2018. december 28., péntek

Szakadás-árok jégcsapjai

A Szakadás-árokról a Turistamagazin oldalán olvastam, és már régóta tervezgettem, hogy ellátogatok ide. 
Ez a fénytelen, esős nap épp megfelelőnek tűnt egy sziklaszurdok meglátogatására, így másfél óra autózás után leparkoltam az autót Tar község Attila utcájának végén és nekivágtam az útnak. Meglepetésemre kicsit kisütött a nap, a földutat azonban vastagon borította a jég, holott a mezőkről és a hegyekről már elolvadt a hó. Egy darabig elszántan csúszkáltam a jégen, aztán inkább az út szélén az olvadt sárban haladtam tovább. Persze nekem semmi sem jó, itt ugyanis a cipőmre tapadt vastag sár lassította a járást.
Felhagyott kőbánya alatt vezet az út.
5-10 perces séta után elértem az elhagyott kőbánya romos épületeit, majd az Alsó-Csevice kutat is, ami egy 30 cm átmérőjű, vízzel telt kút. Végig a Mária és a zöld kereszt jelzést követve 20 perc alatt elérhető a Felső-Csevice forrás. Az utat fenyőerdő szegélyezi, akadálytalanul lehet haladni benne, és a süppedős tűlevelekkel borított talaj szépen letisztította a cipőmet.
A csevice szlovák szó, az utóvulkanikus működés hatására feltörő kén-hidrogénes és szénsavas ásványvizek elnevezésére használják a Mátrában - tudtam meg a tájékoztató tábla leírásából. Igazán remek, hogy ezt a hosszú fogalmat ilyen találóan tudják kifejezni egyetlen szóval (bár nekem jobban tetszik az erdélyi "borvíz" elnevezés), megittam a kulacsomból a forró teát és megtöltöttem a csevicével. Meg is kóstoltam, tényleg enyhén szénsavasan csípős, vasas utóízzel, valószínűleg a benne található viszonylag nagy mennyiségű nátrium, kalcium, magnézium és kálium miatt. Persze ezt is a tájékoztató tábláról tudom. 
Nos a lényegre térve kicsit sötétben tapogatóztam az út további részében, mert innentől elfelejtettem az útleírást, és az erdőben nem volt térerő, hogy újra megnézzem a neten. Az egyik offline térképemről titokzatos okból hiányzott a Börzsöny és a Mátra (pedig még fizettem is érte), és ezzel csak most szembesültem. A másik térképem pedig egyáltalán nem írta ki sem a turistajelzéseket, sem a hegycsúcsok neveit, sem semmiféle tájékozódási pont nevét. Papírtérképem pedig sosem volt. Szóval itt álltam az erdő közepén és bíztam abban, hogy majd csak lesz valami, elindultam hát a jelzés mentén tovább. A képek alapján azt képzeltem, hogy a szurdokban patak folyik, és az út bal oldalán lesz, így azt figyeltem, hogy mikor keresztezi az út melletti patakot egy másik patak. Kb. 50 lépés után elértem egy kereszteződést, ahol balra egy irtást találtam, a fák sok helyen derékban ketté voltak törve, törött gallyak hevertek mindenfelé, kicsit feljebb pedig egy traktornyom vezetett egy vadászles felé. Nem tudom milyen indíttatásból vettem erre az irányt, valószínű a magasból is meg akartam szemlélni a bánatos fákat, amikor újra ránéztem az egyetlen működő offline térképemre, ami csodák csodája kiírta, hogy az orrom előtt van a Szakadás-árok bejárata. 

Ezen kicsit meglepődtem, tekergettem a nyakam, s elindultam a jelzett irányba, és valóban, a kidőlt fák takarásában lassan emelkedő sziklafalakat és csendesen csörgedező patakot találtam.  
Fellelkesülve léptem a kövekre, ugrándoztam egyikről a  másikra, ügyelve, ne legyen vizes a cipőm. A mohával borított gömbölyűre csiszolt sziklafalak látványa és a bejáratnál uralkodó tömény rókaszag elvarázsolt.  
Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor a szurdok mélyén méteres jégcsapokkal borított sziklafalakat találtam. 
Ahogy haladtam beljebb a szurdokban, a sziklák egyre közelebb kerültek egymáshoz, néhol alig volt egy méter a falak között. 
A víz pedig csordogált csendesen, megbújt a falevelek alatt, tóvá szélesedett, elfoglalta az árok teljes szélességét. Közben az eső is szemerkélni kezdett, így egyre nagyobb kihívás volt szárazon megúszni a túrát. Sokszor nem csak az ügyességemre, hanem a leleményességemre is szükség volt, hogy megoldjam vizes zokni mentesen a feladatot. 
Ez a két beékelődött szikla bizonyára legurult volna, ha nem igaz ember megy át alatta, én azonban ép bőrrel és száraz lábbal megúsztam. 
Csaknem kiértem már az árokból, amikor egy vastag avarkupac megtréfált. Ráléptem és bokáig süllyedtem a jeges vízben. Ennek az az előnye, hogy innentől már nem aggaszt, hogy lecsúszik a lábad a szikláról és belecsúszol a vízbe, sokkal bátrabban és határozottabban haladtam, hiszen már úgyis vizes a zoknim! Azért tavasszal egy gumicsizma jó szolgálatot tesz ezen az úton.
Egy ponton függőlegesen fel kellett mászni két sziklatömbön, amit sikeresen meg is oldottam, ám a kutya nem tudott követni, bánatosan nyüszített és reménykedve nézett rám. Épp kimásztam volna a szakadék oldalán, hogy egy kerülő úton hozzam át, amikor mégiscsak talált alternatív útvonalat és boldogan rohant felém.  
Az árok vége felé a járást az nehezítette, hogy kidőlt fák hevertek keresztül kasul az árokban, ezeken kellett hol felül-hol alul átmászni.  
Lassan elfogytak a sziklák, a patak mellet járhatóvá vált az erdő. A túraleírás szerint itt jobbra visszatérhetünk kiindulási pontunkhoz egy erdészeti úton, de én csúcsok meghódítására vágytam, ezért folytattam utam a patakmederben, ami hamarosan megint sziklafalak között vezetett, újabb jégcsapos, kimosott sziklahasadékok között.
Ám egyszer ennek is vége szakadt.  A térképem szerint egy kis ösvény felvezet egy erdészeti útra, amin egyenesen a Farkaslyuk-tetőre érek. Így is lett. A gerincen haladva még madárcsivitelést is hallhattam.
Az út a tetőn
A tetőn vagy a vihar, vagy a favágók nagy pusztítást végeztek: a kivágott fák csonkjai körül szeder és csipkebokor inda kapaszkodott a lábamba, így mégiscsak a sáros-jeges földutat választottam. A kilátás azonban kárpótolt a megpróbáltatásokért. 
Néhány pillanatra a nap is átderengett a felhők fölött, pici fényt vetve a szemközti erdőre. Elérve a tetőt, 90 fokban balra kanyarodva lefelé vettem az irányt.
Ekkor különös hang hallatszott az erdőből. Mély torokhangon ugatott vagy artikulátlanul ordított valaki. Nagyon ijesztő volt. Körülnéztem, és a fák közül, egész közel hozzám, egy szarvas féle nézett felém, majd újra elrikoltotta magát. Aztán csak nézett. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni is elfelejtettem. Pár pillanat múlva az állat eltűnt a fák között, de különös hangját továbbra is hallatta. (Vajon miféle hang lehetett ez és mit jelenthetett?) Én pedig folytattam utam a Felső-Csevice forráshoz, ahonnan már az ismert úton visszatérhettem az autóhoz. 
A túra hossza kb. 13 km (azért kb, mert a telőm egy ponton elvesztette a GPS jelet).  Valahogy most nem működött a technika!
Szintemelkedés: 331 m.

Pincék és Szirtek

Napsütéses, meleg karácsony előtti vasárnap rövid sétára csalogatott. hosszas töprengés után Biatorbágy felé vettem az irányt, mert régi tervem volt a Nyakas-kő bal oldalán lévő sziklaszirtek felkutatása is. Ahogy  elhagyjuk a falut Sóskút felé az országútról, balra egy régi tanyaépület után már messziről látszanak a Madárszirt jellegzetes izgalmas sziklaformái, itt egy nagyobb kanyar előtt balra van a leágazás, mely rögtön a parkolóba torkollik, ahonnan a piros jelzés vezet egy kb. 10 perces sétával a  Nyakas-kőig. 
Az enyhe kaptatón azonban most az árnyékos részeken olvadt jég fogadott. Ahol pedig a nap már teljesen elolvasztotta a havat, ott felázott sár csúszkált a talpam alatt. Szóval kisebb kihívás volt eljutni a szikláig, de ott már nem volt gond, a sziklák szárazak voltak, a meglehetősen nagy szélnek köszönhetően.
A Nyakas-kő tetején megcsodáltam a panorámát, vetettem egy pillantást a kora reggeli nap fényében fürdő Madárszirtre is, majd felfelé, egy kis ösvényen folytattam az utam a Nyakaskő-dűlő (egyes térképek szerint Gombkötők útja) felé.  Az úton barátságos régi és felújított pincék sorakoztak, melyeket nagy lelkesedéssel csodáltam meg. 
Addig-addig csodálkoztam rajtuk, míg elvétettem a piros jelzést, és a Mészáros utcán folytattam a pincék csodálását. Íme az Ürgehegy pincéi: 

Rigó-pince borháza és szőlői
Rigó-pincéhez szakállszárító is tartozik, csendesen ücsörögve egy üveg bor mellet beszélhetjük meg az élet dolgait.
Gyönyörű régi présház a felirat tanúsága szerint 1872-ben épült.

Szépen felújított présház.
Az ürgehegyi és az öreghegyi pincék/présházak zöme sóskúti mészkőből épül. A pincéket kivájták, majd a mészkővel befalazták, erre visszaszórták a kihordott földet.

Felújításra váró ablak. A pátyi pincesornál találkoztam sokszor a piros-fehér zöld színezéssel.
Végül a Must utca végén a Nagy-mezőnél kanyarodtam vissza a Biai-erdőn át visszavezető piros, majd a piros kereszt jelzésre, ahol azonban újra cuppogós sár fogadott. 
Elérve az Öreghegyet maradtam a piros kereszt jelzésen és hamarosan elértem a régi kőhidat, mely arról tanúskodik, hogy hajdanán erre vitték a szőlőt és a bort az egykori szőlősgazdák. 
A turistaút itt újra piros sáv jelzésre vált, alig fél órás sétával visszavezetne a parkolóig, én azonban egy kisebb ösvényen jobbra felfelé vettem az irányt. 
Azt hittem itt aztán nem jár senki, amikor szertedobált műanyag flakonokat, demizsonokat, vödröket vettem észre az erdőben, majd egy romos pince előtt mindenféle egyéb szemét hevert szana-széjjel. 
Innen mohos sziklafal tetején haladtam tovább, bár nem volt kitaposott az ösvény, mégis határozottan kirajzolódott az út a fák között. 

A madárszirt vonulatához hasonló sziklaperemeken másztam, alattam a függőleges szakadék és a fenyők teteje bólogatott a szélben. A távolban egy felhagyott kőbánya világított, illetve Biatorbágy felé a Biai-halastavak kéklettek. 
Az út végén egy facsoport állta utamat, itt csak erősen meghajolva tudtam átjutni az ágak alatt, de hamarosan újra a Nyakas-kő tetején bámultam a lábam alatt elterülő tájat.
Visszaérve a kocsihoz az ég egész befelhősödött, viszont keletről a felhők alá sütött a nap, különös fényekbe borítva a tájat. 

2018. december 27., csütörtök

Karácsonyi Tátra-járás

Úgy adódott, hogy a karácsonyi menetrend a szokásostól eltérően alakult, így tesóm felvetette azt az ötletet, hogy 25-én kiránduljunk egyet a Magas-Tátrában. Az ötlet osztatlan tetszést aratott a családom körében, így a 24-i nagy evés-ivás, össznépi ünneplés után hajnali 6-kor karácsonyi örömökkel a szívünkben ültünk autóba és indultunk a  Csorbai-tó felé. 
Finom rózsaszínnel köszöntött a 2-es úton a napkelte, és egész a Szlovák határig gyönyörű napsütés kísért végig. Innentől a borongós bánatos sötétbarna utat sikerült átaludni, s Donovaliban már zuhogó hóesésre és fehér hegyekre ébredtem. A Csorbai-tónál leparkoltuk a kocsit, és ekkor jutott eszünkbe, hogy eurót nem hoztunk. A parkolóőr szigorúan állt mellettünk, így centenként szedtük össze a pénztálcánkból a szükséges parkolási díjat,  végül 5,60-ban (6 euró helyett) megállapodtunk vele.

Szerencsére ruházat, forró tea  és élelem tekintetében felkészültebbek voltunk, így a metszően hideg szél, a -6 fok, no meg a méteres hó jókedvre derített. 
Irány a Poprádi-tó!
A tóhoz egynyomsávos ösvényt tapostak a másfél méter magas hóba, ez az út azonban különösebb megeröltetés nélkül járható volt. Felfelé haladva kellemesen kimelegedtünk, az erdőben már a szél sem fújt, élveztük a hóesést és gyönyörködtünk a hóval vastagon megrakott fenyők látványában. 
Alig egy óra séta után kiértünk az erdőből, és jobbról hatalmas csúcsok ködlöttek fel sejtelmesen. 
 Az egyik kanyarban, az út melletti szakadék szélén állt ez a fa. Ez volt az egyetlen fa, szikla, vagy egyéb természetes, vagy mesterséges képződmény, amin egy szál hó sem volt. 
Bár tudtam, hogy ennek az útnak többnyire nagy a látogatottsága, mégis meglepett,hogy karácsony lévén ilyen sokan jönnek velünk szembe. Ilyenkor félre kellett állni, utat adni, és combközépig süppedtünk a puha érintetlen hóba. 
A Poprádi-tónál elfogyott az út. 
Méteres hófalak vették körbe a házat, az Osztervára vezető út nem is látszott a sűrű hóesésben.
Lányaimat valósággal megrészegítette a hatalmas hó, mint  játékos kölyökkutyák vetették bele magukat a puha hópaplanba.

Nehéz volt elszakadni ettől a varázslatos helytől, de ideje volt indulni, ha sötétedés előtt az autóhoz akartunk érni. 
Bár a hó megállás nélkül esett, valahogy a lemenő nap fényei mégis ilyen különös színbe borították a tájat. 
Ahogy közeledtünk a  a parkoló felé  a völgyből a motoros szánok zúgása zavarta meg a táj téli békéjét, sőt még a kibocsátott üzemanyag szaga csapta meg az orromat.
Nagyon szép karácsonyi ajándék volt ez a családi körben eltöltött téli kirándulás.



 

Legszebb túrák 2018

Budaörsi Kopárok körtúra reggeli színorgiával


 

Sivatag Magyarországon?

Megállt az idő a pilismaróti hajótemetőben


RSD, avagy kenuval a soroksári Duna-ágon