2017. szeptember 9., szombat

Versenyfutás a nappal


Egész augusztusban naplemente túrát terveztem Zebegénybe, a Julianus-kilátóhoz. Úgy képzeltem, gyönyörű látvány lesz a Dunakanyar, szemben a Visegrádi-vár, a Duna vize pedig vöröslik a lemenő nap fényétől.  Pénteken végre kicsit korábban végeztem a munkával, és kutyát felpakolva 4-kor el is tudtam indulni a Börzsönybe. Az első háromnegyed órát azonban  budapesti dugóban ülve töltöttem, és azt számolgattam, vajon elérem-e még a naplementét? Végül fél 6-kor tudtam leparkolni az autót a Mókus-söröző előtt. A HUMAP szerint a kilátó 3,4 km, ami elvileg 1 óra alatt simán megtehető. A szintkülönbség 280 m, nem olyan vészes ilyen távolságon. Úgyhogy van remény. 
A sárga jelzésen indultam fel a szerpentinen a Trianon-emlékmű felé. Vetettem egy pillantást a Kálvária Kápolna felé, majd gyorsan elhaladtam a  fagerendákból épített gyönyörű Koós Károly-kilátó mellett.
Az első kaptató alig pár percig tartott, aztán egész enyhén emelkedett tovább az út. Erőltetett menetben haladtam, bár éreztem, hogy jobban esne egy lazább séta az erdőben. De a nap egyre lejjebb csúszott az égen, úgyhogy muszáj volt sietni.
Gyönyörű tölgyesben vezetett az út a Dunával párhuzamosan, a fák azonban takarták a kilátást, csak néhol lehetett egy rövid pillanatig látni a Visegrádi-hegységet és az előtte kanyargó folyót.
Az út - a térkép tanúsága szerint - egy hatalmas U alakban tér el az addigi egyenestől. Szinte érezni lehetett, ahogy kanyarodtam. Az U alak végére szép kilátást ígért a HUMAP, kíváncsian vártam a szemem elé kerülő panorámát. Hamarosan el is értem a jelzett a pontot. Előttem erős emelkedő, körülöttem fák mindenfelé. Hol van itt a szép kilátás? 
A hátam mögött! Ahogy emelkedett az út, a fák fölött valóban - mint egy kis ablakon - rá lehetett látni a tájra. Sajna elég sokat takartak belőle a fák...
Mindazonáltal a nap már csaknem a vízbe lógatta lábait, úgyhogy sietősebbre vettem a lépteimet. A fák közé már sötét narancssárga sugarakkal kukucskált be.
Az út hol lejtett, hol emelkedett, végül, mire az utolsó 300 méteren rátértem a csúcsra vezető kék jelzésre  100 méter szintkülönbséget kellett leküzdenem. Már csak percek voltak hátra, nem pihenhettem! Szerintem még a hegytetőn is  hallatszott, ahogy veszem a levegőt.

Végül felértem, és farkasszemet nézhettem a nappal.
Nem mondom, hogy a kilátás olyan volt, mint amilyet vártam, és azt sem állítom, hogy ez lett életem képe, mindenesetre jól esett megpihenni, és gyönyörködni a vöröslő égboltban.
Az alattam elterülő egyre sötétedő erdő látványa azonban aggodalommal töltött el. Egy naplemente túra már csak ezzel jár - gondoltam magamban, és nekivágtam a visszafele útnak. Kezdetben még meglepően jól lehetett látni az utat, sietve, de óvatosan ereszkedtem le a meredélyen. Az előbbi  tüdőlihegtető most lábremegtetővé vált, de végül leértem az aljára és kellemes lejtős úton haladhattam tovább. A számomra szokatlan  éjszakai erdei  zajok ijesztően hatottak. Szemmel láthatóan kutyám is úgy gondolta, jobb lenne már otthon lenni, közvetlen előttem szaporázta lépteit, és eszébe sem jutott elcsatangolni. Az útkereszteződésekben pontosan és biztosan választotta a helyes irányt, így a térképet sem kellett nézegetnem. Egyszer egy nagyobb testű állat vágott át előttünk az ösvényen, az elemlámpa fénye megcsillant a szemén, de mégsem tudtam megállapítani, mi lehetett.  Már csak méterek hiányoztak, hogy kiérjünk az erdőből, amikor reccsent egyet a bokám, és én térdre, majd orra estem. Innen aztán sántikálva, a fájdalomtól könnyezve értem el az autót. Térdemen két hatalmas vörös naplementét, és egy feldagadt bokát vittem haza, de azért megelégedve konstatáltam, hogy sikerült végigjárnom az utat a terveim szerint!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...