Großglockner Hochalpenstrasse

Miután lejöttünk a hegyről könnyedebb kirándulás után néztünk. Jó ötletnek tűnt végigtekergőzni Ausztria híres panorámaútján. 

A látványos, 48 km hosszú autóút a Hohe Tauern Nemzeti Park szívén halad keresztül. Összesen 36 éles, számozott hajtűkanyarral (Kehre) köti össze salzburgi Fusch és karintiai Heiligenblut városokat.

Heiligenblut ikonikus temploma, háttrében a Großglockner -rel

Legmagasabb pontja a főútvonalon a Hochtor-alagút (2504 méter), ám az útról leágazó Edelweißspitze kilátóhely magassága 2571 méter. 

A hatalmas hótömegek miatt az út csak szezonálisan van nyitva, általában május elejétől november elejéig (az időjárási viszonyoktól függően). Télen a hómagasság a 10 métert is elérheti, ilyenkor az utat teljesen lezárják.

Leperkáltuk tehát a 45 eurót a Heiligenbluti behajtókapunál és egyenesen a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe felé vettük az irányt. Már útközben elragadtatott kiáltásokat hallattam, több helyen is meg akartam állni sétálni egyet, de a többiek hajthatatlanok voltak: irány a legnépszerűbb látogatóközpont.

Kaiser-Franz-Josefs-Höhe (2369 m):

Igazuk volt. A látogatóközpont teraszáról a látvány tényleg fenséges: a Großglockner 3798 méterével karnyújtásnyira magasodott fölénk, betöltve az egész látómezőt, feketén, fehér foltokkal tarkítva. Az volt az érzésem, akár át is tudnám ölelni. Impozáns, mégis félelmetes látvány, ahogy kavarogtak körülötte a fellegek. 

A fekete Hegy jellegzetes csúcsa

Sajnos nem hagytuk ki az ajándékboltot és a kávézót sem, bár az étteremben elfogyasztott vajpuhaságú Kalbschnitzel íze beleégett az emlékezetembe. Ilyen finom rántott húst még nem ettem. 

Utána annál lelkesebben bámultuk a hegy lábánál a gleccsert és az általa táplált piszkos zöld színű tavat.

Pasterze

A Pasterze Ausztria leghosszabb (8 km) és legnagyobb kiterjedésű gleccsere. Legmélyebb pontjain a jég vastagsága még mindig elérheti a 120 métert, de a gleccser szélein és a nyelvénél már rohamtempóban vékonyodik.

A gleccser olvadékvize táplálja a Möll folyót, amelyen keresztül a víz végül a Drávába, majd a Dunába folyik.

A gleccser csúcspontját 1850 körül érte el, ekkor még szinte teljesen kitöltötte a völgyet, és vastag jégtakaró borította a mai látogatóközpont alatti szirteket is. Ferenc József császár és Sisi császárné 1856-os híres látogatásakor a jég még karnyújtásnyira volt a mai kilátótól.

1963-ban építettek egy siklót (Gletscherbahn), amely a látogatóközpontból viszi le a turistákat a jéghez. Akkoriban a vasút alsó állomása pont a gleccser szélénél volt. Ma a siklótól még további jó 30-40 perces, meredek lépcsőzéssel és gyaloglással lehet csak elérni a jeget, mivel a gleccser teljesen "hátrahúzódott" és lesüllyedt a völgy mélyére.

A gleccser évente átlagosan 10-15 métert veszít a hosszából, de a jég vastagsága is folyamatosan (évi több méterrel) csökken.

Legnagyobb sajnálatomra az idő rövidsége  miatt ezt a sétát kihagytuk. Talán mégis érdemesebb lett volna egy teljes napot rászánni erre az útra is. 

Mormoták

Cserébe megpillanthattuk a gleccser melletti sziklás szakaszokon élő mormotapopuláció nemrég született kölykeit. Vidáman szaladgáltak a kilátó kőfalának lábánál. 

 

Glocknersee

Ez a kis tengerszem közvetlenül az út szélén fekszik a zöld alpesi legelőn, és egy markáns sziklás hegygerinc (amelynek része az Elisabethfelsen) választja el a mögötte lévő Pasterze-gleccser völgyétől. Több vízesés is táplálja, a kifolyásánál pedig egy kis kőgát található. 

Glocknerhaus

Nekem legjobban ez a kilátópont tetszett az összes közül.  A ház egy csodálatos, zöldellő alpesi domboldalon fekszik, amely fantasztikus kontrasztot alkot a felette tornyosuló sziklákkal.

A Glocknerhaus teraszáról és a mellette lévő kanyarból nyílik az egyik legszebb, közvetlen felülről jövő rálátás a mélyben fekvő Margaritzenstausee víztározóra és annak monumentális kettős völgyzárógátjára.

Innen indul (vagy ide érkezik) a híres Gletscherweg (Gleccser-tanösvény), amely levisz a völgy aljára a gátakhoz, majd a Sandersee mellett elhaladva felvisz a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe-re. Sajnos ezen sem indultunk el. 

Tavaly át tudtunk volna sétálni ide a Salmhüttéből, csak akkor egy másik útvonalat választottunk. 

Hochtor

A főútvonal legmagasabb pontja. Maga a hágócsúcs egy 311 méter hosszú alagúton keresztül érhető el, amelyet az út építése során, 1934-ben fúrtak át a sziklán. Az alagút közepén húzódik a hivatalos tartományi határ: az északi bejárata Salzburg, a déli pedig Karintia területére nyílik.. 

Újabb remek panoráma nyílik a Großglocknerre. - Persze. 

Érdekesség, hogy a Hochtor-hágót már a kelták, majd a rómaiak is használták kereskedelmi útvonalként. Innen a "Római út" elnevezés. Az alagút építésekor egy ókori bronzszobrocskát találtak itt, amely Hercules istent ábrázolja.

A kapunál megnézhető egy kiállítás is, amely bemutatja a hágó évezredes történelmét és a régészeti leleteket.

Edelweißspitze (2571 m):

Az út legmagasabb pontjára a főútról letérve egy másfél kilométeres, 12%-os emelkedőn,  6 hajtűkanyarral ellátott macskaköves úton zötykölődtünk fel. A panorámapont tetején lévő kilátótoronyból pedig tiszta időben több mint harminc 3000 méter feletti csúcs látható. 

Nagy örömömre mormotákat itt is találtunk.

 Ez itt békésen ücsörög a macskaköves út mellett. 

Virágok között

Fuscher Lacke melletti szabadtéri geológiai kilátóhely

A szabadtéri kiállítás a Hohe Tauern hegység különleges geológiai felépítését mutatja be. A régió földtani szempontból Európa egyik legizgalmasabb területe, amelyet a geológusok „Tauern-ablaknak” neveznek. Az Alpok gyűrődése során a tektonikai lemezek hatalmas nyomása miatt a földkéreg legmélyebb, legősibb rétegei itt a felszínre bukkantak.

Zöldpala: Ez a kőzet adja a Großglockner csúcsának és felső tömbjének jellegzetes, sötét, enyhén zöldes színét. Rendkívül kemény, ellenálló metamorf (átalakult) kőzet, amely egykor, évmilliókkal ezelőtt az ősi Tethys-óceán mélyén lévő vulkáni bazaltból alakult ki a hatalmas nyomás és hő hatására.

Központi Gneisz: A hegység legmélyebb és legősibb magvát alkotó kőzet. Eredetileg folyékony magmaként nyomult be a földkéregbe (gránitként), majd az Alpok kiemelkedése során átkristályosodott és palás szerkezetűvé vált. Nagyon sűrű, világosszürke, szemcsés kőzet. Az alábbi képen bal oldalon látható zöldes színű kőzet. A jobb oldali a csillámpala. 

Ha valaki nem tudná, mi az a gneisz: egy nagyon ősi, rendkívül kemény és ellenálló kőzetfajta, amely az úgynevezett átalakult (vagy metamorf) kőzetek családjába tartozik. A földfelszín alatt lévő, megszilárdult gránit vagy tengeri üledék a tektonikai lemezek összeütközésekor extrém nyomás alá kerül és/vagy óriási hőség éri. Ettől a gigantikus préseléstől a kőzetben lévő ásványok (kvarc, földpát, csillám) elkezdik átrendezni magukat. 

A vörös színű kőzet pedig triász kori dolomit és mészkő, illetve az abban lévő vas-oxid (rozsda) kombinációja.

Csillámpala és fillit: Könnyen rétegződő, csillogó felületű kőzetek, amelyek az egykori tengeri üledékekből (agyagból, homokból) jöttek létre. A palás szerkezet miatt a hegyoldalak hajlamosak a mállásra és az omlásra.

Az út építésének története

A Großglockner magashegyi autóút megépítése a 20. század egyik legnagyobb és legvakmerőbb osztrák mérnöki teljesítménye volt. Nemcsak a zord alpesi körülmények miatt számított rendkívülinek, hanem azért is, mert a projekt jelentősen hozzájárult Salzburg és Karintia gazdaságának élénkítéséhez, és a világválság idején több ezer embernek adott munkát.

Az 1920-as évek elején, az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott, Ausztria elveszítette területeinek nagy részét, és gazdaságilag teljesen kivérzett. 1924-ben egy maroknyi osztrák szakértő előállt azzal a merész ötlettel, hogy építsenek egy panorámautat a Magas-Tauern hegyláncon keresztül.

A tervet kezdetben szinte mindenki kinevette és őrültségnek tartotta. Az akkori kritikusok szerint az út csillagászati összegekbe került volna, miközben Ausztriában alig volt gépjármű-forgalom (az egész országban összesen alig pár ezer autó futott ekkor). Úgy vélték, a projekt teljesen felesleges luxus.

A helyzet 1929-ben, a fekete csütörtökkel és a gazdasági világválság kirobbanásával változott meg gyökeresen. Ausztriában a munkanélküliség katasztrofális méreteket öltött. Salzburg tartomány akkori vezetője, Franz Rehrl felkarolta a tervet, és rájött, hogy az építkezés tökéletes állami munkahelyteremtő program (hasonlóan az amerikai New Deal-hez).

A kormány végül zöld utat adott, és az első kapavágásra 1930. augusztus 30-án került sor.

Az út megtervezésével és az építkezés vezetésével Franz Wallack karintiai mérnököt bízták meg, aki maga is megszállott hegymászó és autórajongó volt.

Wallack úgy tervezte meg a 36 hajtűkanyart, hogy az út a lehető legtermészetesebben simuljon bele a hegyoldal vonulataiba, minimálisra csökkentve a táj sebzését. Kiszámította, hogy a kanyarok sugara és az emelkedés szöge (maximum 12%) pont ideális legyen ahhoz, hogy a korabeli, még gyenge motorral felszerelt autók is fel tudjanak kapaszkodni a csúcsra anélkül, hogy felforrna a vizük.

Az építkezés öt éve alatt 3-4000 munkás fordult meg a hegyen. A munka embert próbáló volt, hiszen a munka javát kézzel, csákánnyal, lapáttal és dinamittal végezték. Továbbá évente csak  májustól októberig tudtak dolgozni. A munkásoknak gyakran fagyban, hóviharban, villámlások közepette és ritka, magashegyi levegőn kellett sziklát repeszteniük. A helyiek "Glockner-bárók"-nak nevezték  őket, mert bár a munka veszélyes és nehéz volt, a válság idején az itteni bér kiválónak számított, ráadásul a projektet finanszírozó társaság fűtött, kantinnal ellátott faházakat épített a munkásoknak a hegyen, ami akkoriban komoly luxusnak számított. 

Az építkezés során a szigorú biztonsági intézkedéseknek köszönhetően a veszélyes munkakörülmények ellenére meglepően kevés halálos baleset történt.

A projekt során elképesztő mennyiségű anyagot mozgattak meg: 870 000 köbméter földet és sziklát ástak ki, 115 000 köbméter falat építettek, és két alagutat fúrtak: a Mitteltor- és a Hochtor-alagutat. Ha ezt a rengeteg követ és földet modern, négytengelyes dömper teherautókra pakolnánk, nagyjából 72 000 darab teherautóra lenne szükség. Ha ezek a kocsik sorban állnának egymás mögött az autópályán, a sor Budapesttől egészen a Balaton közepéig (kb. 110 kilométer hosszan) kígyózna. Ebből a hatalmas mennyiségű természetes kőből építették fel az út menti monumentális támfalakat, kanyaríveket és szegélyeket.

Az utat végül a tervezett határidőre és a költségkereten belül maradva, 1935. augusztus 3-án ünnepélyesen megnyitották. Egy nappal később már meg is rendezték rajta az első nemzetközi autó- és motorversenyt, bizonyítva az út technikai kiválóságát. 

Az út azonnal hatalmas turisztikai és gazdasági siker lett, amely fellendítette az osztrák Alpok teljes régióját.

Az út takarítása

Az út fenntarthatóságához azonban meg kellett oldani a tavaszi hóeltakarítást is. Wallack rájött, hogy a hagyományos lapátolás hetekig tartana, ezért tervezett két speciális, forgó lapátos hómaró gépet (a rendszert ma is "System Wallack"-ként ismerik). 

„System Wallack” lánctalpas, forgólapátos óriás hómaró gép

Ezek a kék színű, lánctalpas gépek olyan hatékonyak voltak, hogy a tavaszi hónyitást 70 napról alig 20 napra rövidítették le. (A két ikonikus gép, a Jörgen és az Anderl a mai napig működőképes, és alkalmanként még ma is besegítenek a tavaszi munkákba).

Íme egy izgi videó az út takarításáról: 

Források: 

• UNESCO Világörökség Központ: Großglockner High Alpine Road / Großglockner Hochalpenstraße (Tentative Lists)

• Austria.info: The Grossglockner High Alpine Road – Austria's highest mountain pass road 

• Großglockner Hochalpenstraße AG (GROHAG): The History of the Grossglockner High Alpine Road

• Großglockner Hochalpenstraße AG (GROHAG): Exhibitions – Fuscher Lacke.  

Az információkat a Gemini segítségével fordítottam és összegeztem.