Szakadás-árok jégcsapjai

A Szakadás-árokról a Turistamagazin oldalán olvastam, és már régóta tervezgettem, hogy ellátogatok ide. 

Ez a fénytelen, esős nap épp megfelelőnek tűnt egy sziklaszurdok meglátogatására, így másfél óra autózás után leparkoltam az autót Tar község Attila utcájának végén és nekivágtam az útnak. Meglepetésemre kicsit kisütött a nap, a földutat azonban vastagon borította a jég, holott a mezőkről és a hegyekről már elolvadt a hó. Egy darabig elszántan csúszkáltam a jégen, aztán inkább az út szélén az olvadt sárban haladtam tovább. Persze nekem semmi sem jó, itt ugyanis a cipőmre tapadt vastag sár lassította a járást.

Felhagyott kőbánya alatt vezet az út.

5-10 perces séta után elértem az elhagyott kőbánya romos épületeit, majd az Alsó-Csevice kutat is, ami egy 30 cm átmérőjű, vízzel telt kút. Végig a Mária és a zöld kereszt jelzést követve 20 perc alatt elérhető a Felső-Csevice forrás. Az utat fenyőerdő szegélyezi, akadálytalanul lehet haladni benne, és a süppedős tűlevelekkel borított talaj szépen letisztította a cipőmet.

A csevice szlovák szó, az utóvulkanikus működés hatására feltörő kén-hidrogénes és szénsavas ásványvizek elnevezésére használják a Mátrában - tudtam meg a tájékoztató tábla leírásából. Igazán remek, hogy ezt a hosszú fogalmat ilyen találóan tudják kifejezni egyetlen szóval (bár nekem jobban tetszik az erdélyi "borvíz" elnevezés), megittam a kulacsomból a forró teát és megtöltöttem a csevicével. Meg is kóstoltam, tényleg enyhén szénsavasan csípős, vasas utóízzel, valószínűleg a benne található viszonylag nagy mennyiségű nátrium, kalcium, magnézium és kálium miatt. Persze ezt is a tájékoztató tábláról tudom. 

Nos a lényegre térve kicsit sötétben tapogatóztam az út további részében, mert innentől elfelejtettem az útleírást, és az erdőben nem volt térerő, hogy újra megnézzem a neten. Az egyik offline térképemről titokzatos okból hiányzott a Börzsöny és a Mátra (pedig még fizettem is érte), és ezzel csak most szembesültem. A másik térképem pedig egyáltalán nem írta ki sem a turistajelzéseket, sem a hegycsúcsok neveit, sem semmiféle tájékozódási pont nevét. Papírtérképem pedig sosem volt. Szóval itt álltam az erdő közepén és bíztam abban, hogy majd csak lesz valami, elindultam hát a jelzés mentén tovább. A képek alapján azt képzeltem, hogy a szurdokban patak folyik, és az út bal oldalán lesz, így azt figyeltem, hogy mikor keresztezi az út melletti patakot egy másik patak. Kb. 50 lépés után elértem egy kereszteződést, ahol balra egy irtást találtam, a fák sok helyen derékban ketté voltak törve, törött gallyak hevertek mindenfelé, kicsit feljebb pedig egy traktornyom vezetett egy vadászles felé. Nem tudom milyen indíttatásból vettem erre az irányt, valószínű a magasból is meg akartam szemlélni a bánatos fákat, amikor újra ránéztem az egyetlen működő offline térképemre, ami csodák csodája kiírta, hogy az orrom előtt van a Szakadás-árok bejárata. 

Ezen kicsit meglepődtem, tekergettem a nyakam, s elindultam a jelzett irányba, és valóban, a kidőlt fák takarásában lassan emelkedő sziklafalakat és csendesen csörgedező patakot találtam.  

Fellelkesülve léptem a kövekre, ugrándoztam egyikről a  másikra, ügyelve, ne legyen vizes a cipőm. A mohával borított gömbölyűre csiszolt sziklafalak látványa és a bejáratnál uralkodó tömény rókaszag elvarázsolt.  

Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor a szurdok mélyén méteres jégcsapokkal borított sziklafalakat találtam. 

Ahogy haladtam beljebb a szurdokban, a sziklák egyre közelebb kerültek egymáshoz, néhol alig volt egy méter a falak között. 

A víz pedig csordogált csendesen, megbújt a falevelek alatt, tóvá szélesedett, elfoglalta az árok teljes szélességét. Közben az eső is szemerkélni kezdett, így egyre nagyobb kihívás volt szárazon megúszni a túrát. Sokszor nem csak az ügyességemre, hanem a leleményességemre is szükség volt, hogy megoldjam vizes zokni mentesen a feladatot. 

Ez a két beékelődött szikla bizonyára legurult volna, ha nem igaz ember megy át alatta, én azonban ép bőrrel és száraz lábbal megúsztam. 

Csaknem kiértem már az árokból, amikor egy vastag avarkupac megtréfált. Ráléptem és bokáig süllyedtem a jeges vízben. Ennek az az előnye, hogy innentől már nem aggaszt, hogy lecsúszik a lábad a szikláról és belecsúszol a vízbe, sokkal bátrabban és határozottabban haladtam, hiszen már úgyis vizes a zoknim! Azért tavasszal egy gumicsizma jó szolgálatot tesz ezen az úton.

Egy ponton függőlegesen fel kellett mászni két sziklatömbön, amit sikeresen meg is oldottam, ám a kutya nem tudott követni, bánatosan nyüszített és reménykedve nézett rám. Épp kimásztam volna a szakadék oldalán, hogy egy kerülő úton hozzam át, amikor mégiscsak talált alternatív útvonalat és boldogan rohant felém.  

Az árok vége felé a járást az nehezítette, hogy kidőlt fák hevertek keresztül kasul az árokban, ezeken kellett hol felül-hol alul átmászni.  

Lassan elfogytak a sziklák, a patak mellet járhatóvá vált az erdő. A túraleírás szerint itt jobbra visszatérhetünk kiindulási pontunkhoz egy erdészeti úton, de én csúcsok meghódítására vágytam, ezért folytattam utam a patakmederben, ami hamarosan megint sziklafalak között vezetett, újabb jégcsapos, kimosott sziklahasadékok között.

Ám egyszer ennek is vége szakadt.  A térképem szerint egy kis ösvény felvezet egy erdészeti útra, amin egyenesen a Farkaslyuk-tetőre érek. Így is lett. A gerincen haladva még madárcsivitelést is hallhattam.

Az út a tetőn

A tetőn vagy a vihar, vagy a favágók nagy pusztítást végeztek: a kivágott fák csonkjai körül szeder és csipkebokor inda kapaszkodott a lábamba, így mégiscsak a sáros-jeges földutat választottam. A kilátás azonban kárpótolt a megpróbáltatásokért. 

Néhány pillanatra a nap is átderengett a felhők fölött, pici fényt vetve a szemközti erdőre. Elérve a tetőt, 90 fokban balra kanyarodva lefelé vettem az irányt.
Ekkor különös hang hallatszott az erdőből. Mély torokhangon ugatott vagy artikulátlanul ordított valaki. Nagyon ijesztő volt. Körülnéztem, és a fák közül, egész közel hozzám, egy szarvas féle nézett felém, majd újra elrikoltotta magát. Aztán csak nézett. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni is elfelejtettem. Pár pillanat múlva az állat eltűnt a fák között, de különös hangját továbbra is hallatta. (Vajon miféle hang lehetett ez és mit jelenthetett?) Én pedig folytattam utam a Felső-Csevice forráshoz, ahonnan már az ismert úton visszatérhettem az autóhoz. 

A túra hossza kb. 13 km (azért kb, mert a telőm egy ponton elvesztette a GPS jelet).  Valahogy most nem működött a technika!

Szintemelkedés: 331 m.