Mátraházáról Galya-tetőre

A körtúrát a Locus Map 15,5 kilométerre tervezte, gondoltuk, az épp elég lesz egy rövid nappalos, havas, hegymenetes téli körtúrának. 

Mátraházáról az országos kéken vágtunk neki a gyönyörű napsütéses havas erdőnek. Sajna több helyen ki- és átvezetett az autóúton, aminek amúgy sem örülnék, de a kutyával még macerásabb volt így. Szerencsére remekül szót fogadott, így gond nélkül abszolváltuk ezeket a szakaszokat, s a Mátra-nyereg után mér végre  hegymenetben liheghettünk felfelé. A kapaszkodó végén remek kilátás nyílt a tájra,  jobb kéz felől a Kékes kilátója magasodott. Innen az autóúttal párhuzamosan haladtunk a gerincen, szerencsére a forgalom zaja már nem ért fel idáig. Szemet gyönyörködtető puha fehér bunda takarta a fák ágait,  mi pedig  bokáig gázoltunk a hóban.  

Vércverés csúcsot elérve a hegyoldal csupaszon állt előttünk, talán a 2014-es ónos eső tépázta meg ennyire az erdőt. Néhány kitartó fa csonkja meredezett árván felfelé. A panoráma viszony csodálatos volt Parádsasvár felé. A másik irányból azonban egyre sötétebb fellegek közeledtek. 

A Galya-tető sípálya alján elhagyott épületre találtunk. 

Mire felértünk a parkolóhoz egész beborult az idő, bár a fák között kitekintve, a völgy még fényben fürdött. Mire a kilátóhoz értünk, elért minket a felhő, s mire megmásztuk a lépcsőket, mindössze a fák ködbe vesző csúcsát láttuk az orrunk alatt. 

Így hát visszaindultunk a kék kereszt jelzésen Mátraházára. Gondoltuk, az előttünk álló 9 és fél km-t lefelé lazán lenyomjuk két óra alatt.

A kék keresztről a zöld négyzet jelzésre tértünk le, s innen tettünk egy kis kitérőt a Csórréti víztározóhoz, ami teljesen befagyott, havas állapotában  csodás látványt nyújtott. Elidőztünk itt kicsit, de már erősen sötétedni kezdett, így  aztán gyors tempóban folytattuk az utunk lefelé. 

Több patakon is átkeltünk, ami szép mutatvány volt a jég alatt száguldó víz felett havas, csúszós karvastagságú faágakon egyensúlyozni, de végül a kutyán kívül mindenki száraz lábbal jutott át. Szegény Dézi rémülten szaladgált a túlparton, nyüszített, nehogy itt hagyjuk. Persze nem hagytuk, kerestünk neki egy abszolválható gázlót, így boldogan rohant egy feszültséglevezető kört, immár velünk egy parton. 

A meglepetés ezen a ponton ért minket. Az út most egy csaknem függőleges meredélyen vezetett felfelé. Látszott, hogy több helyen visszacsúsztak már itt az előttünk járók. Meresztgettük a szemünk, néztem a térképemet. 

Hm. Csaknem 500 méteren vagyunk. Hm. Mátraháza 750 méteren van. Láttam én a szintvonalakat, de nem néztem rajta a számokat! Így az elkövetkező 2 km-en több, mint kétszáz métert emelkedik az út, s már így is 17 km volt a lábunkban. 

Így utólag visszatekintve nem  volt olyan rémesen nehéz az előttünk áll  emelkedő, de ott a pataknál  nem csak földrajzilag kerültünk mélypontra, hanem lelkileg és fizikálisan is. Először azt sem tudtuk, nevessünk, vagy bosszankodjunk, beletelet egy kis időbe, míg feldolgoztuk és elfogadtuk az információt. 

Végül lassan, de biztosan, 19 km és összesen  1100 m szintkülönbség leküzdése után,  elértük az autót Mátraházán, és 5 órakor már robogtunk Gyöngyös felé, hogy betoljunk egy jól megérdemelt hamburgert. 

Zsörk

Zsörk még nem is olyan rég virágzó kis falu volt a Bakony peremén, szőlősorokat, gyümölcsösöket gondoztak a gazdák. 

• Első említése az 1249-es évre datálható. 
• A török időkben, az 1500-as években elnéptelenedett, de később újra benépesült. 
• Az 1700-as években az Esterházy család uradalmának része lett. 

A falu talán legszebb, és legjobb állapotban lévő  háza. Zárt ajtókkal fogadott. Talán még most is használják, gondozzák? 

A települést szántóföldek veszik körbe, ámde nem túl messze tőle, keleti és nyugati irányban is egy-egy kis patak csordogál, a patak partján hatalmas égerfák. Olyan területnek tűnik, amit rendszeresen elönt a víz. Mi kicsit eltévedtünk, és bokáig tapicskoltunk a sárban, míg végül egy kidőlt fán átkeltünk a folyón, innen toronyiránt már hamar ráleltünk a falura. 

Utolsó lakója az 1990-es évek elején hagyta el a területet. A házak többségét meglehetősen romos állapotban találtuk. Néhány esetben inkább csak sejteni lehetett, hogy ott egykor ház állott. 

Ez a faház egy borospince előtt állt egykoron. A föld alatti boltíves rész még egész jó állapotban fennmaradt. 

Sok háznak már csak néhány vályogból, néha téglából rakott fala maradt meg. 

Kőhalom, indákkal és fűvel benőve.

Több házmaradvány mellett is találtunk fúrt kutat, illetve ami megmaradt belőle: beton kútkávát. 

Ilyen vadregényes környezetben találtunk rá több falmaradványra. 

Ebbe a házba a felülről tekinthettünk be. Érdekes volt!

A falakat benőtte a fű. Még  jó, hogy a vályog környezetbarát építkezési forma! Ellentétben a szoba közepén található gumiabronccsal. 

Azért van néhány ház, ami egész jó állapotban megmaradt, talán még laknak is benne! Sőt a templom melletti épület új ablakdeszkákat, zsalugátert is kapott, valamint a tetejét is újonnan burkolták fa zsindelyekkel! 

A megkapóan hangulatos kis házikóra épp akkor bukkantunk, amikor kisütött a nap. Talán ez tette különösen barátságossá az öreg fa mellett álló épületet.

 Számomra kicsit stílusidegen a fehérre meszelt vályogfal fölött a hullámpala tető, mégis hívogató volt a kis ház. 

A Szent István kápolna a "szőlőhegyen" áll. Építési idejét 1813-ra teszik. 
A templomot pár éve felújították, kijavították a tetőszerkezetét, kifestették belülről. 
Zarándokhelyszín, állítólag  minden év augusztus 20-án misét tartanak itt. 

Úrkúti őskarszt

 

Földtörténet középkorában a Dunántúli-középhegysége területén a Tethys-óceán borította. Ebből a tengerből ülepedtek le  a Bakony eredeti üledékes kőzetei. Majd később, ennek a tengernek egy mélyebb részén vált ki Úrkút karbonátos összetételű mangánérce is. Hazánkban nagy mangánérc telepek Úrkúton a Csárda-hegyen és Eplényben vannak.  

Amikor a tektonikai mozgások hatására megkezdődött a hegységrendszerek felgyűrődése, a Bakony területe is szárazra került. Az ekkori trópusi éghajlaton játszódott le a mészkövek karsztosodása és a bauxitképződés. 

Ezután még néhányszor rövid időre víz alá került a terület. Ezen időszakok alatt jellegzetes ősmaradványokat, hatalmas egysejtűek vázait tartalmazó mészkő képződött. 

A lehulló csapadék a levegő és a talaj pórusaiban lévő széndioxid tartalmát feloldja, ezáltal a víz enyhén savassá válik,  kioldja a mészkövet és az elszivárog a kőzet repedésein keresztül. Minél melegebb az éghajlat, annál gyorsabban zajlik le a folyamat, annál meredekebb, élesebb formák alakulnak ki. 

Az 1910-es években fedezték fel a környéken a mangánércet, s kezdték meg a bányászását. Szerencsére a fejtés kézi erővel történt, így jórészt megmaradtak az eredeti kőzetformák. 

Pataktúra

Új utakat felfedezni, ismerős, mégis ismeretlen ösvényekre térni, egyensúlyozni, bujkálni, meredeken előre haladni. Kalandos, változatos szépségeket megélni. Örülni, elfáradni, felrepülni. Inspirálni és inspirálódni.  Elmerülni a megnyugtatóan felkavaró létben. Élni és létezni. Töprengeni, elfeledni és megélni a pillanat varázsát. 

Kemence - Csóványos körtúra

Kemence, Ifjúsági tábortól indultam Királyháza felé. Egy szokatlanul széles aszfaltozott út vezet végig a patak mellett, a harmadik kilométer után már rettenetesen untam, a hó és a kellemes idő ellenére is. 

Több helyen a patak mellett igyekeztem kalandosabb ösvényeket keresni, ám a part sok helyen áthatolhatatlan bozóttal szegélyezett, arról nem is beszélve, hogy a hóval fedett jeges meder tartogathat váratlan meglepetéseket. 

Egyszerűen nem lehetett eldönteni, hol kezdődik a víz és hol ér véget a part. A kutya egyszer bele is szakadt a jeges folyóba, s bár a víz nem volt mély, onnantól kezdve igencsak óvatosan kerülgette a recsegő jégtáblákat.

Úgy az ötödik km után már erősen untam magam, semmi gondolkodni való nem jutott az eszembe, - amiben pedig a hosszú magányos útjaimon jól el szoktam merülni -, váratlanul szembejött velem az úton Pampalini. Szakasztott úgy nézett ki, mint gyerekkorom mókás kis vadász figurájára. Hegyes kalap, térdig érő zokniba húzott nadrág, hatalmas fehér szakáll, barátságos szemek. Kiderült, igen közlékeny is, szóba elegyedett velem. Úgy tűnik, messziről látszik, hogy a fővárosból érkeztem, mert ezzel indított. Kiderült hogy Artúrnak hívják, erdész, 70 éves és igen beszédes. Részletesen kikérdezett, hogy vélekednek "idefent" a vírusról, vajon összeesküvés-e az oltás, és hosszas filozófiai értekezésbe kezdtünk arról, miként igazodjunk el az információk hálójában, kinek higgyünk, kinek ne.  Végül megkérdezte, merre tartok, leellenőrizte elég meleg és vízhatlan-e a cipőm, majd utamra engedett.  Párbeszédünket hallgatva még a nap is kisütött, és ezután meglepően hamar elértem Királyházát, ahol a piros jelzésen felfelé indult az út, és végre erdei ösvényen kapaszkodhattam a Rózsás-patak mentén.

Csodás idő lett, a hó recsegett a talpam alatt, a víz csordogált, bár sok nem látszott belőle. Egy helyen mégis kimerészkedtem a jég peremére és lőttem egy fotót a jég alól. 

Így értem el  a Tűzköves-forrást, mely kétség kívül a nap csúcspontja volt, pedig még annyi minden állt előttem! Óvatosan átegyensúlyoztam a hófödte köveken a másik partra, megközelítettem a méteres jégcsapokat, sőt be is bújtam mögéjük.

További képek a jégcsapokról >>

Mikor kigyönyörködtem magam, tovább indultam. A piros jelzés többször is átvezetett a patakon, amin azért nem volt egyszerű átkelni, mert sosem lehetett tudni, hogy mi lakozik a hóval takart jégpáncél alatt: csupán 1-2 cm vastag jégréteg, fél méteres vízmélység, vagy bokatörő sziklák? Mindenesetre sikeresen abszolváltuk ezt a szakaszt is, amikor az út meredeken felfelé indult. A hó erősen olvadt, szerencsére nem csúszott nagyon, bele tudtam mélyeszteni a lábamat a szűz hóba. Azonban  egyre vastagodott a hótakaró, így nem csak az emelkedő nehezítette a lépést. 

A távolból szélcsengő kongó hangját hallottam, s hamarosan elértem a Dr. Tóth Péter  fából faragott emlékhelyét. 

Innen alig kétszáz méter emelkedővel elértem a Nagy-Mána 707 méteres csúcsát, ahol izgalmas panoráma fogadott. A látványban gyönyörködve tettem meg utam következő néhány száz méterét a gerincen. 

Itt végre szemből emberek érkeztek, aminek azért örültem, mert kitaposták nekem az utat, így innentől kicsit könnyebb volt lépni. Továbbá sok helyen talán észre sem vettem volna az ösvényt, mivel a hó mindent egyenletesen belepett. Inkább csak érezni lehetett az irányt, mint pontosan tudni. 

Ismét egy hosszú, ámde nem vészesen meredek szakasz következett, s az út a zöld jelzésbe torkollott. Közben már erősen érezni kezdtem a lábam, elgondolkodtam, vajon jobbra forduljak a zöldön hazafelé, vagy még tegyek egy kitérőt balra a Csóványos felé? Dézi a jobb oldali irányt szavazta volna, én azonban mégis a kilátó felé vettem az irányt. Mit tehetett egyebet, mint engedelmesen beállt mögém és fejét lógatva lépdelt mögöttem, ami nála a teljes fáradtság jele. Alig fél óra alatt elértük a csúcsot. Itt kisebb vita alakult ki köztem és a kutya között a tekintetben, hogy ki menjen fel a kilátóba és ki ne. Végül mindketten nekiindultunk, de a kilátó négyzethálós, éles peremű fém lépcsője teljesen kikészítette a talpát, így nyüszögve várt rám a torony közepén. 

A panoráma azonban megérte! Érdemes volt feljönni ide. Én mégiscsak egy futó kattintásnyi időt szántam rá, siettem vissza az ebhez. Majd itthon megcsodálom a fotót!

Végre lefelé haladtunk az autó felé, a zöld jelzésen. Dézi - fellelkesülve a gravitáció segítő erején - előttem száguldott. Én azért néha vádliig süppedtem a hóba, még jó hogy ismét taposottabb úton jártam, legalább 3-an elhaladtak már a mai napon erre!

Egy ponton az út újra emelkedni kezdett. Az előre rohanó kutya döbbenten állt meg az emelkedő előtt. Tanácstalanul tekintgetett előre, majd vissza rám, tekintetében értetlenkedő kérdés: hogy történhetett ez meg? Újra felfelé? - majd megvárta, míg odaérek, megadóan beállt mögém, és amíg el nem értük az újabb lejtős részt, mögöttem araszolt. 

Hosszú volt ez a 8 kilométer lefelé, közben a nap is eltűnt a hegyek mögött, vörösbe borította az ég alját. Az út szerencsésen úgy kanyarodott, hogy az utolsó sugarak még fényárba borították hegyoldalt. Leírhatatlanul szép volt. 

Az utolsó egy kilométeren még megküzdöttem egy zoknimba ékelődő kaviccsal. Érthetelen, hogy került a két nadrágon, egy kamáslin és a magasszárú bakancson áttörve  a zoknimon belülre, ha pedig otthonról hoztam, hol lapult az elmúlt 21 km-en keresztül? Mindenesetre nagy kínlódva kitessékeltem onnan, és még épp a teljes sötétedés előtt elértem az autót.