Séta a Grossglockner gleccseréig és a Teischnitztal ösvényén

Másnapra elállt az eső, a felhők közül vidáman pislogott kifelé a nap. Az égen hatalmas fellegek vonultak, finom pamacsokat eregetve magukból. A fiúk fél hétkor keltek útra, mi egy órával később vágtunk neki a hegynek. Terveink szerint 3000 méter fölé megyünk, ameddig tudunk. Hágóvasat és hómacskát nem hoztunk, így a gleccseren csak annyit megyünk, amennyit ezek nélkül is lehet.

Őszintén szólva nem sok kedvem volt az egészhez, bizonytalanul fájt a fejem. Sógornőm azonban lelkesen ugrándozott szikláról sziklára, vitt magával a lendülete. Legnagyobb meglepetésemre Péter is lelkes volt. 

Megkerülve az előttünk álló hegyoldalt, megpillantottuk a Grossglockner hófedte csúcsa körül gomolygó felhőket, és hirtelen nekem is megjött a kedvem.

Csodálatos színjátékban volt részünk.

A felhők gomolyogtak, ráültek a csúcsra, puha párnaként borítotva, majd hegy csipkés sziklaéle felhasította. Apró foszlányok szakadtak le róluk, amelyek tovább gomolyogtak, füstölögtek, míg egy másik csúcson újra megakadtak és összesűrűsödtek.

Hamarosan elértük az első hófoltot.

A hófolt tetejéről már létszódott a gleccser széle. 

Néhol térdig süppedtünk az olvadó, kásás hóban. Közben a fiúk már átvágtak a gleccseren, elérték az első nagy sziklafalat, és hamarosan az Erzherzog Johann Hütténél pihentek meg. Mi pedig, dacolva az egyre erősödő fejfájással és a hóból visszaverődő szikrázó fénnyel, felkapaszkodtunk a gleccser szélére.

Körülbelül 3030 méteres magasságig jutottunk, ott visszafordultunk. A látvány ebbe az irányba is lenyűgöző volt. Különösen érdekes kontrasztot alkotott a távoli narancssárgás-vörösses csúcs a glockner zöld köveivel. 

Dél felé értünk vissza a házhoz, de nem volt kedvünk a hüttében ücsörögni estig, így  elindultunk  Teischnitztal felé.

Ez a völgy egész más arcát mutatja a tájnak. Vadregényesebb, keskeny ösvény vezet rajta végig. A legtöbb túrázó azon az úton érkezik ide, amelyiken mi is jöttünk, ezért ezen az úton alig van forgalom. Ahogy ereszkedtünk lefelé úgy tágult ki a tér és láthattunk be a folyó vájta zöld völgy mélyére. 

Jó 400 méter szintet ereszkedtünk, ekkor visszafordultunk, hogy ugyanezen az úton visszakapaszkodjunk a Stüdlhüttéhez. Reménykedtem, hogy út közben mormotákat is láthatok majd, de sajnos egy sem mutatkozott, bár a szemközti hegyoldalból néha hallottuk a füttyögésüket. 

A völgyzáró falról több vízesés is zúdul alá. Ezek táplálják a patakot. Megint elgondolkoztam: honnan jön ez a sok víz? Mind a gleccserekből? 

Mormoták hiányában virágfotózással kárpótoltam magam. Elképesztő, hogy ezen a sziklás, vad, kietlennek tűnő vidéken mennyi virág búvik meg a kövek repedéseiben!

Nem meglepő módon a virágok kb. ugyanazok, amiket a Triglav sziklakertjében is már láttam. 

A teljesség igénye nélkül: havasi gyopár, havasi sziklai kőtörőfű,  havasi pimpó, havasi gyújtoványfű, havasi mák.

Alpesi nefelejts, alpesi tárnics, enyves kankalin, alpesi csüdfű, recéslevelű fűz, Gymnadenia hygrophila - alpesi kosborféle,  kúszó gyömbérgyökér, valameilyen kakastaréj, havasi gombafű,  mohalevelű kőtörőfű.

Izgalmas látvány volt a féregszerű szydlina, ami egy zuzmó. Ez a faj jellemzően alpesi és sarkvidéki régiókban fordul elő, ahol köves talajon növekszik. Különlegessége, hogy nem hoz létre termőtestet, és főleg ivartalanul szaporodik.

6 óra körül a fiúk is visszértek a hegyről. A nagy tömeg miatt végül a csúcs előtt 30 méterrel visszafordultak. Nem érte meg nekik kivárni még azt az egy órát amíg talán a sorban állás után felérnek a kereszthez. Unokaöcsém kicsit megrebbenve úgy nyilatkozott, hogy nehezebb volt, mint várta, és egyáltalán nem erre számított. 

Mi mindenesetre nagyon örültünk, hogy épségben visszaértek. 

Fogadóbizottság.