2018. március 30., péntek

Hajnali séta esőcseppek között

A kutyában az a jó, hogy akár esik, akár fúj, menni kell vele sétálni. Ő aztán nem fogja végigaludni a reggelt, csak azért, mert szomorú az ég alja! Fütyül rá! Biztos benne, hogy odakünn várja a nagy Kaland, a jó szagok, illatos rétek és összepisilt utcasarkok. Alig várja, hogy végre kikászálódjak az ágyból, összeszedjem magam, és induljunk! Izgatottan követi minden mozdulatom, és lelkesen csóvál, amikor a megfelelő bakancsot és cipőt húzom. Amikor a fényképező is bekerül a hátizsákba, már biztos benne, hogy jön. Még ki sem nyitom az ajtót, máris odakünn száguld lefelé a lépcsőn -  örök rejtély számomra, hogy csinálja! 
Duna parti erdő felé veszem az irányt, az emberek még javában az igazak álmát alusszák, alig vannak az utakon.
Lassan botorkálok az erdei ösvényen, ráhangolódom a természetre, magamba szívom a friss, esőszagú illatokat, rácsodálkozom az erdő alját ellepő virágtengerre, és már nem bánom, hogy kutyám van.

Először alig veszem észre, aztán mégiscsak tudatosul bennem: madárdaltól hangos az erdő. Ahogy lépkedek, egyre többféle dallamot különböztetek meg: a változatos trillák közé gyors ütemű csivitelés is kerül, majd lassú,  mélyebb hangokat is felfedezni vélek. Valahogy így van ez a virágokkal is. A fehér keltikék szinte a szemembe robbannak a sötét esős időben, majd szép lassan észreveszem a  a piros színű virágokat is, az elvirágzott, rongyos hóvirág maradványokat és a kék csillagvirágot is.  Tavasz van, valóban. 
A füveken és  virágokon kövér esőcseppek csücsülnek, szinte ezüstösen csillog tőle az erdő alja. 

Amíg készülnek a fotók, Dézi vigyázón ül mellettem, és figyel: vajon nem fenyeget veszély? Meghatódom. Igazából jobban szereti, ha folyamatosan haladunk előre, mégis oly türelemmel vár.



2018. március 22., csütörtök

Karácsonyi hangulat kökörcsinekkel

Egyedül voltam a hegyetetőn. Csak én és a fagyos világ. Furcsa ez így, március közepén. A nap lassan narancs fényekkel borítja a lejtőket,  mégsem lesz melegebb tőle.
Bámulom a tavalyi füveken megcsillanó  arany fényeket. Úgy látszik, a természetnek mindig van mit ünnepelnie.
 A hideg kék sziklák között izzanak a száraz fűcsomók. Lassan botorkálok, keresem a tavaszt.
Aztán mégis váratlanul mereszti rám száz szemét:
Dacolva a téli hideggel ontja magából az új reményt.


2018. március 18., vasárnap

Befagyott és be nem fagyott vízesések Magyarországon

Te hányat ismersz fel közülük?

Töltsd ki a tesztet, és írd az eredményed a kommentbe!

Jó játékot kívánok!

2018. március 17., szombat

Tavaszi tőzikék esőben








Zsémbiri, a csáfordi erdő boszorkánya


Pár évvel ezelőtt, amikor a csáfordi erdőben jártam, meghallgattam az öreg Tölgy Apó meséjét Zsémbiriről, a boszorkányról és a kis tőzike tündérkékről. Ki is az a Zsémbiri? Nem hallottatok még róla? Ő az erdő zsémbes boszorkánya, aki kerüli az embereket, és nem szereti a jókedvet és a kacagást maga körül. 

Ahogy közeledtem az erdőhöz, egyre jobban esett az eső. Hatalmas tócsák keletkeztek a gyökerek között, a tőzikéket már félig ellepte a víz. 
A tócsákban gyors tempóban gyűrűzött végig a szomorúság. 
Ahogy sétáltam, egyszer csak meghallottam. A hüppögést. A fák tetejéről jött, s amint megközelítettem a hang forrását, hirtelen csönd lett, majd egy másik fa tetejéről újra hallottam. Ez meg mi lehet? Meresztgettem a szemem kíváncsian, ám semmit sem láttam.  

Végül a tőzikék világosítottak fel: 

- Zsémbiri az, a boszorkányunk, nagyon neki van keseredve! 
- Aztán miért olyan szomorú? 
- Talán azért, mert elveszítette a fél fogsorát, és most nem tudja mivel megrágcsálni a reggelijét! - kacarásztak gúnyolódva.

- Dehogy azért! - Szólalt meg a mindent tudó Öreg Tölgy - Hanem azért, mert már megint jönnek - mennek az emberek az  erdőben és ámuldoznak: jaj de szép, és milyen különleges, nahát de csodálatos! Aztán mire gondolnak? Mit vesznek észre? Már megint csakis a tőzikéket! Róla meg azt sem tudják, hogy kicsoda-micsoda.

 - De hát kicsoda ő végül is? - kérdeztem.
- Ő a zsimbes-zsémbes. Mindig morcos. Egész nap csak magában dünnyög és morog. - Csilingelték a tőzikék -  Azt hiszi, mindenkinél különlegesebb, és nem is akar velünk szóba állni! Nagyon gonosz! Egyszer elvarázsolta az erdőt, kifordította a sarkából, és csak az Ezeréves Tölgy tudta visszafordítani a világot! Most is ott fekszik az úton keresztbe, és nem tud már megmozdulni sem! 
- Aztán a múltkor pedig ráijesztett egy békés vaddisznócsaládra. Úgy megfutamította őket, hogy tán még most is szaladnak.  - Csacsogtak szinte egymás szavába vágva a kis fehér virágok.
- Nem úgy van az! - szólt bele a beszélgetésbe Tölgy Apó - Láttam az esetet innen fentről. Kocóma és gyerekei reggelizni érkeztek ide, és épp nekiláttak volna makkokat kitúrni a gyökereim közül, amikor Zsémbiri rájuk szólt, hogy ott most a tőzikék laknak, és ne tapossák össze őket. De ők pökhendin annyit válaszoltak csak, hogy márpedig ők éhesek, és felfalják a tőzikéket is! És nagy röfögve nekiálltak a tőzikéket kitúrni a földből. Zsémbiri pedig figyelmeztette őket, hogy a tőzike hagymák mérgezőek, és már csak ezért sem jó ötlet megrágcsálni őket. De nem hallgattak rá. Aztán amikor csikarni kezdett a hasuk, jajveszékelve rohantak tova. 
 .
- Így volt, így volt - csicseregték a madárkák is, és Zsémbiri tettének hamarosan híre ment az erdőben. 
- Nem engedte, hogy kitúrják a társainkat? - csengettyűzték a tőzikék. 
- Bizony nem! - csicseregték tova a madárkák. Az egész erdő zengett a csivitelésüktől.
- Mi pedig mennyit csúfoltuk őt! Nem is érdemeljük meg, hogy így vigyázzon ránk!
.
- Nem azért vigyáz rátok, mert megérdemlitek, vagy mert nem. Hanem azért, mert szereti az erdőt. - állapította meg Tölgy Apó - Teszi a dolgát, függetlenül attól, hogy milyenek vele mások. Akkor is, ha gúnyolódnak rajta, és akkor is, ha nem fogadják meg a tanácsát. Jót akar mindenkinek, csak nagyon el van keseredve, mert ezt senki nem veszi észre.
Annyira sajnáljuk! Bárcsak jóvá tehetnénk! - siránkoztak a virágok, s  szégyenükben hatalmas könnycseppeket hullattak a vízbe. 
De hisz jóvá tudjátok tenni! - csiripelték a madárkák - Adjátok elő a fogsorát, amit elrejtettetek, akkor végre majd újra rendesen fog tudni reggelizni!
A tőzikék pedig összedugták a fejüket, és hangos csilingeléssel jelezték is, hogy hol van a fogsor. Az erdő megnyílt és mutatta az utat a boszorkánynak. 
Zsémbiri pedig lemászott a fa tetejéről, és hosszú idő óta először mosolygott. Ugyan most még csak fél fogsorral, ám amikor megtalálta elveszettnek hitt rágószerkezetét, már szélesen nevetve köszönte meg a tőzikéknek a kedvességüket.
Majd vidáman indult szokásos reggeli sétájára, hogy összegyűjtse a frissen kibújt csalán és salátaboglárka leveleket, és a kormos mirigygombát is kicsipegesse a moha közül a reggeli salátájához, amit már szerencsére alaposan meg fog tudni rágni a fogaival. 

Reggeli után pedig vidáman járja majd végig az erdőt, és őrzi kis lakóit, vigyáz a békéjükre és az egészségükre, és már tudja, hogy nincs egyedül, rá is figyelnek és vigyáznak a többiek. 




Csillagvirágok esőben, hóban és napsütésben

 












2018. március 15., csütörtök

Koppánymosonostori ártéri tanösvény - igazi vadregény

Csaknem elértem már Koppánymonostor végét, amikor végre megláttam a tanösvény elejét jelző tájékoztató táblát, rajta a tanösvény térképével. Kíváncsian indultam neki a sétaútnak, ahol azonban semmiféle turistajelzés nem mutatja az utat. Aki a tanösvények hatalmas, színes tájékoztatási tábláit igényelné egy ilyen sétán, az bizony csalódott lesz, mert itt állítólag csak földbe vert cölöpök mutatják a helyét, a tartalmát pedig vagy mobil applikációról, vagy előzetesen beszerzett tájékoztató füzetből olvashatnánk. 
Nos én nem voltam ennyire felkészült, úgyhogy minden itt leírt tudásomat saját tapasztalatomra és későbbi internetes kutatásaimra alapozom. 
Az első táblától az út egy kényelmes, és nem túl izgalmas erdei ösvényen vezet, közvetlen a Duna holtága mellett. A vízpart sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, annál is inkább, mert a víz még sok helyen be volt fagyva, plusz a partot számtalan uszadékfa és nádzsombékok tették izgalmassá. A szemközti szigeten pedig a szikrázó napsütésben világító színes barkák, és a fehér nyárfatörzsek szinte idilli hangulatot teremtettek.
Így a sétautat passzoltam, és a part mentén haladtam előre. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy a távolban egy szürke gém (ha jól azonosítom) lépdel a vízben és halra vadászik. Egyre közelebb kerültem hozzá, és csodával határos módon, kutyám meghallotta suttogásomat, és a lábam mellett maradt, így nem zavarta fel a halászgató madarat. A képen az a pillanat látszik, amikor a halat épp hosszú nyakán keresztül préseli a gyomra felé.

Ennél közelebb nem tudtam lopózni őkelméhez, nemsokára a magasba emelkedett és elegánsan távozott. Én pedig visszatérve az útra folytattam a bóklászást a Duna árterén. Hamarosan elértem a nagy Duna partját, gyönyörű kék égboltban és vízben gyönyörködhettem, a parton öreg tölgyek lépkedtek karcsú gyökereiken,  azt az érzést keltve bennem, hogy légiesen könnyűek. 
Az útról egy kis ösvény vezet be a Kerek-sziget belsejébe, ahol kiszáradt holt ágat és kesze-kusza, igazi, érintetlen természetet találtam. A szigetet áradáskor gyakran elönti a víz, a Duna szabályozása miatt ezek a területek máshol teljesen eltűntek, itt azonban megmaradtak. Különleges, egyedi világa, érintetlensége a gyakorlatlan szem számára is szembetűnő.

Jelen pillanatban csillagvirágok ezrei és hóvirág telepek lepték el az erdő alját. Az szigeten hatalmas öreg tölgyórásokkal találkoztam, némelyik törzsének kerülete a 4-5 métert is meghaladta. A sápadt aljnövényzet között pedig szinte világított a letört, korhadó faágak élénk zöld mohával bevont hengere, melyre az elszáradt fűszálak, mint megannyi menyasszonyi fátyol simultak.
Internetes kutatásaim tanúsága szerint még számtalan védett növényritkaságot találhatunk errefelé, úgyhogy nem kizárt, hogy még visszalátogatok ide.
Továbbá állítólag itt fészkel a  réti sas, aminek fészkeit felfedezni véltem, és találtam egy elhullott példányt is. Először azt gondoltam lélegzik még, de csak a szél emelgette a tollait.
Továbbá itt is felfedeztem a hódok munkájának nyomatit, de ilyet manapság Magyarországon szinte minden vízparti erdőben találni. Sokszor kerítésrácsokkal tekerik körbe a fákat, ezzel védve őket az éles fogaktól.
A tanösvény 7 km-en keresztül vezet végig a Szent Pál-sziget minden zegén-zugán. Megtudhatjuk, hol mosták egykoron az aranyat, hogy dolgoztak a vizafogók, és kik is voltak a bőgőhajósok.

Egy tavaszi kép a Duna holtágról:

2018. március 10., szombat

Tatai Fényes Tanösvény

Egykoron Tata környékén számtalan meleg vizű forrás tört fel a mélyből, melyek az 50-es években a mélyművelésű szénbányászat következtében teljesen elapadtak. Szerencsére a bányászat leállítása után a természet megújította önmagát, és a források egy évtized múlva, 2001-ben egyszer csak újra működni kezdtek. 2013-ban cölöpökre épült tanösvényt kezdtek el építeni a láperdőbe, a víz fölé, így egész mélyen be lehet járni ezt az izgalmas tájat. 
A tanösvény égererdőkön, sászsombékokon vezet keresztül, megcsodálhatjuk a feltörő forrásokat, számtalan madárral találkozhatunk még télen is.
 Mi például szürke gémet láttunk, kis ökörszemet, jégmadarat, és felfedezhettük a hódok nyomait is.
A lápvidék talán legtitokzatosabb forrása volt az Erdei forrás. Létezését sokáig csupán csak sejtették, mert a láperdőn keresztül kevesen merték csak megközelíteni a 20-21 fokos enyhén savas karsztforrást. Ma azonban egy dongaúton sétálhatunk végig egészen a forrás fölé, és megnézhetjük, ahogy gyöngyözve előtör a mélyből. Ha nagyon csendben maradunk, hallhatjuk a feltörő forrás bugyogását, amint megemeli, táncoltatja kicsit, majd újra a visszaereszti a kvarc homokot. Napsütésben fényesen vibrálnának is a kvarcszemcsék, de ehhez most nem volt szerencsénk. 
A víz itt még a legnagyobb hidegben is alig-alig fagy be, bár a hőforrásoktól távolabb vékony jégréteg azért felfedezhető volt. 
Az égerfa - bár szereti a vizet - úgy tűnik, ez már kicsit neki is túlzás. A vízbe zuhanó elhalt fatörzsek kísérteties látványt nyújtanak.