Vršič-hágó

4 napos családi Pohorje túránk után a párommal kettesben is neki akartunk vágni a hegyeknek, ezért mintegy 4 órás autózással Kranjska Gora felé vettük az irányt. Úgy terveztem, felkanyargunk a Vršič-hágóra, és útközben, ahol tudunk, megállunk nézelődni kicsit. A hágó a maga 1611 méteres magasságával a Keleti-Júliai-Alpok legmagasabb közúti hágója, összesen 50 kanyarral vezet át Kranjska Gora és Trenta között.

A hatalmas forgalommal azonban nem számoltam. Autósok, motorosok és bicajosok kanyarogtak előttünk és velünk szemben is. A bicajosokra nagy tisztelettel néztem, csodáltam azt az elszántságot, amivel nekivágtak a hegynek. Kis autóm is erősen köhögött az emelkedőn, sorra vettük az apró kockakövekkel kirakott kanyarokat, szebbnél szebb helyek mellett mentünk el, de parkolni sehol nem tudtunk. Sebaj, majd odafent tuti meg tudunk állni! – gondoltam, de a hágónál egyrészt építkezés folyt, másrészt amúgy sincs parkolási lehetőség, harmadrészt az utat is birkák lepték el, így átjutni sem volt könnyű rajta.

Végül néhány kanyarral még lejjebb ereszkedtünk a másik oldalon, s ott sikerült helyet találni. Leparkoltunk, és felgyalogoltunk a hágóhoz, majd még tovább, egészen a Vršič-hegy csúcsára.

Útközben bámultuk a Prisojnik vakítóan fehér szikláit, csókolóztunk a Pogány lánnyal (Ajdovska deklica).

A szlovén „ajd” szó a néphagyományban a mondák ősi, természetfeletti erejű óriásai voltak, akik már az emberek előtt éltek, és hatalmas erejükkel még a tájat is alakították. A legenda szerint Ajdovska deklica a Prisojnik alatt élt, és segített a Vršičen átkelő vándoroknak: hóviharban és hófúvásban megmutatta nekik az utat a Trenta-völgy felé. Más történet szerint egy kisfiúról azt jövendölte, hogy nagyszerű vadász válik belőle, és egy napon lelövi Zlatorogot, az aranyszarvú fehér zergét. A fiú aztán Zlatorog szarvai révén mesés gazdagsághoz jut majd. Amikor a lány nővérei meghallották ezt a jóslatot, megátkozták. Amint visszatért otthonába, a Prisojnik sziklái közé, kővé változott, és még mindig ámulva bámulja nagy kőszemeivel a Trenta-völgyet. 

Látszólag mozdulatlanul, de valójában az arca mindig változik. Pár éve például letört az orra. Ahogy néztük az érdekekes kubista képet, arra gondoltam, ha nem sütne a nap, talán észre sem lehete venni  az arcot a sziklák között. 

Innen már csak alig egy kilométer a Vršič 1737 méter magas csúcsa, ahol két irányból hatalmas csúcsok tornyosultak fölénk. 

A vršič szó nagyjából „kis csúcsot, csúcsocskát” jelent. Innen remekül láthatók a Júliai-Alpok környező óriásai: többek között a Špik, a Škrlatica, a Prisojnik, a Mala Mojstrovka, valamint a Martuljek-hegycsoport sziklacsúcsai. A másik irányban a Trenta fölött emelkedő hegyek és a Soča-völgyet körülölelő csúcsok tárulnak elénk.

Mire elindultunk volna lefelé, megdördült az ég. 

Még a vihar előtt leértünk az autóhoz, annak ellenére, hogy birkanyáj között kellett átvágnunk. A birkák kíváncsian bökdöstek az orrukkal, gondolom, valami finomságot reméltek tőlünk.

Visszatekeregtünk a 26 kanyaron, és még mindig nem esett az eső, az emberek pedig fogytak, így az egyik forduló után mégis megálltunk, hogy megnézzük a Ruska kapelicát, melyet az utat építő orosz hadifoglyok építettek 1916 elején. Ugyanezen év márciusában hatalmas lavina zúdult az út építőire, és sok hadifogoly életét vesztette. Egyes leírások azt állítják, hogy az orosz kápolnát a lavina áldozatainak emlékére építették, de a Triglav Nemzeti Park szerint a kápolna már 1916 januárjában állt, a tragikus lavina pedig márciusban történt.

Maga a kápolna eredetileg rendkívül egyszerű építmény volt: faszerkezetét fakéreggel borították, amelyet csak később cseréltek deszkázatra. Belül ikonosztáz, kovácsoltvas csillárok és gyertyatartók találhatók. Ezeket sajnos nem láthattuk, a kápolna ajtaja zárva volt, az ablakon sem tudtunk bepillantani.

Épp végeztünk a bámészkodással, amikor újra megdördült az ég. Mire az autóba beültünk, eleredt az eső, mire pedig a szállásunkhoz, Podkoren egyik helyes szállodájához érkeztünk, már zuhogott. A szálloda és környéke le volt zárva, mivel falunapot szerveztek érkezésünk tiszteletére. 

Na jó, valójában a helyi tűzoltók számára gyűjtöttek pénzt. Mindenesetre a szobánk ablaka egyenest a térre nézett, karnyújtásnyira énekeltek a zenészek egész éjfélig, így igazán első kézből élvezhettük a szlovén népdalok szépségeit. 

Reggelre kelve pedig jó karban lévő, bőven a nyugdíjkorhatár feletti urak bontották nagy lelkesedéssel a díszletet, és hordták el a térről a padokat. Emlékezetes este volt.