Több helyen a patak mellett igyekeztem kalandosabb ösvényeket keresni, ám a part sok helyen áthatolhatatlan bozóttal szegélyezett, arról nem is beszélve, hogy a hóval fedett jeges meder tartogathat váratlan meglepetéseket.
Egyszerűen nem lehetett eldönteni, hol kezdődik a víz és hol ér véget a part. A kutya egyszer bele is szakadt a jeges folyóba, s bár a víz nem volt mély, onnantól kezdve igencsak óvatosan kerülgette a recsegő jégtáblákat.
Úgy az ötödik km után már erősen untam magam, semmi gondolkodni való nem jutott az eszembe, - amiben pedig a hosszú magányos útjaimon jól el szoktam merülni -, váratlanul szembejött velem az úton Pampalini. Szakasztott úgy nézett ki, mint gyerekkorom mókás kis vadász figurájára. Hegyes kalap, térdig érő zokniba húzott nadrág, hatalmas fehér szakáll, barátságos szemek. Kiderült, igen közlékeny is, szóba elegyedett velem. Úgy tűnik, messziről látszik, hogy a fővárosból érkeztem, mert ezzel indított. Kiderült hogy Artúrnak hívják, erdész, 70 éves és igen beszédes. Részletesen kikérdezett, hogy vélekednek "idefent" a vírusról, vajon összeesküvés-e az oltás, és hosszas filozófiai értekezésbe kezdtünk arról, miként igazodjunk el az információk hálójában, kinek higgyünk, kinek ne. Végül megkérdezte, merre tartok, leellenőrizte elég meleg és vízhatlan-e a cipőm, majd utamra engedett. Párbeszédünket hallgatva még a nap is kisütött, és ezután meglepően hamar elértem Királyházát, ahol a piros jelzésen felfelé indult az út, és végre erdei ösvényen kapaszkodhattam a Rózsás-patak mentén.
Csodás idő lett, a hó recsegett a talpam alatt, a víz csordogált, bár sok nem látszott belőle. Egy helyen mégis kimerészkedtem a jég peremére és lőttem egy fotót a jég alól.
Így értem el a Tűzköves-forrást, mely kétség kívül a nap csúcspontja volt, pedig még annyi minden állt előttem! Óvatosan átegyensúlyoztam a hófödte köveken a másik partra, megközelítettem a méteres jégcsapokat, sőt be is bújtam mögéjük.
Mikor kigyönyörködtem magam, tovább indultam. A piros jelzés többször is átvezetett a patakon, amin azért nem volt egyszerű átkelni, mert sosem lehetett tudni, hogy mi lakozik a hóval takart jégpáncél alatt: csupán 1-2 cm vastag jégréteg, fél méteres vízmélység, vagy bokatörő sziklák? Mindenesetre sikeresen abszolváltuk ezt a szakaszt is, amikor az út meredeken felfelé indult. A hó erősen olvadt, szerencsére nem csúszott nagyon, bele tudtam mélyeszteni a lábamat a szűz hóba. Azonban egyre vastagodott a hótakaró, így nem csak az emelkedő nehezítette a lépést.
A távolból szélcsengő kongó hangját hallottam, s hamarosan elértem a Dr. Tóth Péter fából faragott emlékhelyét.
Innen alig kétszáz méter emelkedővel elértem a Nagy-Mána 707 méteres csúcsát, ahol izgalmas panoráma fogadott. A látványban gyönyörködve tettem meg utam következő néhány száz méterét a gerincen.
Itt végre szemből emberek érkeztek, aminek azért örültem, mert kitaposták nekem az utat, így innentől kicsit könnyebb volt lépni. Továbbá sok helyen talán észre sem vettem volna az ösvényt, mivel a hó mindent egyenletesen belepett. Inkább csak érezni lehetett az irányt, mint pontosan tudni.
Ismét egy hosszú, ámde nem vészesen meredek szakasz következett, s az út a zöld jelzésbe torkollott. Közben már erősen érezni kezdtem a lábam, elgondolkodtam, vajon jobbra forduljak a zöldön hazafelé, vagy még tegyek egy kitérőt balra a Csóványos felé? Dézi a jobb oldali irányt szavazta volna, én azonban mégis a kilátó felé vettem az irányt. Mit tehetett egyebet, mint engedelmesen beállt mögém és fejét lógatva lépdelt mögöttem, ami nála a teljes fáradtság jele. Alig fél óra alatt elértük a csúcsot. Itt kisebb vita alakult ki köztem és a kutya között a tekintetben, hogy ki menjen fel a kilátóba és ki ne. Végül mindketten nekiindultunk, de a kilátó négyzethálós, éles peremű fém lépcsője teljesen kikészítette a talpát, így nyüszögve várt rám a torony közepén.
A panoráma azonban megérte! Érdemes volt feljönni ide. Én mégiscsak egy futó kattintásnyi időt szántam rá, siettem vissza az ebhez. Majd itthon megcsodálom a fotót!
Végre lefelé haladtunk az autó felé, a zöld jelzésen. Dézi - fellelkesülve a gravitáció segítő erején - előttem száguldott. Én azért néha vádliig süppedtem a hóba, még jó hogy ismét taposottabb úton jártam, legalább 3-an elhaladtak már a mai napon erre!
Egy ponton az út újra emelkedni kezdett. Az előre rohanó kutya döbbenten állt meg az emelkedő előtt. Tanácstalanul tekintgetett előre, majd vissza rám, tekintetében értetlenkedő kérdés: hogy történhetett ez meg? Újra felfelé? - majd megvárta, míg odaérek, megadóan beállt mögém, és amíg el nem értük az újabb lejtős részt, mögöttem araszolt.
Hosszú volt ez a 8 kilométer lefelé, közben a nap is eltűnt a hegyek mögött, vörösbe borította az ég alját. Az út szerencsésen úgy kanyarodott, hogy az utolsó sugarak még fényárba borították hegyoldalt. Leírhatatlanul szép volt.
Az utolsó egy kilométeren még megküzdöttem egy zoknimba ékelődő kaviccsal. Érthetelen, hogy került a két nadrágon, egy kamáslin és a magasszárú bakancson áttörve a zoknimon belülre, ha pedig otthonról hoztam, hol lapult az elmúlt 21 km-en keresztül? Mindenesetre nagy kínlódva kitessékeltem onnan, és még épp a teljes sötétedés előtt elértem az autót.
Köszi, ezt jó volt olvasni egy fárasztó home office nap után! Mi 2 hete voltunk fent, akkor nem volt még nagy hó, muszáj lesz újra felmenni.
VálaszTörlésRemélem, hamarosan sikerül feljutnotok! Még egy darabig lesz odafent hó!
Törlés