Kora reggel indultunk útnak a Kis-Fátra felé, hogy szétnézzünk annak legmagasabb csúcsáról, a Nagy-Krivánról. Jártam itt már korábban, akkor azonban ködbe burkolózott a táj. Annak ellenére nagyon tetszett ez a vidék, hogy a panorámából alig láttunk valamit. Most viszont jó idő ígérkezett. Igaz, Zólyomnál csepegni kezdett az eső, Besztercebányánál pedig már majdnem vizes lett az ablak, de aztán az eső mégis inkább éjszakára tartogatta magát.
Tizenegy órára megérkeztünk a Vrátna-völgybe, leparkoltuk az autót a felvonó állomásánál, majd konstatáltam, hogy fényképezőgépet ugyan hoztam, memóriakártyát azonban sajnos nem. Az ajándékboltban több nyelven, valamint kézzel-lábbal mutogatva is megpróbáltam elmagyarázni, mit szeretnék, de csak hűtőmágnest és képeslapot nyomtak az orrom alá. Szóval nincs. Kicsit elszomorodtam, a fiúk viszont örültek. – Megmenekültünk! – mondták.
Vágtam egy barátságtalan fintort, majd megvettük a borsos árú lanovkajegyet 23 euróért. Négy év alatt majdnem a duplájára emelkedett az ára. De legalább kényelmesen fellibegtünk 1490 méterre. Mivel ilyen egyszerű feljutni ide, és a panoráma is remek, rengeteg ember ődöngött a környéken, több csoport pedig a Nagy-Kriván csúcsa felé tartott.
 |
| Lábunk alatt a Vratna-völgye. |
Emlékeztem rá, hogy a hegyoldalban futó kék jelzés nagyon szép útvonalon vezet végig, áfonyabokrok, törpefenyők és berkenyék között. A lábunk alatt zöldellt a völgy, mintha itt semmi hatása nem lett volna a nyári hőségnek. Előttünk a Kis-Fátra további hegyei tornyosultak. Rendkívül látványos és változatos táj!
 |
| Egyik kedvencem, a berkenyés szakasz. |
Az ösvény mellett málna- és áfonyabokrokról legeltük az édes bogyókat, ráadásul alig találkoztunk valakivel.
 |
| Méteres tárnicsfoltok virítottak az ösvény mentén |
 |
| Remélem, ez a barnaság a páfrányokon az ősz jele és nem a hőségé. A Fátrában nem nagyon tapasztaltuk, hogy az idei hőség megviselte volna a növényeket. |
Az út végül a sárga jelzésbe torkollott. Itt balra kanyarodtunk, és meredeken kapaszkodni kezdtünk felfelé. A táj még jobban kinyílt előttünk, a hegyoldalt színesedő bokrok borították.
A Bublen-nyeregnél a Kis-Kriván felé elterülő, színes, patchworkszerű hegyoldalban gyönyörködtünk.
 |
| Balra a Kis-Kriván |
A feltámadó szél azonban nem arra, hanem a kék jelzésen egy kellemesebb emelkedőn a Nagy-Kriván felé fújt minket.
 |
| Előbb a Pekelnik, jobbra a Nagy-Kriván |
 |
| Nagy-Kriván felé |
A Pekelník csúcsáról beláttunk a hegy másik oldalán elterülő völgybe is. A gerincen óvatosan egyensúlyoztunk, nehogy felkapjon az egyre erősödő fuvallat. Ezután egy rövid, ám meredek rohammal, a szélnek köszönhetően izzadtság nélkül bevettük a Nagy-Kriván 1708 méter magas csúcsát.
 |
| Nagy-Kriván felé |
Eredetileg úgy terveztem, teszünk még egy kört a Chleb felé, majd onnan egy másik ösvényen térünk vissza a felvonóhoz, végül pedig a felvonó alatt gyalogolunk le.
A szemközti gerinc látványa azonban nagyon csalogatott, ezért gyorsan átterveztem az útvonalat. A többiek megszavazták, elindultunk.
 |
| A távoli fehér sziklacsúcs a Nagy-Rozsutec |
Visszaereszkedtünk a felvonó állomásához, felsétáltunk a Chleb csúcsára, majd onnan a piros jelzésen folytattuk utunkat a Nagy-Rozsutec irányába.
Errefelé ismét megritkult a tömeg. Végül már csak négyen bandukoltunk. Ráadásul ide már nem ért el a szél, egyre erősebben éreztük a nap erejét.
 |
| A táj a gerinctől balra, a Vrátna-völgye felé. |
 |
| A táj a gerinctől jobbra. |
Az egyik kisebb csúcsról a Stenách-hágó felé ereszkedtünk, amikor fülünket Mozart Ave Mariájának hangjai ütötték meg. A hágónál egy csapat fiatal tanyázott: bámulták a völgyet, egymást, és zenét hallgattak. Az Ave Mariát. Nem akartunk hinni a fülünknek! Fenséges volt a zene és a táj együtt. (Úgy látszik, itt mindig ilyesmibe botlunk.)
Az ösvény szélén pedig maga a fiatal Jézus állt. Félmeztelenül bámulta a tájat, egyik kezét csípőre tette, a másikat éppen a levegőbe emelte, vállig érő, hullámos barna haja pedig napbarnított vállára omlott. Nem lódítok, és nem is képzelődöm.
Miután magunk mögött hagytuk a Steny – severný vrchol csúcsát, a zene eltűnt, a táj szépsége azonban megmaradt. Hamarosan elértük a sárga jelzést, ahol megkezdtük az ereszkedést.
Térdgyilkos két kilométer következett. Az út szerpentinezett, de még így is elképesztően meredek volt. Körülbelül egy kilométer múlva a szerpentin kiegyenesedett, és egy sípályán haladtunk tovább lefelé. A négyesfogatból hárman már alig tudtunk lépni. Végül azt eszeltük ki, hogy úgy megyünk, mintha jönnénk: hátrafelé lépegetve ereszkedtünk le a hegyről.
Végre elértük a Chata na Grúni fogadót. Innen már csak egy enyhén lejtő úton kellett lesétálnunk a parkolóig. Fél óra múlva, már az autóban ültünk, és a szállásunk felé hajtottunk. Épp az eső előtt sikerült leérnünk a hegyről!
Újra meg kellett tapasztalnom, hogy errefelé még mindig kevesen beszélnek a szlovákon kívül más nyelvet. A szállásadó nénink hangosan és teljes magabiztossággal magyarázta a tudnivalókat az anyanyelvén. Hiába kérdeztem közbe, egyáltalán nem zavartatta magát.
Végül a tesóm az MI-t hívta segítségül, amely szép körmondatokban fordította a néni szövegelését, sőt a saját meglátásaival is kiegészítette. A műveletet némileg nehezítette, hogy a néni nem volt hajlandó a telefonba beszélni: fel-alá futkosott, mutogatott és magyarázott, mi pedig a készülékkel a kezünkben lobogtunk utána. Végül mindent megtudtunk, megkaptuk a kulcsot, majd elmentünk egy haluskázóba sztrapacskát enni.
Szép nap volt, remek kirándulás egy változatos és látványos tájon. Végül a telefonnal is folyton fotóztam, bár a képek minősége hagy némi kívánnivalót maga után, mégis elégedett voltam.
De a legjobb mégis az volt, hogy végre az összes tesóm vidám volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése