A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dömörkapu. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dömörkapu. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. november 16., vasárnap

Bóklászás a Bükkös-patak és a Tölgyes hegy környékén

Bükkös-patak gyakori kiindulópontja sétáimnak. Akár gyalogosan, akár kerékpárral remek túraútvonalak indulnak innen, változatos nehézségű és hpsszúságú körtúrákat lehet tenni. Bármelyik évszakban könnyen találok fotótémát is, amikben hosszú percekre elmélyülhetek, ezért szívesen választom magányos útjaim során.

Most is ilyen feltöltődős-fotózós napra ébredtem, és igazán remekül sikerült. A patak buborékjai, apró zúgói, hullámainak finom rezdülései, a patakba hulló levelek meditatív állapotba repítettek, megszűnt a tér és az idő, csak a MOST volt, és lepergett rólam az összes feszkó. 

A Dömörkapu-vízesésről nehéz újat mondnai, számtalan ember, számtalanszor fotózta. Sehogy se találtam új nézőpontot, így hamar továbbálltam. 
Nem titkolt vágyam volt gombákat találni. Főleg ilyen apróságokra leletem. 
Az egykori gátak mögött  nyugodt víztükör feszült. 

A csendesen csordogáló patak apró zúgói mögött szép állóhullámok alakultak ki. 
Már majdnem elkanyarodtam volna a pataktól, amikor erre a rendkívül jóízű gombára bukkantam.
 (téli fülőke)
A gémüstökgomba hazánkban ritkaságnak számít, most mégis tömegesen nőtt az erdőben. 
Újabb apróság

A kék jelzésen felkanyarodtam Pilisszentlászló felé, ám hamarosan a Kukac-hegy melletti erdészeti úton folytattam utam. Itt már ragyogóan sütött a nap. A patak menti ködös, cuppogós idő csodás ellentéte volt. 
Panoráma a Kukac-hegy mellől
Panoráma a Kukac-hegy mellől a másik irányba
A Tölgyes-hegy szép mohás sziklákkal borított csúcsa. 
Méteres zúzmó telepek



Karcsú őzlábgomba

A mohával fedett sziklákra rásütő késő délutáni nap kövér cseppeken csillant meg. 

Volt részem mindenben: ködös, párás patakpartban, napfényes őszi erdőben, sötét hegyoldalakban, mivel már napnyugta után értem ki az erdőből. Még ehető gombák is kerültek a kosaramba. 

Szép nap volt!

2021. október 5., kedd

Dömörkaputól az Urak-asztaláig - kényelmes kerékpárúton az erdőn át

Úgy terveztem, Dömörkapu vízeséstől egész a Nagyvillám kilátóig tekerek fel, de végül nem így alakult. Mindenesetre a vízesés kötelező megcsodálása után az aszfaltozott erdei úton indultam neki bringával a kezdetben enyhe emelkedőnek. 

Vízesés őszi falevelekkel - felülről. 

Kötelező fotó - egész vízközelből. 
Kicsit vágyakozva néztem a fák között kanyargó kis patakot, melyet már oly sokszor bejártunk kutyástól, egyedül és társasággal egyaránt. De most más volt a terv, így tekertem tovább. 
A Bükkös - patak varázslatos patakvölgye. 

Pilisszentlászló felé néhány kilométer múlva jobbra kanyarodik az út, de tettem egy kis kitérőt a Sikárosi-rét felé, és nem bántam meg. A Visegrádi-hegység lejtői alatti réteken őszi kikericcsel borított mezők követték egymást. Le is száltam a bicikliről és gyalog bejártam a réteket, megcsodáltam minden rózsaszín növénykét. 




Oly annyira elvesztem a rétek között, hogy egyszercsak azt vettem észre, hogy nincs tovább út, még gyalog is nehéz átvergődni a sűrű bozóton. Szerencsére találtam egy patakmedret, ahol végül egész tűrhető erőfeszítéssel át tudtam tolni a bringát, és újra visszatértem az aszfaltútra, majd a Pilisszentlászló felé vezető elágazáshoz. 
Itt kezdődött az út meredek része. Bár egyesbe nem kellett visszakapcsolnom, mégis szép komótosan felértem a Kis Rigó vendéglő hűlt helyéig. A kerítésen tábla várt: Eladó! Sajnálkoztam kicsit, néha megálltunk itt enni néhány túra után, és mindig nagyon finom volt az étel, kedvesek a pincérek és jó a hangulat. 
Elindultam a falun átvezető zöld és kék kerékpár jelzésen felfelé, a Hegytető elágazás felé. Az út itt már erdei talajon vezetett felfelé, a felázott agyagos felső réteg meglehetősen csúszott, a kavicsok pedig dobálták a kereket, így jobbnak láttam tolni a bringát. Ez a szakasz sem volt hosszú, hamarosan felértem az elágazásig, ahonnan 90 fokban balra kanyarodva tértem rá a kék jelzésre. Újra aszfaltozott út, enyhe emelkedő, majd lejtő, egészen a Papp-rétig. Mindeközben sárguló erdő, kellemesen csípős hűvös levegő, fák között beszűrődő napfény  kísért utamon. 
A Papp-réten enyhe ló illat közepette elfogyasztottam megérdemelt ebédemet, sütkéreztem a napsütésben, majd elindultam az Urak-asztala felé egy régi betonúton. 
Tulajdonképpen ez volt az út legnehezebb része: 200 méteren 100 métert emelkedett, míg elérte a 596 méteres magasságot. Nem nagyon tudtam, mi vár itt rám, csak láttam, hogy valami fekete izéket jelez a térkép, és kíváncsi voltam, mik azok. Igencsak meglepődtem, amikor az utat egy magas beton és földsánc állta el. Igaz egy kis ösvényen ügyesen meg lehetett kerülni, még a bicajt is át tudtam emelni. 
A bejáratnál rögtön egy kapuőrség és egy trafóház épületmaradványt találtam. 


A területen az egykori Budapestet körülvevő számtalan légvédelmi rakétabázis épületeinek maradványait jártam be. 1980-ban költözött ide a Honi Légvédelmi Rakétaosztály. A bázis közepes hatótávolságú volhov típusú  rakétákkal volt felszerelve, tudtam meg egy youtube videóból. 

Kis megfigyelőtornyok állnak ki a földből. Az volt az érzésem, figyelnek. 
Az itt szolgáló katonák számára több épületet is építettek, az egyikben még bárpultot is találtam. 
Szokás szerint határozottan lépkedtem az omladozó épület felé. Körülöttem szikrázó napsütés, béke és nyugalom és néma csend. Ilyenkor Dézi rendszerint lelkesen előre rohant, belesett minden ajtón, résen és nyíláson, felfedezve a terepet. Biztos lehettem benne, hogy ha van odabent valaki, arról tudni fogok jó előre. Most azonban egyedül voltam. Hm. 
Hallgatóztam, füleltem, s ekkor a mély csöndben halk pittyegések zaját hallottam meg. Feszülten figyeltem, levegőt sem mertem venni. Aztán rájöttem, hogy csak a mennyezet ázott be, és csepeg onnan a víz az alatta kialakult tócsába. 
Végül is a kutya sem talált soha senkit az ilyen helyeken - biztattam magam, és beléptem a falak közé. 









Az épületeknél sokkal jobb állapotban volt a természet. 
Szép szál fenyők szegélyezték az utat, egy helyen pedig szabályos gömb lombkoronával rendelkező hatalmas cseresznyefát találtam, épp színesedni kezdett a levele. 
A legérdekesebb azonban mégiscsak ez az építmény volt. Azt ugyan nem tudom, mi célt szolgálhatott a szabályos félkör ívben emelt betonfal, de 
a bal oldalára festett fekete alakos görög vázákon a modern kor kritikáját tartalmazó gyöngyszemek díszlenek. Persze csak itthon láttam, hogy a fotókon nem jól kivehetőek a rajzok. Az egyiken például egy, az internet rabságában vergődő alak látható, alatta a felirat: free wifi.


Úgy terveztem, innen haladok tovább a Visegrádi vár felé, legnagyobb meglepetésemre azonban sehogy sem találtam járható ösvényt arrafelé. Így vissza kellett mennem a Papp-rétre, és úgy éreztem, túl későre jár az idő, így visszafordultam a kiindulási pontom felé. Az eddig megtett 20 km várt rám visszafelé is. Ami idefelé azonban 4 és fél órát vett igénybe a kitérőkkel, nézegetéssel, napozással és a hegymenettel, az visszafelé alig fél órába telt. No persze - lejtőn lefelé. 
Így aztán egy rövid szakaszon le is tértem az aszfaltozott útról, hogy a kék jelzésen kövessem az izgalmas szakadékot mellett vezető ösvényt. Nem mondom, hogy ez kerékpárral minden további nélkül abszolválható volt, de azért addig ügyeskedtem, hogy leegyensúlyoztam magam baj nélkül. Az árokban most nem volt víz, viszont annyira varázslatos volt, hogy gyalog is bejártam egy részét. 
Mivel az út elején nagyon sajnáltam, hogy a Bükkös-patak romantikus partján nem bóklászom, így most itt is megálltam kicsit, és elméláztam a lassan csörgedező patak kövecskéi mellett. 
Mindent összevetve nagyon kellemes út volt, alig több, mint 30 km. 750 m szintemelkedéssel, sok pihenővel, érdekes látnivalókkal. Úgy éreztem, nem láttam itt még mindent, úgyhogy tuti bejárom még ezt az útvonalat kicsit kiegészítve itt-ott újabb kitérőkkel és kanyarokkal. 

2020. augusztus 29., szombat

Dömörkaputól Dobogókőig

Dömörkapu. A parkoló már csaknem megtelt, amikorra odaértünk, pedig korán indultunk. Mégis sokan választották ezt a napot kirándulásra a Bükkös-patak hűvös, árnyas völgyében. 



A vízesés most is elkápráztatott, nem álltam meg fotózás nélkül.  Több, mint fél órát vacakoltam a beállításokkal és a megfelelő nézőpontok kiválasztásával, társam addig türelmesen várt. Sosem értettem, hogy bírja ezt, idegesítő lehet arra várni, hogy végre méltóztassam befejezni a képalkotást és hajlandó legyek  tovább indulni! 
Végül méltóztattam és hajlandó lettem. Órámra néztem: jól elszaladt az idő, több, mint 20 km vár ránk a mai napon, a cél Dobogókő, aztán vissza ide. Úgy számoltuk fotózással, pihenőkkel együtt 3-4 óra az út felfelé, ugyanannyi lefelé. 
Elhagyva  a vízesést először az aszfalt úton mentünk, de hamar letértünk a Bükkös-patak mellett vezető ösvényre, még ha lassabban is lehet haladni, azért  mégiscsak izgalmasabb. 
Épp belemerültem volna a táj és a patak romantikájába, amikor társam vízesésnél érlelődött gondolatait mondani kezdte. Mire átvágtunk a patakon, épp csak a bevezetőn jutott túl. 
A Zergevirág-forrás után a zöld kereszt beletorkollik az országos kékbe, társam pedig rátért gondolatmenetének részletes kifejtésére. 

A Sikárosi-rétnél, az erdőből kitérve, csak annyi időre váltott témát, míg előkerestük a sapkánk és a tűző nap elől a fejünkbe nyomtunk. A sok esőnek köszönhetően a rétnek egész alpesi legelő hangulata volt, próbáltam ennek kapcsán ügyesen témát váltani - sikertelenül. 

Közben az út is meredeken emelkedni kezdett, egyre melegebb lett, dőlt rólunk a víz, a hajam idegesítően tapadt az arcomra, épp a szemem elé, de társam töretlen lendülettel részletezte mondanivalóját.  

Elértük a legmeredekebb részt. Erre egy lélek sem járt már,  bükkös és tölgyes váltotta egymást, no meg a téma: hol az oktatás módszertanról a mai fiatalságra, hol a mai fiatalságról a tanári hivatás mibenlétére, majd újra vissza a módszertanra. 

Mire elértük az aszfaltozott bicikliutat a nehezén már túl voltunk. Mármint az útnak. Kutyám megadóan ballagott a lábainknál, nem nagyon volt kedve szaladgálni. Minden pocsolyából nagyokat kortyolt, ezután felfrissülve baktatott tovább kettőnk között, figyelmesen hallgatta az iskolák helyzetéről szóló  eszmefuttatást. 

Ezen a ponton jeleztem, hogy éhgyomorra képtelen vagyok ennél többet végighallgatni, társam sajnálkozva jelentette ki, hogy kár, mert ez őt annyira foglalkoztatja, de addig is itt egy alma.
Hamarosan felértünk Dobogókőre. 

Azt terveztem, megnézzük a panorámát és békésen elücsörgünk egy csendes kis vendéglőben, de csalódnom kellett. 

Az összes parkoló megtelt, mindenfelé emberek lófráltak, nagy hasú családapák az autóból kiszállva igazgatták maguk előtt dundi csemetéjüket, egyenest az általunk is kinézett vendéglők felé. Az első három fogadóba nem is fértünk be, végül a Platán Panzióban volt még egy szabad hely. A kiszolgálás gyors, a kaja jóindulattal közepes, az ára borsos. Emitt egy fiatal pár két gyönyörű agárral, amott egy kivarrt, vad tekintetű, bőrruhás motoros, mellette félig felnyírt hajú lány, lenge nyári ruhában. Mellettünk egy család, hároméves kislány éles fejhangon követeli a kaját, apuka rá sem hederít, anyuka békésen magyarázza, hogy nemsokára érkezik. 

Dolgunk végeztével magunk mögött hagytuk a nyüzsit, és a sárga jelzésen elindultunk a Lajos-forrás felé. 

A nap erősen sütött, meglehetősen meleg volt. Kár volt így bekajálni, tele  a hasunk, legszívesebben aludtunk volna egyet egy réten, a lábunk alig akart lépni. Aztán belejöttünk. A testünk magától tette a dolgát, az út enyhén lejtett, jó tempóban haladtunk. A forrást 2 és fél óra után értük el, testünk teljesen elgémberedett a monoton meneteléstől. Jól esett kicsit átmozgatni a tagjainkat, inni a forrásvízből. Majd  rátértünk a lefelé vezető  zöld háromszög jelzésre. 
Kilátás a völgyre a Kőrösi Csoma Sándor emlékműtől. A fák a Bükkös-patakot rejtik. 

Elhaladtunk Kőrösi Csoma Sándor emlékműve mellett, kattintottam egyet a géppel az alattunk kanyargó völgyre, majd gyors léptekkel indultunk tovább. Ezután még több helyen is letekinthettünk az alattunk kanyargó völgyre és a szemközti hegyoldalra, ez a szakasz különösen szép része az útnak.
45 perc alatt végre elértük  a parkolót, itt újra autóba ültünk, és irány haza. 
Az út hossza összesen 24,5 km, amit összesen 8 óra alatt tettünk meg, nem számítva az út elején a félórás fotózást.