Napfényes ámde hideglelős körtúra a Bükkös-patak mentén

Lányom bicajozni óhajtott az erdőben,  a Bükkös-patakot ajánlottam neki.  Ilyenkor tavasszal valóságos virágtenger borítja a partját. Persze nem ebben a fagyos hidegben, de ha kicsit jobban felmelegszik az idő, hamar színes szirmok bomlanak az erdő alján. 

Kiderült, velem akar bicajozni, így együtt mentünk. (Bár szerintem csak az útvonalat akarta megtanulni.)  Szentendréig hévvel, majd onnan bicajjal, végig a kijelölt kerékpárúton feljuthatunk egész Pilisszentlászlóig, majd a Hegytető-elágazáson át a Papp-rétig, onnan a Sztaravoda-patak melletti aszfaltúton vissza Szentendrére. Ez volt a terv, kb. 30 km, kis kitérővel a Sikárosi-rétre 36. Kényelmes távolság, a határozott folyamatos emelkedő pont kell is a túra sportértéke miatt, mégsem  túl megterhelő az egész. Egyszer már bejártam ősszel, csaknem ugyanezt az utat. 

Szép napsütéses idő a lakás belsejéből megtévesztően hatott, így lányom fittyet hányva a hajnali mínuszoknak, kicsit alulöltözött. Mármint szerintem. Rajtam 2 pulcsi, télikabát,  két nadrág, sál, kesztyű, rajta a két pulcsi felett egy mellény, semmi kesztyű. Titkon még a csupasz bokáját is meglestem, a bakancsban titokzoknis láb lapult. Többször megjegyezte, mennyire fázik, felajánlottam a vasárnapi esőkabátomat - szél ellen pont jó lesz. De két pulcsi van rajtam! - felete. De fázol! - válaszoltam. 

Nem jutottunk dűlőre, így mikor újra említette hogy fázik, csak annyit mondtam, hogy meglepően hideg van. Ettől ő megnyugodott én pedig megtanultam bölcsen figyelni. Úgy tűnik, mostanában újdonsült nagymamaként amúgy is ezt az erény kell gyakorolnom. 

A patak mellett a kedvenc hóvirágos lejtőimnél javasoltam, hogy nézzük meg a pirosló hunyorokat. Nem nagyon értette, hogy minek, de engedelmesen jött és megbámulta őket. Majd kijelentette, hogy az aszfaltút uncsi, keljünk át a folyón és az erdei ösvényen tekerjünk. 

Nagy élvezettel emelte át a bringát a folyó közepén ácsorgó köveken, talpa alatt sebesen száguldott a víz. Az előző napok esőzése feláztatta a talajt, nem volt könnyű a sáros úton, így az újabb átkelés után visszatértünk az aszfaltra, és meg sem álltunk a Sikárosi-rétig, ahol addig heverésztünk, míg feltámadt a szél, és jegeces kezével belénk mart. 

Ennek fele se tréfa! Tekerjünk, mert megfagyunk! Igenám, de az út lefelé vezetett, zúdulás közben igen kellemetlen volt a hideg levegő. Alig vártuk, hogy végre felkanyarodjunk Pilisszentlászló felé, ahol az út végre megizzasztott kicsit. 

A Papp-rétnél lefordultunk Szentendre felé, innentől  már csak gurulni kell. Egy ponton kedves fotós ismerős bandukolt felfelé, nézte, ki a két lefelé robogó őrült, de azért örvendeztünk egymásnak. 

Jó lett volna ücsörögni a Duna parton, néztük egy kicsit, ahogy a kacsák levitetik magukat a vízzel, majd a part mentén lassan visszaeveznek, majd újra levitetik magukat, s ezt ismétlik a végtelenségig. Végül innen is a hideg kergetett tovább, immáron hazafelé. 

Muflon-ösvény és egyéb utak a Visegrádi-hegységben

 

A Pilisszentlászló/Svábvár parkolóból Visegrád felé vezető utat ősszel is és télen  is bejártam (nyáron) . Bár az utóbbi esetben a kilátást ködbe burkolózott, de a keskeny, hóval borított ösvényeken járni  nagy élmény volt. Már akkor elhatároztam, hogy tavasszal is megnézem a fantasztikus hangulatú erdők és panorámák miatt. 
Kilátás Borjúfőről tavasszal.

Svábvár és a Pap-réti turistaház közötti aszfaltutat igyekeztünk inkább a zöld jelzésen bejárni, de minduntalan vissza-visszatértünk az aszfaltra. A réttől azonban már a kék jelzésen haladtunk, a Hajlékos-bérc  keskeny, hegyoldalba vájt ösvényein, zöldülő fák között. 

Az erdő alját keltikék lila, kék és fehér virágai borították, illatuk kergetőzött a széllel. 

Kankalinok mindenfelé

Pirosló hunyorok. Sok már elvirágzóban, lassan bezöldülnek, és a porzók is eltűnnek. 

Madas László emlékhelyen leültünk kicsit tájat csodálni, a reggelit a völgyből felhallatszódó madárcsicsergés mellett fogyasztottuk. 

A keltikék látványával nem lehet betelni! 

Borjúfőnél a Wass Albert emlékmű alatti kaldera maradványokon csücsültünk. Még sok helyen nem lombosodott be az erdő, foltokban zöldül.

A völgybe leereszkedve igazi zöld erdőben jártunk. 

Keskeny vadászösvényen haladtunk. 

Zöld erdőtemplom borult fölénk. 

Erdőanyai-rét hatalmas ős tölgyfái még nem bontogatják szirmaikat. Csodás neve van a helynek!

Muflon ház - takaros kis kunyhó, rendezett környezett, padok, és WC fogadott az erdő mélyén. 

Úton a Muflon-ösvény felé. A változatosság kedvéért keltikék. Itt inkább a fehér színű dominált. A sötét, göcsörtös törzsű tölgyek között úgy világítottak, mint a templomok színes ólomüveg ablakain betűző fény.

Muflon-ösvény mohás sziklagörgetegei.

Alattunk az Apátkúti-völgy. 

Meglepően hamar megjártuk a betervezett útvonalat, ezért tettünk egy kis kitérőt az Urak-asztala felé, ahol elfogyasztottuk kései ebédünket és megnéztük az egykori légvédelmi bázis elhagyott épületeit. Így összesen 24 km-t tettünk meg, ami nagyon meglepett, mert még 4 óra előtt visszaértünk az autóhoz.  Sajnáltam itthagyni a hegyet, bár lábaim érezték a megtett kilométereket.  

Mocsarak a Sztaravoda-patak mentén

Szentendrén a skanzen háta mögül széles aszfaltút vezet fel egészen a Papp-rétig. Biciklivel kellemesen járható, bár folyamatosan emelkedik, így erőt próbáló lehet. 

Mi azonban gyalog voltunk. Ennek előnye, hogy a patak mentén haladhattunk. 

Pontosabban a széles patakmederben próbáltuk helyettesíteni a vizet, ami egyáltalán nem folydogált most benne. Szorgalmasan kerülgettük a köveket, sodortuk a vastag avarszőnyeget, csobogtunk lelkiismeretesen, de ettől sajnos nem lett nedvesebb a talaj. A madarak azonban már ugyancsak daloltak!

Később azonban egyszer csak megjelent a víz is a folyóban. Ekkor a part mentén haladó ösvényen baktattunk tovább. Így tavaszidőn is nagyon szeretem az erdőt! Ahogy a gallyakon megcsillan a nap fénye, az kirajzolódó ezüstös vonalak előtt hajladozó sárgás kalászú fűfélék és a sötét törzsű fák komorsága izgalmas kontrasztot alkot.  

A patak mentén 3 mocsaras területet is találhatunk. A Risztics-parlag, a Mély-mocsár és az Ilona névre hallgatót.

Mély-mocsár

Risztics-parlag

Ilona-tó

A környékükön állítólag ilyenkor májvirág nyílik, én sajnos egyet sem találtam. A mocsarakhoz azonban még így kiszáradt állapotukban is különös vonzódást éreztem. Jöttünkre őzek riadtak fel, s vágtattak tova, amúgy sehol senki. 

Visszatérve az aszfalt útra élveztük a kora tavaszi napsütés árnyjátékát, és figyeltük a mellettünk egyre gyakrabban elhúzó kerékpárosokat. 

A Papp-réten elfogyasztottuk elemózsiánkat, amíg ücsörögtünk, jól átfújt a szél, így tovább indultunk a Vörös-kő felé. A csúcson sokan ácsorogtak, szerencsére az csúcs alatti sziklán senkinem volt. Ide leereszkedtünk és békésen csodáltuk a kanyargó Dunát. 

Innen visszaereszkedtünk kiindulási pontunkra, ahova meglepően hamar visszaértünk. 

Kerékpárral Pilisszentlászlótól Visegrádig

Pár héttel ezelőtti túratervem keretében terveztem, hogy Dömösről egész Visegrádig feltekerek, de akkor hagytam magam elcsábítani, és vagy a virágok, vagy az elhagyott épületek térítettek el az utamtól, addig-addig kalandozván, míg végül idő hiányában inkább halasztottam a tervet.

 De a dolog nem hagyott nyugodni, és egy szép őszi péntek délután Pilisszentlászlóról indultunk neki az útnak Papp-rét felé. Onnan a kék jelzést választottuk, ahol kezdetben tekertünk, de egy ponton a lejtős hegyoldalban vezető keskeny, köves, ámde annál szebb út leszállított vasparipáinkról. 

Több helyen azonban remek kilátás adódott a színekben pompázó őszi erdőre.

Az idő ugyan borús volt, de ez kifejezetten jót tett a foltosodó erdőnek. Hetek óta várom, hogy ilyen színekben pompázó tájat nézhessek!

Innentől kezdve az út lejtett, kezdetben kellemesen...

A  Wass Albert emléktábla (Borjúfő) környékén azonban rövid, ámde annál meredekebb lejtő következett, csúszott a bicaj kereke, akárhogy is markoltuk a féket. Araszolva ereszkedtünk, két kézzel kapaszkodtunk a bringába, csúszott a lábunk a gördülő agyagszemcséken. 

A lejtő alján elértük a bicikliutat, innen már újra tekerhettünk, egész Visegrádig. 

A Zsitvay-kilátó sajnos zárva volt, így csak pihentünk egyet a lábánál, majd irány a domboldal.

A Mogyoró-hegyről  az autóút szerpentinjén hasítottunk le.

Félútról visszatekintettünk a Fellegvárra és megbámultuk az allant tekergőző zöld színű Dunát. 

Majd az Apátkúti-völgy romantikus tavai  és

zúgói állítottak meg egy-egy fotózás erejéig. 

Végül, a régi bánya után  egy hosszú emelkedőn feltekertünk a Papp-rétig, majd vissza az autóhoz. 

A 30km-es  út legnagyobb részben aszfalton vezet, jól járható. Káprázatos panoráma, őszülő fák, jó levegő, zúgó patak, romantikusan rejtekes hegyi ösvény jellemzi. Mi kell ennél több a boldogsághoz?