Jó pár éve tavasszal jártam be a Zebegény - Malom-patak - Törökmező - Nagymaros útvonalat, és az út végén, ahogy ereszkedtünk lefelé a hegyről, szemközt a Visegrádi-hegység és a Dunakanyar panorámájába megállított. Aztán a napokban a szemem elé került az akkori fotó és elhatároztam, hogy újra felkeresem ezt a helyet, hogy őszi pompájában is megcsodáljam.
A túra reggelén zuhogott az eső, nem volt kedvem biciklire ülni. Megvártam, míg csillapodik kissé, ekkor bringára, majd vonatra szálltam, és dél körül érkeztem Zebegénybe.
Úgy terveztem, kicsit bóklászom a Malom-patak mentén, majd jól elkerülöm a túlságosan is látogatott Törökmezőt és megcélzom a Juliánus-kilátót, s onnan ereszkedem vissza Nagymaros felé.
A Malom-patakot szemerkélő esőben jártam végig, de még sosem láttam ennyire hangulatosnak, mint az őszi, csillogó falevelek ölelésében.
A patakparton ilyen kis manók leskelődtek
A patakot szegélyező hegyoldalban pedig ilyen szép göcsörtös-kanyargós fák csábítottak le az útról. Már majdnem neki is vágtam a hegynek, de aztán inkább mégis visszatértem a patakhoz.
Az egyik kanyarban hódok munkájának nyomára bukkantam.
Ekkora gátat építettek. Igazi mestermű!
A gát mögötti kis tó. Partján több helyen fedeztem fel a víz felé vezető (hód?) járatokat.
A tóról vadkacsapár reppent a magasba jöttömre.
A patak meredek partjának romantikája. Ez volt az út legszebb része.
Egy erdei ösvényen a csúcs felé vettem az irányt. Közben az eső elállt, még a nap is kisütött, a fák között vidáman ugrált az aranysárga napsugár. Ennek ellenére hűvös volt. Először arra gondoltam, megnézem a kilátóból a panorámát, de aztán úgy döntöttem, hogy azt már sokszor láttam, inkább két alternatív kilátópontot néztem ki a térképemen, és arra vettem az irányt. Sajnos mindkettő vaklármának bizonyult, ha volt is ott valaha kilátás, benőtte az erdő.
Így aztán kissé csalódottan vágtam neki a visszaútnak, és reméltem, hogy megtalálom a motivációmat jelentő ominózust kilátóponot Nagymaros felett.
Hamarosan átvágtam a gesztenyésen, ahol csupán egyetlen gesztenyefát találtam, de vethettem egy röpke pillantást a Visegrádi-hegységre.
Jó tempóban közeledtem célom felé, amikor egy előttem haladó család nőtagjai épp hangos kiabálással tudatták a társaság férfitagjaival, hogy menjenek csak előre, ők hamarosan követik őket. A kisfiút sokáig kellett győzködni, hogy nem kell anyucit megvárni, de végül sikerült előre terelni őt is. Fellélegezve épp leguggoltak volna, amikor jeleztem, hogy várjanak már még pár percet, amíg elvágtázok mellettük, nem akarom lekésni a nap utolsó sugarait holmi pisiszünet miatt.
A kis incidens után elhaladtam a kilátópontom mellett, ahol a kisfiú még mindig nem értette, miért maradtak le a lányok az erdőben.
Íme a várt látvány. Véleményem szerint kb. 10 perccel késtem le az ideális időpontot.
Így aztán szépen lassan lesántikáltam a faluba - a jobb térdem ugyanis lefelé nem szeret menni - láttam, hogy a vonat indulásáig van még időm, így megettem egy fincsi sütit a cukrászdában.
A vonaton aludtam, mint a bunda. Azt hittem, kínszenvedés lesz hazatekerni, de olyan jó tempóban haladtam felfelé, hogy magam is meglepődtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése