Két óra közti szünetben összefutunk a kávézóban. Leültet, kávét rendel, és már meséli a heti frusztrációját: diákjainak az órán papíron kellett programkódot írni. Megkérdezték, hogy miért, mire a következő példázattal próbált rávilágítani a lényegre:
- Tudsz-e papírra lovat rajzolni?
- Nem.
- És Photoshop-ban, tudnál-e lovat rajzolni?
A többség persze tudja, hogy nem, de meglepetéssel tapasztalja, hogy volt néhány, aki azt mondta, hogy szabadkézzel nem, de ps-sel tudna lovat rajzolni!
- Jó, akkor te ostoba vagy! - gondolja magában, de persze nem mondja ki.
- Az arcodon biztos látszik, mit gondolsz! - mondom neki, s már látom is lelki szemeim előtt, milyen is lehet a látvány. Felszabadultan nevetünk. Nagy vidám redők húzódnak a szeme körül, széles vigyor látszik a fején körbe, szeme csillog.
Váratlan ötlettől vezérelve előveszem a táskámban lapuló fényképezőt, és lefotózom az arcát. Tetszik amit látok, viccelődik, rájátszik még egy kicsit, csuda jó pillanatokat kapok el. Majd szomorúan konstatálom, hogy nincs memóriakártya a gépben.
Sebaj, gyorsan előveszem a tartalékot, beleteszem, kérem, hogy "játsszuk el" újra az előbbi szitukat. Rááll, készül a fotósorozat. Majd észreveszem, hogy nincs bedugva rendesen a kártya, így megint nem sikerült rögzíteni egyetlen képet sem.
Nevetve mondom, hogy kellene harmadszor is, mire zordra vált az ábrázata, és azt mondja, ő aztán nem! Már nem tud hiteles lenni.
Lógó orral ülök vissza a helyemre.
- Na, most azt gondolod, "Jó, akkor te ostoba vagy!", látom a kifejezést az arcodon! - mire újra kipattan a röhögés, újra játszik, és jöhet a harmadik, ezúttal sikeresen rögzített fotósorozat.
Az első tényleg élőbb volt, de azért ez se lett rossz.
😆😆
VálaszTörlés:-) Sokszor bebizonyosodik, hogy az élet a legjobb rendező.
VálaszTörlés