Nyagda-völgy

Lábatlan határában a Lábatlani-patak mély völgyet vágott a Gerecse lankáiba, egy szakaszon pedig a sziklák közé ékelődve folytatta útját, szép szurdokot alakítva ki. A meder a Nyagda-völgyön folyik keresztül – már ha éppen folyik. A felgyűlt falevéltömeg mennyisége miatt ugyanis azt gyanítom, hogy idén, de talán még tavaly sem csordogált itt számottevő víz.

Mivel a völgyben nem vezet turistaút – sőt, egyáltalán semmiféle út sem vezet–, logikusnak tűnt, hogy a faluból a medret kövessem, s így előbb-utóbb elérem a sziklaszorost. Nem számoltam azonban a villanypásztorokkal, amelyek teljesen elzárják előlem a továbbhaladás lehetőségét. Így aztán jobb híján visszakanyarodok a piros jelzésre, majd a Kuruc-bánom felé valahol beveszem magam az erdőbe, hogy vadcsapásokon és sűrű dzsindzsán át ereszkedjek le a mélybe.

A vadcsapásoknak megvan az a tulajdonsága, hogy ahol a vad simán átfér, ott az emberre sokkal marasztalóbban hatnak az ágak, így jól összekaristolt lábbal ugyan, de végül lejutok a völgybe.

A patakmeder telis-tele van lábnyomokkal,  a medret átszelő vadcsapásokkal, valamint  elhullott állatok koponyáival – mire elérem a völgy végét  egy egész kondát ki lehetne állítani a csontokból.

Nekem ragadozó fogsornak tűnik. 

 

Tuti vaddisznó koponyája

Az AI szerint borz koponya lehet. 

A csontok látványát ellenpontozza  a nagy gyöngyházlepkék tömegesen szárnyalása a hűs völgyben.  Legtöbbször fentről lefelé vonulnak, épp velem szembe, s csak elvétve lentről felfelé. Csodás látvány, még sosem láttam ennyi lepkét egyszerre!

Eleinte a meredek partoldal és a bedőlt fák jelentik a vadregényt. Nem én vagyok az első látogató: vagy a vadak tapostak ösvényt, vagy mások is járnak erre, mindenesetre észrevehető, keskeny út kanyarog a patak legmélyebb pontján, többnyire teljesen szárazon. Mindez azonban mit sem von le a táj érintetlen szépségéből.

Ahogy haladok feljebb, körülbelül egy kilométer után jelennek meg az első sziklafalak, és egy kis barlangüreg közvetlenül a vízesés előtt. Persze a zuhatag csak képletesen értendő, hiszen még mindig nincs víz a mederben. 

A hajdani vízesés szikláin felkapaszkodva a tér kiszélesedik. Látszik, hogy a folyó egykor méretes sziklafalakat koptatott, a kőzet szépen őrzi a kanyarulatokat és a rétegeket.  

Nini! Amott, egy nagyobb mélyedés alján még annyira nedves a talaj, hogy darazsak, szárnyasok és lepkék gyűlnek oda inni. A közelben még kőkeménységű összeszáradt gombát is találok. 

Tovább haladva egy nagy, természetes kőgát állja utamat, ami után eltűnnek a sziklák – de csak azért, hogy pár méterrel később, egy kanyar után meglepetésszerűen csodás formációkban újra előtűnjenek.

Az egyik oldalon itt is kis barlang képződött, amelyről jöttömre egy muflon ugrik le; bizonyára kiváló megfigyelőpontnak bizonyult a magasból. 

Ezután azonban már tényleg elfogynak a sziklák, s meredek hegyoldalak veszik közre az egykori folyót.  A fák közt bagoly suhan el nesztelen, széttárt szárnyakkal. Végül kikapaszkodom a meredélyen, és fentről követem a patakot egészen addig, amíg el nem tűnik a semmiben.

Innen már közel a piros jelzés, csak egy réten kell átvágni hozzá. A mezőn épp traktorral vágják a füvet, amit sokat szárítani sem kell, így is csonttá aszottan sárgállik. Az erdőben, a fák alatt is frissen hullott, zörgő falevélszőnyeg zizeg a lábam alatt – jól elintézte ezt a tájat a hőkupola.

Végül kiérek a piros jelzésre, és a Nyagda-tető felé indulok. Az úton eldöcög mellettem a traktor is - ezzel a réttel végzett mára.

Az ilyen utakat egyáltalán nem szeretem: széles, földes, nincs benne semmi vadregényes, de legalább még az erdőben haladok.

A Nyagda-tetőhöz le kell térni kicsit, itt egy virágos rét esett áldozatul a téli szénaszedésnek. Egy rejtett kilátópontot találva megállok, örülök a panorámának.

Visszatérek a piros jelzésre. Most már közel a falu, felhallatszik a motorzúgás, és amott már egy ház is felsejlik. Elérem a falu melletti réteket, ahol szerencsére felhős az ég, és a szél is fúj. A levágott fű csonkjai keményen, sárgán meredeznek. Pokoli meleg lehetett itt pár hete!