A folyóban napról napra kevesebb víz vonult le, a part menti meder jó része szárazra került. A hódok aggódva nézték a vízszint csökkenését, és minden este kisebb-nagyobb ágakat, apró gallyakat hordtak az odúhoz, hogy elfedjék azokat a részeket, ahol idegenek bejuthattak volna a lakba.
A kétlábúak egyre többször jöttek a Folyami Odú bejáratának közelébe. Néha frissen levágott, zöld lombos ágakat hagytak ott, amelyeket a hódok szívesen megrágtak, cserébe azonban nagyon sokáig ácsorogtak az öböl szárazra került partján.
- Mikor megyünk már ki úszkálni? - nyöszörögték a kicsik.
- Csak ha már minden elcsendesedett. Most is itt somfordálnak a házunk előtt. Csak sötétedés után biztonságos. - válaszolta Hódanyó
- De Cserke, Gurmi és a többiek is kint vannak már! -nyafogott tovább Rumpli.
- Cserke igazi rejtőzködő, őt aztán nem veszi észre senki, ha ő nem akarja! - magyarázta Murmi. - Majd megmutatom nektek, hogy kell a fák árnyékában felbukni levegőért, hogy senki se vegyen észre.
- Mármint ha marad még víz a Folyóban. - dörmögte Hódnagy és ő is eltűnt a kijárat mögött.
A kicsik egyedül maradtak, a család megkezdte kora esti cserkészését az Odú közelében. Mesteri ügyességgel rejtőzködtek, úszás közben egyik szemükkel a partot lesték. Csak akkor másztak ki a víz szélére, ha odakint nem láttak mozgást. A legapróbb neszre is hangtalanul ereszkedtek a vízbe és meglapultak a vízbe dőlt fatörzsek védelmében. Senki nem vehette észre őket.
Már csaknem lement a nap, amikor hangos csaholás hasított a levegőbe. A hódok megdermedtek, hallgatóztak.
- A Folyami Odú felől jön! Bejutottak! - rémült meg Hódnagy.
- A Kicsik! - sikította Hódanyó és villámsebességgel úszott a kölykök felé.
A Folyami Odú körül sorra bukkantak fel a vízből a család tagjai. Hatan, hatfelől érkeztek, gombszemük tágra meredve, aggodalmasan tekintgetett körbe.
A kutyák nem látszottak sehol. Egy darabig nyomasztó, néma csend telepedett a tájra. Aztán kaparászás hallatszott. Odabentről, a vár sötétjéből. Majd újra felcsattant az ugatás, amit megint fojtott csend. Hirtelen a másik kutya is rázendített. Végül már mindkettő dühödten ugatott: egy mélyebb, öblösebb, lassabb hang és egy gyors, magas, fojtott vakkantás váltogatta egymást.
- Remélem, a kicsik meglapulnak a legbelső szobában. Talán oda nem jutnak be. - reménykedett Szuszka.
- Milyen büdösek ezek! - morgott Murmi.
Ekkor egy kétlábú érkezett futva a várhoz, és hangosan kiabálni kezdett:
- Kifelé, kifelé onnan!
Csapkodott a kezével, dobbantott a lábával, próbált minél nagyobb zajt csapni.
Hamarosan két pumi ugrott ki a hódvárból. Megijedve a kétlábútól elszaladtak, és még sokáig hallatszott a nyakörvükre akasztott érem csilingelése.
A hódok azonban nem menekültek el, csak Hódanyó mászott be sietve a kicsikhez. Szuszka sokáig nézte a parton ácsorgó kétlábút, kíváncsian szaglászva a levegőt.
Hódnagy és Murmi összeérintették az orrukat, Gurmi pedig megnyugodva falatozni kezdett.
Lassan elült a zaj, és a hold csökkenő karéja kíváncsian világította meg az öböl vizét. Páratlan pillanat volt! Egy ember sétált a parti homokban és a hódok békésen legelésztek mellette! A nagy békességben végül Rumpli is kibukkant, és végre önfeledten úszkálhatott a langyos sekély vízben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése