Több mint egy hónapja nem voltam hosszú túrán, hónapok óta nem találkoztam a túratársammal, így most kétszeres örömmel vártam a mai börzsönyi barangolást.
A vonat 9 előtt futott be Nagymarosra, ahol már várt rám R. és a Kutya. A hegy felé vezető határozott lépteinket a Kutya minden fűszál iránt felerősödő érdeklődése andalgássá szelídítette. Nem bántam. Azonnal remek beszélgetésekbe mélyedtünk. No nem a kutyával, hanem a gazdájával.
Talán a lassú ballagásnak köszönhetően, egy kapu deszkái között bepillantva a kertbe észrevettem egy eltévedt szarvast. Tanácstalanul ácsorgott, hol jobbra nézett, hol balra. Nem tudom, hogy került oda, de szemmel láthatólag ő sem nagyon tudta. Egy darabig figyeltük, mi fog történni, de csak nézelődött, töprengett. Előttünk azonban szabad volt az út, így mi továbbléptünk. Remélem, előbb-utóbb őkelme is megtalálja a kifelé vezető utat.
Araszoltunk Köves-mező felé, majd rátértünk a Kapu-hegyre vezető zöld háromszög jelzésre.
Az erdő őszi sárgája keveredett a nyári elszáradt barna és a még zöldellő levelekkel. Szép volt az erdő, és békés.
A szél hol felerősödött, hol teljesen elállt, vagy csak szélárnyékba kerültünk. Amikor sütött a nap, melegem volt, amikor felhős lett az ég és fújt a szél, fáztam. De valójában észre sem vettem, annyira belemelegedtem a beszélgetésbe.
A Kapu-hegy panorámáját megcsodáltuk, majd Törökmező felé vettük az irányt. A Kutya most gyorsabban haladt, csak minden MÁSODIK bokrot pisilt körbe.
Dél felé járt az idő, a fogadóban megittunk egy kávét, és konstatáltam, hogy a környék hemzseg a szerencsés gombászoktól. Többen kiterítették kosaraik tartalmát az asztalokra. Volt ott mindenféle gomba: a szemem sarkából tőkegombát, tinórut azonosítottam be. Meglepődtem. Mi az egész út során egyet sem találtunk – igaz, nem nagyon tértünk le a kijelölt útról.
Következő állomásunk a Törökmezei-halastó volt.
Majd a Malom-patak romantikusan vadregényes völgyében jutottunk el Zebegényig.
A faluban a Kutya még lelkesebben szimatolt, ismeretlen másikkutya szagokkal barátkozott. Ebből kifolyólag végtelenül lassan, de azért felkapaszkodtunk a Kálváriához, körülnéztünk a kilátóból.
Az erdőben a sárga, majd a kék jelzésen meg sem álltunk a Julianus-kilátóig. Illetve ahol szagolni kellett, ott azért mégis megálltunk. Nem is egyszer. A kilátóba vezető meredek lejtőhöz így a túra végén nem sok kedvem volt, nem is tudom, miért mondtam rá igent, de meglepő módon nem is volt olyan nehéz, mint ahogy az az emlékeimben élt.
A naplementét nem vártuk meg, pedig talán azt is meg kéne nézni innen újra. A kék jelzésen visszaereszkedtünk Nagymarosra. Sötét lett, mire a vonathoz értem.
Mindez idő alatt nem fogytunk ki a témákból. Végigbeszéltünk 9 és fél órát és 22 kilométert. Nem sok emberrel tudom ezt megtenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése