Szamócarazzia és traktornézés - családi vadkempingezés egy 16 hónapossal

Családi közös nyaralásunkat idén a Börzsönybe terveztük, ráadásul vadkempinges kintalvással. Mivel a meteorológia az évszázad kánikuláját jósolta a hétvégére, zseniális mentőötletnek tűnt a fák hűvösében átvészelni a pokoli hőséget. Így aztán reggel 8-kor már a szobi zónázón ültünk, tekintélyes csomagokkal megpakolva.

A vonat 9 óra körül futott be Zebegénybe, ahonnan a kék kereszt jelzésen vágtunk neki az emelkedőnek. A vejem zsákját meg sem bírtam emelni, de az enyém is nehezebbnek bizonyult, mint otthon reméltem. A több kiló cseresznye, a kenyér, no meg a vízkészlet a meredekséggel arányosan növelte a súlyát – de hát ilyen különleges finomságokat sikerült beszereznünk az útra.

Legkisebb túratársunk – a 16 hónapos unokám – édesanyja hátán VIP-páholyban utazva, gyakorlatilag végigbóbiskolta az utat. Mire felértünk a Csapás-rétekre, ő is felébredt, és fülig érő szájjal, kézzel-lábbal kalimpálva jelezte, hogy tetszik neki a móka. Az ébrenléte azt is jelentette, hogy hamarosan aktívan ki akarja majd venni a részét az erdőből, úgyhogy nagyobb sebességre kapcsoltunk és sürgősen  táborhelyet kerestünk. 

Hamarosan meg is találtuk a tökéletes táborhelyet a fák között, nem messze a réttől. Sátrat vertünk, ponyvát feszítettünk, heverésztünk, olvasgattunk és beszélgettünk. 

Bogyókával kutatócsapatot alakítottunk: ami neki megtetszett, azt közösen részletesen megvizsgáltuk. Kiderült például, hogy a száraz faleveleket remekül lehet morzsolgatni. Utánoztuk a faág reccsenésének a hangját, a varjú károgását. Megnéztük milyen tapintásúak a fatörzsek, megsimogattuk az apró mohaszálakat és megnéztüka zúzmófoltokat. A magasabb faágakra pedig zseniális dolog rácsimpaszkodni – feltéve, ha a nagyi hajlandó súlyemelő bajnokot játszani, és elég magasra emelni. 

Gyanúsnak tűnt, hogy a szemetesnek használt zacskót apa miért kötözi olyan magasra és messze a tábortól, így azt is alaposan meg kellett vizsgálni. A kötélről aztán eszébe jutott, a fehér gyöngyös nayklánca, onnantól kezdve ezzel egészült ki az addigra már talpig földes-cseresznyés ruházata. Igazi tábori elegancia!

A réten épp frissen volt vágva a fű. Ez két dolog miatt volt nagyszerű: egyrésztkönnyebben lehetett lépkedni, másrészt zöld utat kaptunk a fűben rejtőző miniatűr szamócák felé. Bogyókával azonnal elindítottuk a módszeres felkutató hadműveletet. Bár a szárazság és a hőség miatt a szemek nagyjából fél borsószem méretűre aszalódtak, ám olyan elképesztően édesek voltak, mintha tiszta mézbe haraptunk volna. Persze ezt a a tevékenységet szigorúan a kora reggeli órákra ütemeztük, mert délután a nap úgy tűzött a rétre, mintha lángra akarná gyújtani.

A mező szélén a le nem vágott virágokon mindenféle lepkék és bogarak kergetőztek. Az előbbiek előszeretettel csücsültek rá az összeizzadt bőrömre. Az egyik pont az orrom hegyét választotta leszállópályának, ezen mondjuk én magam is nagyon meglepődtem. 

Kiderült, hogy a réten a lekaszált füvet szellőztetni is kell. Egy traktor egész délután fel-alá járt, forgatta a szénát, és rendszeres időközönként elhaladt a táborhelyünk előtt. A legkisebbünket persze minden alkalommal lenyűgözte a közeledő gép, így hol egyikünkkel, hol másikunkkal vitette ki magát a rét szélére traktort bámulni.

A legjobb játék mégis a sátorban szaladgálás volt. Egyrészt itt nem bukott fel minduntalan a lába alá kerülő, alattomos faágakban vagy a falevelek alá rejtőző buckákban. Másrészt a sátor szúnyoghálója mögül kikukucskálni és a cipzárt húzogatni valódi gyönyörűség volt a számára.

A vacsorához a romantika jegyében tüzet raktunk volna, de a tűzgyújtási tilalom (meg a józan eszünk) ezt gyorsan áthúzta. Nem mintha hiányzott volna a lángok melege. Úgyhogy a hangulatos tábortüzet inkább odaképzeltük a gázpalack helyére, és azon sütöttük meg a bepácolt húst, meg a lecsót.

Kiderült, még hűtőtáskánk is van, amiben négy sör és némi whisky utazott velünk, amit a férfiak főzés közben elégedetten iszogattak.

A nagy lakoma után Bogyóka végre bedobta a törölközőt és elaludt. A lányom naivan azt hitte, most órákig nyugi lesz, úgyhogy kiszöktünk a közeli kilátóhoz egy romantikus naplementét nézni. Hiba volt. Beépített radarja azonnal jelezte az anyahiányt, és a nemtetszésének olyan hangerővel adott hangot, hogy visszhangzott az erdő.

Lányom olimpiai sprinttel termett mellette, és altatgatni kezdte – eleinte kevés sikerrel. Végül jobbnak látta, ha újra körbevezeti a táborhelyen. Megmutatta neki a nappal már megismert helyeket, a sátrakat és a családtagokat. Szépen, halkan magyarázott neki, Bogyóka pedig hamarosan megnyugodott, és békésen elaludt. Nagyon megható volt az egész jelenet: végtelenül büszke vagyok a fiatalokra, hogy ilyen szép, higgadt türelemmel, mindent megbeszélve nevelik a gyermeküket. Ennél szebbet el sem tudok képzelni!

A tábor elcsendesedett. A fák között szarvasbogarak zúgtak, napnyugta után pedig szentjánosbogarak apró lámpásai cikáztak a bokrok alatt. A távolból pár percig még dobszó hallatszott, aztán végképp mindent átjárt a csend.

A sátorban sokáig feküdtem ébren. Sehogy sem jött álom a szememre, pedig az egész napi hőség és a rohangászás kimerített. Hallgattam az erdő neszeit, még a szellő sem rezdült. Aztán éjfél körül egy meglehetősen zajos madár érkezett: többször belerikácsolt a sötétbe, hol közelebbről, hol távolabbról, míg végül teljesen elcsitult minden.

Arra ébredtem, hogy ezer madár dalol, füttyög és csicsereg. A fák között halványan derengett át a kelő nap fénye. És végre fáztam!

A mellettünk lévő ponyva alól mozgás, majd a falevelek zizegése hallatszott: Bogyóka ébredezett. Gyorsan én is kibújtam a sátorból, és elindultunk a rétre egy kora reggeli szamócaszedő körútra.

Ott kicsit átmozgattam a tagjaimat: a szokásos reggeli tornagyakorlataimon Bogyóka jót kacagott, sőt, néhány mozdulatot megpróbált utánozni is.

Hét órára az egész tábor talpon volt. Jót reggeliztünk, majd nekiálltunk a sátorbontásnak. Mire a kicsi délelőtti alvása esedékessé vált, már úton voltunk a Duna-part felé, egy kis hűsítő fürdőzés reményében. A hétvégét végül egy nagymarosi étteremben, roppant elégedetten zártuk.

Különleges élmény volt ez a hétvége a kis unokámmal együtt. Ennyit még nem guggoltam le, álltam fel, emeltem jobbról, hajoltam balról, mint ebben a két napban. Izomlázam ugyan nem lett, de tényleg minden izmomat, minden irányban átmozgattam.

Újra rájöttem, hogy végtelen boldogsággal tölt el, ha láthatom, ahogy egy kisgyerek rácsodálkozik a világra. Nézhetem, miképp mozognak agyában a fogaskerekek, hogyan tapasztalja meg a környezetét. Nagy öröm számomra, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak. Csodálatos hétvége volt!

Malom-patak romantikája

Jó pár éve tavasszal jártam be a Zebegény - Malom-patak - Törökmező - Nagymaros útvonalat, és az út végén, ahogy ereszkedtünk lefelé a hegyről, szemközt a Visegrádi-hegység és a Dunakanyar panorámájába megállított. Aztán a napokban a szemem elé került az akkori fotó és elhatároztam, hogy újra felkeresem ezt a helyet, hogy őszi pompájában is megcsodáljam. 

A túra reggelén zuhogott az eső, nem volt kedvem biciklire ülni. Megvártam, míg csillapodik kissé, ekkor bringára, majd vonatra szálltam, és dél körül érkeztem Zebegénybe. 

Úgy terveztem, kicsit bóklászom a Malom-patak mentén, majd jól elkerülöm a túlságosan is látogatott Törökmezőt és megcélzom a Juliánus-kilátót, s onnan ereszkedem vissza Nagymaros felé. 

A Malom-patakot szemerkélő esőben jártam végig, de még sosem láttam ennyire hangulatosnak, mint az őszi, csillogó falevelek ölelésében. 

A patakparton ilyen kis manók leskelődtek

A patakot szegélyező hegyoldalban pedig ilyen szép göcsörtös-kanyargós fák csábítottak le az útról. Már majdnem neki is vágtam a hegynek, de aztán inkább mégis visszatértem a patakhoz. 

Az egyik kanyarban hódok munkájának nyomára bukkantam. 

Ekkora gátat építettek. Igazi mestermű!

A gát mögötti kis tó. Partján több helyen fedeztem fel a víz felé vezető (hód?) járatokat. 

A tóról vadkacsapár reppent a magasba jöttömre. 

A patak meredek partjának romantikája. Ez volt az út legszebb része. 

Egy erdei ösvényen a csúcs felé vettem az irányt.  Közben az eső elállt, még a nap is kisütött, a fák között vidáman ugrált az aranysárga napsugár. Ennek ellenére hűvös volt. Először arra gondoltam, megnézem a kilátóból a panorámát, de aztán úgy döntöttem, hogy azt már sokszor láttam, inkább két alternatív kilátópontot néztem ki a térképemen, és arra vettem az irányt. Sajnos mindkettő vaklármának bizonyult, ha volt is ott valaha kilátás, benőtte az erdő. 

Így aztán kissé csalódottan vágtam neki a visszaútnak, és reméltem, hogy megtalálom a motivációmat jelentő ominózust kilátóponot Nagymaros felett. 

Hamarosan átvágtam a gesztenyésen, ahol csupán egyetlen gesztenyefát találtam, de vethettem egy röpke pillantást a Visegrádi-hegységre. 

Jó tempóban közeledtem célom felé, amikor egy előttem haladó család nőtagjai épp hangos kiabálással tudatták a társaság férfitagjaival, hogy menjenek csak előre, ők hamarosan követik őket. A kisfiút sokáig kellett győzködni, hogy nem kell anyucit megvárni, de végül sikerült előre terelni őt is. Fellélegezve épp leguggoltak volna, amikor jeleztem, hogy várjanak már még pár percet, amíg elvágtázok mellettük, nem akarom lekésni a nap utolsó sugarait holmi pisiszünet miatt. 

A kis incidens után elhaladtam a kilátópontom mellett, ahol a kisfiú még mindig nem értette, miért maradtak le a lányok az erdőben. 

Íme a várt látvány. Véleményem szerint kb. 10 perccel késtem le az ideális időpontot.

Így aztán szépen lassan lesántikáltam a faluba - a jobb térdem ugyanis lefelé nem szeret menni - láttam, hogy a vonat indulásáig van még időm, így megettem egy fincsi sütit a cukrászdában.

A vonaton aludtam, mint a bunda. Azt hittem, kínszenvedés lesz hazatekerni, de olyan jó tempóban haladtam felfelé, hogy magam is meglepődtem.  

Kirándulás régi barátokkal

Zúzmarás, napsütötte hegycsúcsok alatt autóztunk kiszemelt célpontunk felé. A táj csodálatos volt, az ember szíve megtelik ilyenkor örömmel.

Amúgy is izgatott voltam kicsit, mert rég nem látott ismerősökkel fogok együtt túrázni! Gyerekeim általános iskolai osztályában sokat jártunk közösen biciklitúrákra, bejártuk az ország rejtett szegleteit, és mind a gyerekek, mind a szülők jól érezték magukat. A társaság egy része azóta is összejár, de az évek viharai engem másfele sodortak.  

Külön öröm volt, hogy így fiam is csatlakozott hozzánk, pedig őt igazán nehéz kimozdítanom otthonról!

Találkozásunk első pillanatában kiderült: mindenki maradt a régi, pont olyanok, mint amire emlékeztem, és amit szerettem bennük: vidámak, nyíltak, érdeklődők, jókedvűek, érdekesek, inspirálók! 

Így aztán hamar elmerültünk a múlt felelevenítésében és a jelen kérdéseiben, miközben róttuk a Molnár-patak romantikus, ámde meglehetősen sáros útjait.  Így aztán most számomra nem is annyira a túra volt az izgalmas, inkább a társaság és a beszédtéma. 

 A patakon többször is átkelve, ám mindvégig a patak mellett haladva elértünk egy teljesen indokolatlan sertésfarmhoz az erdő közepén. Hatalmas rózsaszín  disznók túrták röfögve a talajt, majd lobogó fülekkel, boldogan  rohantak felénk. A kerítés útjukat állta. Gazdájuk mély felháborodással,  méltatlankodva és minősíthetetlen hangon ordította, hogy forduljunk vissza, mert ez magán terület. Az erdő közepén? Lekerítetlenül? Honnan kellene tudnunk? Talán addig tart a határ, ameddig a hangja elér...

Az incidensen töprengve választottunk másik irányt, ahol azonban vadászok tanácsoltak minket egy másik irányba. Vadászat vasárnap? Amikor tele van az erdő kirándulóval? Ezen azonban már nem is lepődtünk meg.

Végül aztán Zebegényben betértünk a réteseshez, ahol hosszú sor,  kedves eladók és finom rétesek vártak ránk. Jól esett a konfliktusok ellenére is kellemes erdei séta után. 

Zebegénytől Törökmezőig a Malom-patak mentén

Zebegénytől a Malom-patak mentén vezető zöld jelzésen indultam neki a (kb. 14 km-es) útnak. A faluban elhaladtam a  Boldogasszony-templom, majd a réteses előtt, és hamarosan elértem az erdőt. Szép, széles erdei úton vezet a jelzés, persze engem inkább a patak vonzott. Izgalmasabb a fák között vezető rejtett ösvényeken bejárni a tájat, még ha lassabban is halad az ember! Arról nem is beszélve, hogy jelzett útról alig látni a patakot, mely 2 méter mély, függőleges falú meder mélyén kanyarog. 

No meg a patak mentén igazi zsombékos, vizes élőhelyre bukkantam. Jó 2 kilométeren keresztül szegélyezi a patak partját. Az  első fagyok megcsípték már a tájat, sajnos későn érkeztem, és a megvilágított részeken a dér felolvadt már, aranysárga színekkel vonta be a nap a sás (?)  szálait.  A zsombékok közti árkokban azonban a fagy hideg lehelete tekergőzött, ezüsttel szórva a leveleket. 

Csodaszép volt és különleges. Nem is tudtam betelni vele, kattintgattam ész nélkül, itthon meg néztem az elpazarolt pixeleket, töröltem az egyformákat, de még így is maradt jó néhány. Nehéz volt választani, pedig ebből bőven elég csak egyet megmutatni. A többi ugyanaz pepitában. 

Végül erre a kettőre esett a választásom.

Illetve háromra.  De a harmadik csak a kutya miatt került bele. (Van olyan kutya nélkül is, de az tényleg pont ilyen, csak nincs fekete folt a közepén.) Az első azért, mert az a páromnak tetszett, szerinte dinoszauruszos időket idézi (miért?), a második pedig azért, mert nekem. 

A zsombékok sűrűn bókoló levelei között a mélyben ott kanyarog a Malom-patak. Még jó, hogy észrevettem, nem lett volna jó lezuhanni a mélybe. Talán nem látszik olyan jól a képen, de a patak két méterrel a lábaim alatt folyt, a függőlegesen letört partot pedig takarta a növényzet. 

A jelzett út jó darabig akár babakocsival is kényelmesen járható, néha azonban át kell kelni a patakon, csúszós köveken egyensúlyozva. Az őszi erdő csupasz fái tükröződnek a tükörsima vízen. 

Ezután az út széles mezőkön vezet át, a térkép sátorozó helyet jelöl. Kellemes lehet nyáron, árnyas fák között, a csörgedező patak mellett. 

Most a rét fele deres volt már, különleges látványt nyújtott a táj. Ki tudja miért pont ott van a DÉRVÁLASZTÓ vonal?

(Talán a fagylefolyás miatt? Amiről alig valamit találtam a Google-n, csupán csak annyit,  hogy ha ezt jól használjuk, akkor megterem kis hazánkban is a füge és a kivi. A fagylefolyási jelenségnek köszönhetően a téli éjszakákra jellemző kritikus hőmérséklet a dombokon nem alakul ki, hiszen a nehéz hideg levegő lehúzódik a völgyekbe.)

A zöld jelzés több turistaház, és egy jurta mellett is elvezet, majd a törökmezői halastavaknál a kék jelzésbe torkollik. 

Törökmezőhöz közeledve egyre több turistával találkoztam,  a jelzett út helyett inkább az erdészeti utakat választottam. Törökmezőn szép rétek, legelők, számtalan kisgyerekes család és út mellett parkoló autó fogadott. Így továbbra is erdészeti utakon haladva visszaereszkedtem Zebegénybe a kiindulási pontomra. 

Mire leértem, a lemenő nap különleges színorgiával örvendeztetett meg, beálltam a parton a többi bámészkodó mellé naplementét csodálni. 

Sikerült egy viszonylag ritka légköri jelenséget is lencsevégre kapni, teljesen öntudatlanul, nem is tudtam, mit látok, szimplán csak érdekes volt a kék folt a vörösló égen. A facebookon aztán  felvilágosítottak, hogy az bizony egy virga. 
Hogy? Te még sosem hallottál a virgáról? Sose szégyelld, én sem, de ha érdekel megnézheted és elolvashatod itt a vonatkozó bejegyzést. Én is azért rögzítettem, mert egy hónap múlva már úgy ki megy a fejemből, mintha sosem lett volna benne, s csak abban reménykedek, rátalálok majd a saját posztjaim között. 

Bicikliút a Dunakanyarban

Nyári melegben, délben indultunk útnak Sződliget Yacht Club mellől. Innen ugyanis egész Szobig a Duna mellett vezet a biztonságos Eurovelo 6 kerékpárút. Vác környékén a forgalma meglehetősen nagy, kerülgettük a gyalogosokat, nem győztünk kitérni a szembejövő kerékpárosok elől.

Hangulatos Duna parti terasz Verőcén.

Verőce után azonban már egész kellemes állandó tempóban lehetett haladni. 

Nagymarosról megcsodáltuk a Visegrádi várat és a Salamon tornyot.

A forróságot enyhítette a menetszél, no meg a sok fa. Csaknem végig árnyékban vezet az út, barátságos falvak, zöldellő hegyek és a Duna most hihetetlen kék csíkja között. 

Zebegényi házak a bicikliút mentén

Egy ponton elvesztettük az út folytatását, meglepve tapasztaltuk, hogy ez bizony a szobi rév, innen már nincs bicikliút. 

Valódi magyar marha család Szob egy falu széli telkén. Persze, ha mindkét szarvat viselő tehén, akkor nem is igazi magyar család. Nagy marhák lennének akkor!

Földutakon közelítettük meg az Ipoly folyót, mely épp itt ömlik a Dunába. 

Réti - iszalag fekete fehérben. Aki szerint színesben szebb lenne, nézegesse ITT

Réti iszalagtól kéklő mezőkön haladtunk, majd fürödtünk egyet a Dunában. 

Az Ipoly folyó, háttérben egy vasúti híd

Végül a biciklit a parton tolva jutottunk vissza a révig.

Homokos Duna part

Innen újra nyeregbe pattantunk, és két és fél óra alatt lenyomtunk a 35 km-t visszafelé. Közben persze nem hagytuk ki a naplementében sétálást az ártéri fák között, no meg a vízben kerekezést sem. 

Naplemente - végre színesben

Vác után letértünk kicsit a kerékpárútról, és megpróbáltunk a part mentén, a fák közötti ösvényen közlekedni, de sajnos sok kidőlt fa állta utunkat.

Ilyen a terep, ha letérsz az útról. kerékpárral járhatatlan

Így egy kis kóborlás után visszatértünk az Eurovelo 6  útra, és hamarosan elértük Sződligetet.

Ha a képekre színesben lennél inkább kíváncsi ezen a linken megnézheted. 

Versenyfutás a nappal

Egész augusztusban naplemente túrát terveztem Zebegénybe, a Julianus-kilátóhoz. Úgy képzeltem, gyönyörű látvány lesz a Dunakanyar, szemben a Visegrádi-vár, a Duna vize pedig vöröslik a lemenő nap fényétől.  Pénteken végre kicsit korábban végeztem a munkával, és kutyát felpakolva 4-kor el is tudtam indulni a Börzsönybe. Az első háromnegyed órát azonban  budapesti dugóban ülve töltöttem, és azt számolgattam, vajon elérem-e még a naplementét? Végül fél 6-kor tudtam leparkolni az autót a Mókus-söröző előtt. A HUMAP szerint a kilátó 3,4 km, ami elvileg 1 óra alatt simán megtehető. A szintkülönbség 280 m, nem olyan vészes ilyen távolságon. Úgyhogy van remény. 

A sárga jelzésen indultam fel a szerpentinen a Trianon-emlékmű felé. Vetettem egy pillantást a Kálvária Kápolna felé, majd gyorsan elhaladtam a  fagerendákból épített gyönyörű Koós Károly-kilátó mellett.

Az első kaptató alig pár percig tartott, aztán egész enyhén emelkedett tovább az út. Erőltetett menetben haladtam, bár éreztem, hogy jobban esne egy lazább séta az erdőben. De a nap egyre lejjebb csúszott az égen, úgyhogy muszáj volt sietni.

Gyönyörű tölgyesben vezetett az út a Dunával párhuzamosan, a fák azonban takarták a kilátást, csak néhol lehetett egy rövid pillanatig látni a Visegrádi-hegységet és az előtte kanyargó folyót.

Az út - a térkép tanúsága szerint - egy hatalmas U alakban tér el az addigi egyenestől. Szinte érezni lehetett, ahogy kanyarodtam. Az U alak végére szép kilátást ígért a HUMAP, kíváncsian vártam a szemem elé kerülő panorámát. Hamarosan el is értem a jelzett a pontot. Előttem erős emelkedő, körülöttem fák mindenfelé. Hol van itt a szép kilátás? 

A hátam mögött! Ahogy emelkedett az út, a fák fölött valóban - mint egy kis ablakon - rá lehetett látni a tájra. Sajna elég sokat takartak belőle a fák...

Mindazonáltal a nap már csaknem a vízbe lógatta lábait, úgyhogy sietősebbre vettem a lépteimet. A fák közé már sötét narancssárga sugarakkal kukucskált be.

Az út hol lejtett, hol emelkedett, végül, mire az utolsó 300 méteren rátértem a csúcsra vezető kék jelzésre  100 méter szintkülönbséget kellett leküzdenem. Már csak percek voltak hátra, nem pihenhettem! Szerintem még a hegytetőn is  hallatszott, ahogy veszem a levegőt.

Végül felértem, és farkasszemet nézhettem a nappal.
Nem mondom, hogy a kilátás olyan volt, mint amilyet vártam, és azt sem állítom, hogy ez lett életem képe, mindenesetre jól esett megpihenni, és gyönyörködni a vöröslő égboltban.

Az alattam elterülő egyre sötétedő erdő látványa azonban aggodalommal töltött el. Egy naplemente túra már csak ezzel jár - gondoltam magamban, és nekivágtam a visszafele útnak. Kezdetben még meglepően jól lehetett látni az utat, sietve, de óvatosan ereszkedtem le a meredélyen. Az előbbi  tüdőlihegtető most lábremegtetővé vált, de végül leértem az aljára és kellemes lejtős úton haladhattam tovább. A számomra szokatlan  éjszakai erdei  zajok ijesztően hatottak. Szemmel láthatóan kutyám is úgy gondolta, jobb lenne már otthon lenni, közvetlen előttem szaporázta lépteit, és eszébe sem jutott elcsatangolni. Az útkereszteződésekben pontosan és biztosan választotta a helyes irányt, így a térképet sem kellett nézegetnem. Egyszer egy nagyobb testű állat vágott át előttünk az ösvényen, az elemlámpa fénye megcsillant a szemén, de mégsem tudtam megállapítani, mi lehetett.  Már csak méterek hiányoztak, hogy kiérjünk az erdőből, amikor reccsent egyet a bokám, és én térdre, majd orra estem. Innen aztán sántikálva, a fájdalomtól könnyezve értem el az autót. Térdemen két hatalmas vörös naplementét, és egy feldagadt bokát vittem haza, de azért megelégedve konstatáltam, hogy sikerült végigjárnom az utat a terveim szerint!