Lányom bicajozni óhajtott az erdőben, a Bükkös-patakot ajánlottam neki. Ilyenkor tavasszal valóságos virágtenger borítja a partját. Persze nem ebben a fagyos hidegben, de ha kicsit jobban felmelegszik az idő, hamar színes szirmok bomlanak az erdő alján.
Kiderült, velem akar bicajozni, így együtt mentünk. (Bár szerintem csak az útvonalat akarta megtanulni.) Szentendréig hévvel, majd onnan bicajjal, végig a kijelölt kerékpárúton feljuthatunk egész Pilisszentlászlóig, majd a Hegytető-elágazáson át a Papp-rétig, onnan a Sztaravoda-patak melletti aszfaltúton vissza Szentendrére. Ez volt a terv, kb. 30 km, kis kitérővel a Sikárosi-rétre 36. Kényelmes távolság, a határozott folyamatos emelkedő pont kell is a túra sportértéke miatt, mégsem túl megterhelő az egész. Egyszer már bejártam ősszel, csaknem ugyanezt az utat.
Szép napsütéses idő a lakás belsejéből megtévesztően hatott, így lányom fittyet hányva a hajnali mínuszoknak, kicsit alulöltözött. Mármint szerintem. Rajtam 2 pulcsi, télikabát, két nadrág, sál, kesztyű, rajta a két pulcsi felett egy mellény, semmi kesztyű. Titkon még a csupasz bokáját is meglestem, a bakancsban titokzoknis láb lapult. Többször megjegyezte, mennyire fázik, felajánlottam a vasárnapi esőkabátomat - szél ellen pont jó lesz. De két pulcsi van rajtam! - felete. De fázol! - válaszoltam.
Nem jutottunk dűlőre, így mikor újra említette hogy fázik, csak annyit mondtam, hogy meglepően hideg van. Ettől ő megnyugodott én pedig megtanultam bölcsen figyelni. Úgy tűnik, mostanában újdonsült nagymamaként amúgy is ezt az erény kell gyakorolnom.
A patak mellett a kedvenc hóvirágos lejtőimnél javasoltam, hogy nézzük meg a pirosló hunyorokat. Nem nagyon értette, hogy minek, de engedelmesen jött és megbámulta őket. Majd kijelentette, hogy az aszfaltút uncsi, keljünk át a folyón és az erdei ösvényen tekerjünk.
Nagy élvezettel emelte át a bringát a folyó közepén ácsorgó köveken, talpa alatt sebesen száguldott a víz. Az előző napok esőzése feláztatta a talajt, nem volt könnyű a sáros úton, így az újabb átkelés után visszatértünk az aszfaltra, és meg sem álltunk a Sikárosi-rétig, ahol addig heverésztünk, míg feltámadt a szél, és jegeces kezével belénk mart.
Ennek fele se tréfa! Tekerjünk, mert megfagyunk! Igenám, de az út lefelé vezetett, zúdulás közben igen kellemetlen volt a hideg levegő. Alig vártuk, hogy végre felkanyarodjunk Pilisszentlászló felé, ahol az út végre megizzasztott kicsit.
A Papp-rétnél lefordultunk Szentendre felé, innentől már csak gurulni kell. Egy ponton kedves fotós ismerős bandukolt felfelé, nézte, ki a két lefelé robogó őrült, de azért örvendeztünk egymásnak.
Jó lett volna ücsörögni a Duna parton, néztük egy kicsit, ahogy a kacsák levitetik magukat a vízzel, majd a part mentén lassan visszaeveznek, majd újra levitetik magukat, s ezt ismétlik a végtelenségig. Végül innen is a hideg kergetett tovább, immáron hazafelé.
