhetően egy festői horgásztó körül  sétálhatunk.





2018. október 21., vasárnap

Szárnyaszegett angyal száműzetése

 

Juliánus-kilátó és a Remete-barlang


Nagymarosi Szent Kereszt Felmagasztalása templom körüli utcák 11 órakor már tömve vannak parkoló autókkal. Innen vezet ugyanis a Diófa utcán keresztül a kék jelzés a Szent Mihály-nyereg felé. Talán az utolsó kellemes őszi nap várható ma, a nap hét ágra süt, a levegő azonban meglepően párás, a mindenhová bekúszó hűvös szellő ránk parancsolja a kabátot is. 
Megindulunk a hegy felé a többi túrázóval együtt. Néhány száz méter után elérjük a falu szélét, ahol az egyik házból öt acsarkodó,  fogait kivillantó kis kutya ront felénk. Őrült dühvel támadnak kutyáinkra, Dézi egy tapodtat sem mer közelíteni, az öt rémség teljesen elzárja előle a hozzám vezető utat. Ekkor a régi, jól bevált módszerhez folyamodok: felemelek egy botot a földről és a kutyák ra mutatok felé. lassú léptekkel elindulok feléjük, mire ők elcsendesedve ugrálnak vissza a ház kerítésén keresztül a kertbe. Mindig elcsodálkozom a módszer hatékonyságán! Így már kutyám is megnyugodva csatlakozhat hozzám, és folytatjuk utunkat az erdő felé. 
Bár már csaknem dél felé jár az idő, az erdőben még csak most kezd oszladozni a reggeli pára, a nap fényes csíkokat rajzol a vízcseppekkel a fák közé. 
Magas, egyenes törzsű bükkerdőn keresztül vezet az út, a fák még szinte teljesen zöldben pompáznak. 
Egy kisebb kaptató után azonban tölgyerdőben folytatódik az út. A pára elillant, a nap melegen süt, a fák a sárga minden árnyalatában pompáznak. Az ösvény a hegyoldalban vízszintesen vezet ugyan, a bokánk azonban komoly próbatételnek van kitéve, mivel a meredek hajlásszögű lejtőn sokszor az út is lejt (széltében és nem hosszában). Két ember nem fér el egymás mellett, így a szembejövő  csoportokkal ügyeskedve kerüljük egymást. Nem csodálom, hogy a térképem úgy jelöli az utat, hogy "esős időben nehezen járható".
A Szent Mihály-nyerget elérve jobbra  kanyarodunk a sárga jelzésen, s negyed óra után elérjük kirándulásunk legmagasabb pontját, a 482 m magas Hegyes-tetőt, és felmászunk a Juliánus-kilátó lépcsőin, hogy gyönyörködhessünk a panorámában. Nos a látvány tényleg csodás lehet, ám csupa pára borítja az előttünk kanyarodó Dunát és a szemközti hegyeket. Így újfent nem készül értékelhető fotó a tájról. 
Visszaereszkedünk tehát a Szent Mihály- nyereghez, ahonnan a barlang jelzésen folytatjuk az utat a Remete-barlangok felé. Több helyen is csodás látványban lehet részünk, bár a pára továbbra is sejtelmes ködbe burkolja a Pilist, különös kontrasztot alkotva a közeli erdő színes lombkoronájával. 
Az út igencsak meredek, lefele is lassan araszolunk, talpunk alatt apró kavicsok próbálnak magukkal ragadni a mélybe, de nem hagyjuk magunkat, kapaszkodunk a fák ágaiba, gyökereibe, síelésnél tanult technikákkal szlalomozva haladunk lefelé. 
Közben elismeréssel adózunk a felfelé közlekedőknek, és megállapítjuk, míg rajtunk pulcsi és kabát  van, ők egy szál pólóban is izzadnak. Úgy látszik a felfelé sokkal melegebb az idő. 
Végül elérjük a barlangokat. Megpihenünk a nyílások sziklaperemein, és elmélyülünk a  táj szépségében. 
Innen továbbra is a sárga barlang jelzésen haladva folytatjuk utunkat az Ördög-hegy felé. Elhaladunk egy régi kőbánya alatt, majd újra fel kell kapaszkodnunk kb 100 m-t. Innen érdemes a hátunk mögé, az elhagyott bánya felé is vetni egy pillantást. Így ősszel pazar látvány!
Majd az út már csaknem vízszintesen vezet vissza Nagymaros felé, s  a Szamaras útba torkollik. Itt már kényelmes, széles földúton, majd aszfaltozott úton sétálhatunk, az út egy pontján épp a Fellegvárra láthatunk. 
A faluban elhaladunk az Édeske cukrászda hangulatos bejárata előtt. Itt mindig hosszú sorok kígyóznak, finom süteményekkel várják a megfáradt turistákat. Így 12 km-rel a hátunk mögött nem volt kedvünk várakozni, az este is közeledett már, a kutyák is az autó felé húztak minket. Így aztán elbúcsúztunk a szép kis településtől, és hazafelé vettük az irányt.