Hét tó-völgye - legalábbis az eleje

Nehézkes indulás

Úgy terveztem, reggel korán indulunk, lehetőleg 8-ra már Ukancban leszünk, ahonnan megkezdjük a Hét tó-völgyébe (Dolina Triglavskih jezero) vezető egész napos túránkat. Szerettem volna legalább a 4. tóig eljutni, és vissza. Párommal késhegyig menő vitákat folytattunk, hogy ez lehetséges-e, vagy sem. 

Szemem előtt ilyesmi táj lebegett, amiért ugye semmi fáradtság nem drága,  így a  kétségeket meg sem akartam hallani, ő pedig sokkal józanabb és óvatosabb lévén,  inkább a biztonságos, időben elköltött vacsorára szavazott. Úgy is fogalmazhatnám, hogy mások voltak a prioritásaink. 

Sajna több dolgot sem vettem figyelembe a tervezéskor. 

Az egyik, hogy nem tudunk elég korán indulni, mert ugye a bőséges reggeli fontos, már itt elcsúszott az idő egy kicsit. A második probléma, hogy Cerknoból több, mint  másfél óra volt az út a túra kiinduló pontunkhoz, két hegyet és 100 hajtűkanyart kellett legyőzni, majd az émelygő gyomrot és a hányingert. Ribcev Laz kies parkolójában úgy tűnt, passzoljuk a túrát, annyira rosszul volt a párom. De aztán kijött, aminek ki kellett jönnie, és 10 órakor mégiscsak leperkáltuk az egész napos parkolási díjat Ukancban, a Savica vízesés parkolójánál, és kételkedve nézegettem az előttem meredező járhatatlannak tűnő függőleges sziklafalat.

Komarca-fal

A Nagy Kapaszkodó - Komarca-fal - az út legizgalmasabb része

Aztán bevetettük magunkat az erdőbe, és elkezdtük a kapaszkodást felfelé. Kezdetben egy szimplán meredek erdei úton,  de tudtam, hogy az előttem levő két kilométer több kitett szerpentinező emelkedőt is tartalmaz. Hamarosan elértük az első ilyen szakaszt. A mászást több helyen láncok segítik. Lassan, de  biztosan kapaszkodtunk felfelé, szokás szerint nem voltam gyors, de kitartó. Végülis ez aztán tényleg nem versenypálya! Néha a felettünk haladók lába alól kiguruló kövek potyogtak az égből a fejünkre, ezeket próbáltuk elkerülni. 

Az út elég nehezen fotózható, de talán ezek visszaadják egy kicsit az érzést...

Ahogy feljebb haladtunk, ritkultak a fák, mellettünk a mélység szédítő volt. Csak néztem a térképemet, mennyi van még hátra? Hogyhogy nem közeledünk? Még mindig van előttünk vagy 50 kanyar? Még két szerpentin? Úgy éreztem nem fogy az emelkedő, szaporodnak a kanyarok.  Tombolt bennem az adrenalin, és alig vártam már, hogy felérjünk a csúcsra, mármint a kapaszkodó végére és megkaphassam a jól megérdemelt Telkibányáról hozott illatos barackpálinkámat. 

Az erdő azonban tele volt ciklámennel. A magasabb részeken sárga tárnics elvirágzott méteres virágai meredeztek, valamint harangvirág finom kék ernyői rezegtek a szélben. Felüdülés volt kicsit megállni és fotózni őket, bár ez azzal is együtt járt, hogy még jobban meg kellett figyelnem az alant elterülő mélységet. 

Végül felértünk! Alig mertem lenézni, mit is hagytunk magunk mögött. A felfelé vezető út 2 km volt, és 770 métert emelkedtünk a Locus Map szerint. Mindezt két óra alatt tettük meg. Ekkor már tudtam, hogy nem fogunk messzire jutni. Egyrészt, mert kimerítő volt ez az út, másrészt, mert ezen a meredélyen még világosban akarok leereszkedni, és még akkor is para lesz. 

A Fekete-tó  (Crno jezero) 

Innen egy kellemes, szinte vízszintes úton pár perc alatt elértük  az első tavat.

A tó faunáját így délidőben jellemzően a napos sziklákon heverésző turisták teszik ki, vagy a fotómasinával a kezükben szikláról sziklára ugrálók. 

A lényeg, hogy megpihentünk, gyönyörködtünk a hatalmas sziklacsúcs alatt megbúvó kis tóban, amiben most nem volt sok víz, elég sáros volt a partja. 

A tovább vezető út a tó felett kanyarodik el, így egy utolsó pillantást még vetettünk rá. 

Út az Iker-tavakhoz

Enyhe emelkedővel, de sziklás úton mentünk, ami próbára tette a bokámat. 

Az erdő gyönyörű volt! Hófehér sziklák, mélyzöld óriási fenyők, buja aljnövényzet, kiálló göcsörtös gyökerek. A szél is feltámadt, kellemesen hűsítette a túrában megizzadt testemet. 

Szinte hihetetlen, hogy ezek a fenyők meg tudnak kapaszkodni ilyen  csaknem függőleges falakon. 

Szemet gyönyörködtető sziklaformációk emelkednek ki a zöldből. 

Itt abban reménykedtünk, ivóvízhez jutunk, de alig csepegett a forrás. Sajna vízkészletünk erősen megcsappant. 

Ezen a részen tobzódtunk a különböző színű sisakvirágok és harangvirágok  látványában. A kép jobb alsó sarkában látható növény a szártalan bábakalács. 

Innentől kezdve az út újra erősen emelkedett bő 400 métert a tóig. 

Az út legszebb része: Iker-tavak - Dvojno jezero

Végül elértük az 1700m tengerszint feletti magasságot. A kaptató végén elképesztően gyönyörű látvány fogadott. A havasi lórommal szegélyezett völgyet körülölelték a hegyek. A fehér ormok alatt zöld fenyők pompáztak. 

Először nem is látszott a tó, de aztán egy kanyar után mélyzöld víz csillogott a szemünk előtt. 

Nem tudtam betelni a látvánnyal. Pihenés helyett megint szikláról sziklára jártam, és boldog voltam!

A két tó közti részen jobb időkben víz lehetett, most csak a  kiszáradt medret borító köveket találtunk. 

A Iker-tó párja. 

Kiszáradt tómeder. 

A nem is olyan távolban  látszik a turistaház, amit most nem közelítettünk meg jobban, hanem visszaindultunk, hogy még sötétedés előtt leérjünk a hegyről. 

A lefelé vezető út

Persze a visszafelé vezető utat is végigfotóztam, de most másik objektívvel, más fényviszonyok között. Így olyan volt, mintha egy teljesen más úton mentem volna :) . 

A két tó közti út hossza összesen 8,8 km oda-vissza. Lefelé persze gyorsabban tudtunk (volna) haladni, főleg ha nem húzom meg az utolsó métereken a bal lábam. Így azért óvatosan sántikáltam, éreztem, hogy minden lépés fáj, különösen, ha megcsúszok a kavicsokon. 

Végül elértük a legmeredekebb részt és megkezdtük az ereszkedést. A képen jól látszik a parkolót jelző épületegyüttes. Oda kellett lejutni. Megvallom őszintén, nagyon örültem az utat szegélyező láncoknak, ahol lehetett kapaszkodtam, ahol elfogyott, ott féltem. Nem mertem lenézni a mélybe, de a kanyarok minduntalan a szakadék szélén fordultak vissza. Társam nagy léptekkel, tempósan haladt lefelé, én pedig a sírás határán óvatoskodtam, kapaszkodva mindenbe, még a  saját kezembe is. 

Kicsit frusztráló volt, hogy három fiatal szinte szaladt mellettünk lefelé, nem is értettem, hogy tudtak ilyen gyorsak lenni, miközben én óvatoskodva araszoltam a ravasz és alattomos köveken, melyek minduntalan ki akartak gurulni a talpam alól. 

Hamarabb leértünk, mint gondoltam, és nem is volt olyan vészes, leszámítva, hogy minden lépésnél csillagokat láttam a sípcsontomba hasító fájdalomtól, pedig még le sem ment a nap. 

A parkolónál besántikáltam egy étterembe, ahol egy jó nagy adag leves és valami szlovén specialitás után autóba ültünk.

A végső csapás

Ekkor még nem is sejtettük, hogy mi vár még ránk. Ugyanis azt találtam ki, hogy a sötétben ne vágjunk át két hegyen, hanem inkább kerüljünk Tolmin felé, így legalább egy hegyen való átkelést megúszunk. Igaz, fél órával hosszabb az út, de megéri. Ezt igen bölcsen gondoltam egyébként, de a kivitelezésbe apró hiba csúszott. 

A lényeg, hogy két GPS-t is használtunk a navigációhoz, ami azért volt baj, mert mindkettő tudott egy másik rövidebb utat, és bármilyen makacsul próbáltam is a főúton tartani őket, nem hitték el, hogy az jó lesz nekem, majd egy ponton hol az egyik, hol a másik vesztette el a GPS jelet. Ennek következménye az lett, hogy vakon botorkáltunk érzéseinkre hagyatkozva a hegy tetején egy sávnyi széles kanyargós meredek hegyi utakon, igaz, legalább forgalom nem volt, csak egyszer jött szembe velünk egy busz, ekkor összehúztuk magunkat és hangosan imádkoztunk. Hatott.  

Kétszer fordultunk vissza olyan úton, ami egyáltalán nem volt alkalmas Y megfordulásra.  Időnként visszajött a GPS jel, de csak azért, hogy egyetlen murvás utat se hagyjunk ki, ami fellelhető a hegyen. Így végül ideges, feldúlt, rezignált, beletörődött, megadó, vidám, egymást nyugtatgató  és bosszús  érzelmek között váltogatva röpke 3 óra alatt érkeztünk vissza  a szállásra. Út közben valahol bekapcsoltam a Locus nyomkövetését, így másnap jól látszott, hogy keresztül-kasul bejártuk Cerkno sírégió minden rejtett pontját.  

A szálláson jól bepálinkáztunk, és eltettük magunkat másnapra.