Szakadás-árok meglepetései

A Szakadás-árokban már jó párszor jártam, eszem ágában sem volt oda menni, pláne a felejthetetlen emlékű jégcsaptúra óta. Azt az élményt nem nagyon lehet überelni semmivel! Aztán mégis úgy alakult, hogy mentem. Igaz, nehézkes volt az indulás, minden amellett szólt, hogy maradjak. Hétfőn akartunk, aztán végül mégis vasárnap mentem. Tankolásnál jöttem rá, hogy nincs nálam pénztálca, így fordultam egyet hazáig. Majd Taron leparkoltam az autót, megtettem 2 km-t, épp elő akartam venni a fényképezőgépet, hogy fotózzak, amikor konstatáltam, hogy az autóban maradt. Visszamentem, összeszedtem, és a biztonság kedvéért kattintottam egyet. Jól tettem, mert nem volt benne az SD kártya. Kiszedtem a másik fényképezőgépből, amit viszont nem akartam magammal cipelni, ezért a kocsiban hagytam. Talán túl sok minden járt a fejemben...

Indulásnál még reménykedtem abban, hogy délutánra kisüt a nap, ahogy az előjelzés ígérte. Nagyon hideg volt, két nadrágban, dupla pulcsival is fáztam. 

Innentől azonban végre sínen, akarom mondani a kék kereszt jelzés fagyott, sáros útján voltam, és semmi nem állított meg a felső Csevice-forrásig, ahol kihúztam a bedugott botot a forrás csövéből, minek következtében annyi víz ömlött a lábamra, hogy azt hittem búcsút mondhatok a száraz zoknimnak. De nem! A cipőm állta a próbát, nem ázott be!

Az enyhén szénsavas mátrai víz jólesett, megfelelő mértékben oltotta a szomjamat.

Ezután lemásztam a patakparthoz, amit eddigi útjaim során elmulasztottam megtenni, meg is lepődtem, milyen látványos sziklaalakzatok vannak itt is. 

A Szakadás-árok felé vezető elágazásnál hatalmas tábla jelezte az irányt. Emlékszem, amikor először jöttem ide, alig tudtam megtalálni a bejáratot, bolyongtam az erdőben hol előre, hol balra, hol jobbra, majd vissza, mire ráleltem. Most eltéveszthetetlen, ám két létrán is át kell mászni hozzá. A második létra után a kerítés mellett vezet egy keskeny ösvény,mely végül meredek, porló lejtőben vezet a mélybe. Valakik(k) egy kötelet erősítettek a lejtő tetején álló fa törzsére, ezzel megkönnyítve a lejutást a szurdokba. Hála és köszönet érte!

Azt gondoltam, hogy a száraz időjárásnak köszönhetően nem számíthatok nagy jégcsapokra, de az meglepett, hogy ennyire  nem  találok vizet a szurdokon átvezető patakban. Szinte az egész völgy száraz volt, néhány helyen gyűlt csak meg  kis tavacskákban a víz, az is be volt fagyva. A sziklák szárazak és porosak voltak, így nem volt túl nagy kihívás végigmenni a szurdokvölgyben. 

A látvány továbbra is grandiózus, legalábbis magyar viszonylatokban. 

4 éve

A borostyánfal az árok alsó részén most és 4 éve. 

 

Jégcsapok helyett most az erdei kutyatejek várták lógó bóbitával a tavaszt. 

 

Vizet csak elvétve találtam a patakban. Általában nehéz száraz lábbal végigmenni az árokban. Szerintetek beszakadt alattam? 

A vízmosta sziklák most is látványosak. Íme a jégcsapos változat. 

 

Ezen a helyen általában nem úsztam meg száraz lábbal, vagy jég, vagy gyorsfolyású víz nehezítette a feljutást. 

Az erdőben szinte mindenhol találhatunk egy méretes autógumit. Mégis furcsa, hogy ez épp ide, a sziklák közé ékelődött be. 

Aztán mégiscsak találtam jégcsapot. 

Az árok középső harmada után van lehetőség kimászni a sziklák közül és egy ösvényen, az árok felett folytatni a túrát. De szerintem érdemes a patak száraz medrében haladni tovább.    Bár egy kis időre eltűnnek a sziklák, később újra megjelennek. Itt, a felső harmadban találhatjuk meg a sziklák közé ékelődött gömböt. Ami alatt régebben egész jól át lehetett bújni, most azonban csak felette tudtam átmászni. Emlékszem, amikor jeges volt, nagy mutatvány volt, ahogy ketten húztuk-vontuk egymást. 

 

Mire kiértem a szurdokból szállingózni kezdett a hó. 

Ebéd után  már egész sűrű pelyhekben hullott. Nagy, puha téli csendben lépdeltem. 

Megpróbáltam felkeresni egy közeli kilátópontot, ami azonban el volt zárva kerítéssel, így hossszas keresgélés és szederinda tépkedés után letettem erről. Egy irtás tetején azonban mégis találtam egy egész jól fotózható  panorámát a Farkaslyuk-tető közelében. 

Innen erdészeti utakon közelítettem Tar felé. Hamarosan elértem a  Tari Dácittufa Formáció szikláit. Bizonyára remek látvány is tárulhatott volna a szemem elé, ha jobb az idő, így azonban csak az érdekes sziklaformáknak örültem és keresztül-kasul végigjártam a különös alakzatokat.

 

Tari Dácittufa Formáció

A faluból a kék kereszt jelzésen indulva már messziről világít a hegyoldal közepén elterülő hófehér sziklamező. 

A kövek vulkáni működés eredményeként kerültek ide. Az itt bányászott köveket  Eger-Miskolc környékén számtalan épületbe dolgozták be. A vulkán közvetlen központja a bánya lehetett, ott a legvastagabb a tufa réteg.

Fehérkő bánya

A függőleges bányafalak talán messziről nem látszanak, de hamarosan elérjük az egykori bányaépület romját, ami mellett felkanyarodva eljuthatunk  a felhagyott bányához. 

A bánya művelésének nyomai mélyen vésődtek a sziklafalba. Úgy tűnik, nem csak geológus hallgatók látogatják e helyet, hanem graffitisek is. 

A bánya falaiban megfigyelhetünk függőleges csatornákat, melyek a piroklasztikum kihűlésekor feláramló gázok csatornái.

A bánya északi,  érintetlen sziklafala. 

A bánya közepén kis tavacskát nőtt be a nádas. 

Dácittufa sziklateraszok

Számomra  nem a bánya az igazán izgalmas, hanem a felette elterülő látványos formákat tartalmazó dácittufa sziklateraszok, melyeket a bánya függőleges falai felett vezető úton felkapaszkodva érhetünk el. 

Ilyen izgalmas színű sziklafolyások mellett vezet az út. 

Mindez a  Kárpát-medence őstörténetének fontos emléke. A Mátra vulkanikus működése során 17 millió évvel ezelőtt került a felszínre az itt található tufa. 

Mikor megpillantottam, a kazári riolittufák jutottak az eszembe, ám mint megtudtam, azok korábbi vulkáni működés eredményei. 

A dácittufa kúpjai gyengébben fejlettek, eróziója is eltér a  riolittufa pusztulási felszínétől, mivel összetétele más. 

A szelektív erózió: a puhább portufa jellegű kifejlődés könnyebben, a keményebb tömbök formájában kipreparálódik. A fenti képen egy bálna formát hozott létre. 

 

Horzsakövek a sziklateraszon

 A habkő vagy horzsakő a vulkanikus kőzetek egyike, többnyire világos színű, erősen hólyagüreges, likacsos, durva szerkezetű vulkáni üveg, ami tartalmazhat kristályokat is. 

Horzsakő olyankor keletkezik, amikor a magmás robbanásos vulkáni működés során a nagyon forró, nagy nyomású anyag hirtelen kirepül a tűzhányóból. A habkő szokatlanul likacsos szerkezete azért alakul ki, mert felszínre jutó anyag gyors lehűlésével egyidőben a túlnyomáscsökkenés is gyorsan végbemegy. A túlnyomáscsökkenés következtében gázbuborékok jönnek létre azáltal, hogy csökken a lávában az oldott gázok oldhatósága (például a vízgőz és a szén-dioxid), így a gázok gyorsan kiszabadulnak. A hirtelen hűlés a megszilárduló lávába fagyasztja a túlnyomáscsökkenés miatt keletkezett gázbuborékokat, és kialakul a likacsos szerkezetű kőzet.

Forrás: https://www.bnpi.hu/hu/reszletek/tari-feherko-banya 

Bükkalja tele van meglepetésekkel

Köd és szotty fogadott, és ki is tartott itt töltött néhány  napunk során. 

Sötétedés után csak azt kellett eldöntenünk: feketét akarunk látni, vagy fehéret: az előbbit csukott szemmel, az utóbbit az autó ködlámpája segítségével érhettük el. Ez a tény  mindenesetre kicsit megnehezítette a vezetést az országúton, de az erdei túrának valahogy mégis jót tett a sejtelmes idő. 

Ezúttal Cserépfalu és Cserépváralja környékén kalandoztunk, ahol találtunk kaptárköveket (persze) egy meglepetés szurdokvölgyet, ködös, csúszós, jeges erdőt, sarat és mohás sziklákat is. 

Mit sem sejtve indultunk el az előre eltervezett útvonalon, aztán váratlanul a a Skót-felföldön éreztük magunkat,  vízfoltos mezőkön áthaladván, lábunk alatt puhán süppedt az olvadó föld. 

Hamarosan enyhe kaptató következett, lekívánkozott a meleg pulcsi, s né, egy újabb kaptárkő, jelen esetben az Ördögtorony névre hallgató. 

Keskeny erdei ösvényen ereszkedtünk le a toronytól, egészen a Mész-patakig. Itt a fagyot vizet meglátva, rögtön elindultam a mederben. Bár egész vastagnak tűnt a jég, azért óvatosan lépegettem. 

Majd váratlanul egy riolittufa szurdokban találtuk magunkat. Innentől kezdve nem lehetett a vigyort letörölni a képemről, szikláról sziklára csúszkáltam-csoszogtam az úttalan  úton.

A térkép persze mindet jelez: az n+1. kaptárkövet, Anna néni setét völgyének szikláját, számtalan kilátópontot, (amivel ugye a ködben mit sem érek), de ezt a  csoda kincset egyetlen betűvel sem mutatta. 

Pedig egyik ámulatból estünk a másikba. Mint utóbb megtudtam, a helyiek csak Kőporos szurdoknak nevezik az alig 100 méteres völgykatlant. Néhol azért nem volt egyszerű az átjutás a sziklák közt kanyargó patakocskán, egyes részeken ugyanis annyira összeszűkült a völgy, hogy a víz teljes egészében kitöltötte, máshol pedig a partja mellett vezető talpnyi széles, oldalra lejtő  kis ösvény annyira le volt fagyva, hogy lehetetlenné tette a közlekedést. Így aztán szükség volt az ügyességünkre, ha száraz lábbal akartunk átjutni. (Száraz lábbal akartunk...)

Fák gyökere nőtt bele a szikla réseibe a magasból.  A Bükkalja egy robbanásos vulkánkitörés következményeként alakult ki, mintegy 20 millió évvel ezelőtt. A kitörés törmeléke, a piroklaszt építi fel a dombvidéket. A kőzetek összesültek, megkeményedtek, majd vulkáni hamu fedte be őket. Az erózió következtében a vulkáni hamu alól lassan előkerülnek a riolit (fehér)  és dácittufa (vörösesbarna) képződmények. 

A szurdok végénél a Mész-patak elterül, egy mélyebben fekvő lapályon kiszélesedik. jelen pillanatban nem volt itt víz. 

Felkapaszkodtunk hát a meder mellett vezető ösvényre, ahol a egy második emeleten folytatódott a szurdok. 

Az emeletről tekintve a mélybe: 

Arra gondoltam, még egyszer végig járom a medret, de aztán mégis inkább az Anna néni setét völgye felé tettünk egy kis kitérőt. 

Végül a Túr-bucka felé kanyarodtunk, ahol ilyen hatalmas mohás sziklákat rejt a hegycsúcs. Mindebből az útról semmi sem látszik!

Innen Cserépváralja felé vettük az irányt, ahol először ez a kis mocsár kápráztatott el.

Majd a Mangó-tető misztikus kékes  ködbe burkolódzó  kaptárköveinek látványa ragadott magával. A kőfülkék irányából  már annyian fotózták, én most  hátulról találtam fotogénebbnek. 

A Kaptárkövek tetejéről ilyen a rálátás az útra. 

Végül leereszkedve az útra, elindultunk a Kő-völgy felé. 

A Kő-völgy most is elkápráztatott, akárcsak ősszel, amikor Kács felől közelítettük. 

Innentől válik igazán kősziklássá a szurdok. 

Apró szépségek úton-útfélen. 

Egy fura gomba...

...és egy meglepetés gerinc. Megzavartuk a szikla puha moháin való sziesztáját. 

Szóval, mint ahogy a címben is írtam: az út tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb meglepetésekkel, és folyamatosan az az érzésem volt, hogy a tizedét sem láttam a felfedezni valóknak! Egy biztos: ide vissza kell még jönni!