A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csáfordjánosfa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csáfordjánosfa. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 13., péntek

Csáfordjánosfa tőzikés erdeje

Csáfordjánosfa tőzikés erdejében 11 évvel ezelőtt jártam először. Elvittem már oda ismerőseimet, lányaimat, ám most a szüleimen volt a sor. Már az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy életem első 46 évében fogalmam sem volt eme virág létezéséről, de még különösebb, hogy szüleim, a maguk 80 egynéhány évében még sosem láttak egyetlen példányt sem ebből a virágból. Pláne nem ilyen elképesztő virágözönt, mint ami eme falu közelében lévő erdőben található. 
Mint írtam, az évek során többször is jártam erre, s az első meglepetés az volt, hoyg a korábbi csaknem 3 órás autóút helyett, most kényelmes autópályán, 2 óra alatt meg tudtuk tenni az utat. 
Az erdő szélén nagy parkoló fogadott, benne meglepően sok autó parkolt, pedig még csak nem is hétvégén jöttünk. 

A második észrevételem ugyan az előző évekhez képest nem változás, de a legelső alakalomhoz képest az: az erdőn keresztül egy elkerített út vezet végig, jelezvén, hogy  a virágok védelme érdekében az ösvényről letérni nem szabad. Tulajdonképpen egyetértek, csak mégis rontja az összképet  ez a rendezett út. Az erdő ugyanis igazi őserdő, hatalmas, ősi fákkal, a földön mindenfelé heverő kidőlt törzsekkel, kisze-kusza bokrokkal. 


A harmadik észrevételem inkább csak szubjektív érzés, mint mért adat: úgy gondolom, csökkent a virágok mennyisége. A szubjektivitást erősíti, hogy a nap magasan járt az égen, ilyenkor sokkal kevésbé látszódnak a fehér virágok, mint a napkelte surló fényeinél. Továbbá a virágzás vége felé érkeztünk, ebből is adódhat a fentebb említett érzésem. Ami viszont tény, hogy korábbi alkalmakkor a kijelölt út közvetlen szegélye is tele volt virágzó tövekkel, most viszont sokkal csupaszabb volt az ösvény széle. 
Ilyen volt ez az út 2015-ben, még kordon nélkül. És ilyen 2019-ben. Jól látszik, hogy az ösvény közvetlen szegélye is tele volt virágokkal. 


Berki szellőrózsa közül kikandikáló tőzike levelek. 


Csillaghúr is szép számban virágzik az erdőben.

Őserdei hangulat. 

Az egykori park egy útja. 


Apukám még fára is mászott. 

Csodaszép nap volt a szüleimmel. Örülök, hogy tudtam nekik valami újat mutatni, ugyanakkor a hosszú autóúton remek történeteket hallottam a gyerekkorukról és a nagyszüleimről. 

2023. március 9., csütörtök

Ha tőzike, akkor Csáfordjánosfa!

A csáfordi tőzikés erdő évről-évre egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ami egyfelől dícséretes, örülök, ha mindenki megismeri kis hazánk természeti értékeit. Ugyanakkor ennek egyenes következménye, hogy az amúgy igen vadregényes erdő közepét kettészelő utat, sőt magát az erdőt is korláttal vették körbe, nehogy a látogatók betrappoljanak a virágok közé, és letapossák azokat. Az erdő gyönyörű, a talajt borító tőzikék hófehér szőnyegének látványa lélegzetelállító, a korlát mégis illúzió romboló. Ráadásul az erdőt átszelő út  alig negyed óra alatt bejárható. Hogy lehetne ebből egy természetre hangolódó békés, kalandos napot kerekíteni? 

Először is autó helyett vonatra szálltunk. Olcsóbb, gyorsabb, nyugodtabb. Répcelaktól a gáton vezető földúton,  a Répce patak mentén közelítettük meg az erdőt. Ez az út segített ráhagnolódni az erdőre. A folyóba esett fatörzsek alkotta gátak, a hódok munkáinak nyomai, valamint a partot szegélyező mezőkön átvágó őzeknek hála, már jó  megnyugvós, feltöltődős hangulatba sikerült kerülni. 
Kb. 6 km séta után elértük a tőzikést. 
A fák közül már messziről világítottak a virágok. 

A hétköznap ellenére meglepően sok látogató volt az erdőben. Ilyen körülmények között nehéz volt  ráhangolódnom a fotózásra. 
Pedig az erdő tényleg érintetlen. Úgy értem,  ama kevés terület közé tartozik, ahol hagyják a természetes erdei folyamatokat megtörténni. A rengeteg kidőlt, korhadó fatörzs között a talajt beborító virágmező az élő és a holt különeges kontrasztját alkotja. 

A tőzikék között lila csillagvirág és sárga tyúktaréj foltok színesednek. 

Kutattam azokat a virágokat, amik még csak most pattannak ki a burokból. Így március közepén már nehéz volt ilyet találni. 


A Répce parton álló fák között nem mindig tudtunk haladni a sűrű bozót miatt, de azért néha le lehetett jutni a parthoz. 


A Répce mellett a Kócsod patak csordogál. Medre nádassal, vízinövényekkel szegélyezett.
A gát mellet  a friss leveleket hozó füzek sárga fátyollal szegélyezték a telepített nyárfa erdőket.



2019. április 29., hétfő

Április a csáfordi erdőben


A véletlen úgy hozta, hogy viszonylag rövid kitérővel tudunk egy pillantást vetni Csáfordjánosfán a tőzikés erdőre, ahol tavasszal fehér virágszőnyeg borítja az erdő alját. Szeretek visszajárni az erdőkbe, hegyekbe, folyókhoz az év különböző szakaszaiban és megfigyelni, hogy változik a természet, hisz az életben csak egyetlen biztos van: a változás.  
A tanösvény többször is átvezet vízfolyások fölött. Így mutat alig másfél hónapnyi különbség a természetben:
 
Mindig megnyugtat az, hogy annyira más lett minden, és mégis ugyanaz és ez így rendjén van. A megváltozott állapot is jó és csodálatos, ami szép volt elmúlt, és helyére jött valami másfajta szépség, aminek a mélyén mégis ott van az a régi.  Jó látni, hogy bár elmúlt a pompás fehér takaró, a csodás jázminillat is az emlékeimben él már csak, az erdő mégis gyönyörű, tele van élettel, madárdalt visszhangoznak a fák, burjánzik a növényzet. A fák lombja bezárult, az erdőben titokzatos félhomály honolt. 
Lábunkra ragadós galaj tapadt lépteink mentén, réti boglárka sárga virágait ringatta a lágy szellő a hosszú szárak végén. 
Sok helyen még megtaláltuk a tőzikék leveleit, és terméseit is. 
A réteken hamarosan virágzik a szibériai nőszirom. Elvileg agárkosbort is kellett volna találnunk, azt nem láttunk, ínfüvet viszont annál többet.
 

2019. március 9., szombat

Tavaszt csilingelnek a csáfordi erdő tőzikéi

Négy éve jártam először Csáfordjánosfán, a tőzike tanösvényen, és azóta minden évben várom, hogy újra átélhessem a tengernyi kis fehér virág látványát, érezhessem finom de erőteljes illatukat, halhassam a szélben hajladozó fák kongó hangját, érezhessem a kikelet reményteljes üzenetét. Akkor bokáig süppedő sárban jártuk végig a tanösvényt, az erdőt keresztül-kasul szelték a kis alkalmi vízfolyamok. A napfényben csillogó vízben megduplázódtak a tőzikék. Tavaly zuhogó eső nehéz cseppjei hajlították a földig a kis virágokat, idén azonban teljesen kiszáradt erdő fogadott minket, napsütéses, meleg tavaszi szél kísért végig az úton. Egész más arcát mutatta most az erdő!
A tanösvény bejáratánál nemrég több autóra való területről vágták ki a bokrokat, egyengették el a talajt, így biztonságosan le lehetett parkolni a kocsikat. A tőzikés erdő felé vezető úton már kissé megkoptak a tájékoztató táblák, de még mindig jól olvasható a folyószabályozás története, a vízimalmok kialakulása, az állat és növényvilág bemutatása. Átkelve 3 patakon, végül elértük a virágokkal és illatokkal teli erdőt. A tanösvény két oldalára karókat szúrtak le, és köteleket feszítettek ki közéjük, jelezvén, hogy az útról letérni nem szabad. Bár az összkép így nem olyan vadregényes, végül megértettem, hogy a tőzikék veszélyes jószágok, ha kiszabadulnak az erdőből, könnyen megharaphatják a látogatók lábát. Na jó, tréfát félretéve, a legmeglepőbb a dologban, hogy egy ilyen - tulajdonképpen csak vizuális - jelzésnek milyen visszatartó ereje van! A látogatók közül senki nem lépte át a kijelölt útvonalat, bár több fotós is tartózkodott a helyszínen, minden virágot gondosan az út széléről fotóztak. Hiszen pont ugyanolyan tőzike lapult 5 méterrel beljebb is, mint az út szélén!

Fotós barátaimmal lassan araszolgattunk végig az úton (szemben velünk egy másik fényképezőgépekkel felszerelt  társaság). A fotóaparáttal nem rendelkező látogatók engedelmesen kerülgették guggoló-hasaló tőzikelesőket. 
5 óra alatt tettük meg az 5 kilométert, amihez ha hozzávesszük, hogy az utolsó 1 km-en már jó tempóban haladtunk visszafelé, akkor még az 1 km/óra átlagsebességet sem értük el. De hát hova is siettünk volna?  A nap szépen sütött, végül lekívánkozott rólunk  kabát, sál és pulcsi is, az erős szél ellenére. Bár a fák között ez utóbbiból csak annyit érzékeltünk, hogy hangosabban kell beszélnünk a hajladozó, recsegő, egymásnak ütődve kongó hangot adó fák között. 
A kisebb bokrok vidáman bontogatták rügyeiket. 
Az erdő alját hófehérre festették a tőzikék, köztük néha egy-egy sárga tyúktaréj, tüdőfű és nyugati csillagvirág színesítette a talajt.
A fényképezőgépbe nézve csupa tavaszi színben fürdött a táj. 
Vidám, friss szín- és virág kavalkád:
Erdő tyúktaréjjal:

A legjobban az ragadott meg, ahogy a tőzikék minden talpalatnyi helyet megtaláltak. Élő és korhadt fák üregeiből előtörve csilingeltek hatalmas, bólogató fejükkel. 
 További tőzike  fotókat itt (idei) és itt (régebbiek) találsz.
Elhagyva az erdei utat egy kaszálón halad a tanösvény. A kb 5 méter széles fűsáv elválasztja az erdőt egy másik erdőtől, és érdekes módon, ez elég arra, hogy oda már ne jussanak át a virágok. Pedig az erdő első pillantása szakasztott mása emennek, égig érő fák, kidőlt, korhadó fatörzsek, fiatal példányok teszik vadregényessé azt az oldalt is, a különbség csak annyi, hogy ott az avar közül nem kandikálnak elő virágok. 
A mezőn haladva a tanösvény megkerüli az erdőt és hamarosan visszaérünk az leső patakon átívelő hídhoz, oda, ahol egykoron malom állt. utolsó pillantás az erdőre - sajnálom itt hagyni. 
Kicsit még sétálunk a folyócska partján, aztán hirtelen ötlettől vezérelve nem megyünk vissza a hídhoz, hanem átmászunk a keresztbe dőlt faágakon. 
Az utolsó patakon való átkeléshez mégis a hidat választjuk, és szépségekkel a lelkünkben térünk vissza a civilizációba. 

2018. március 17., szombat

Zsémbiri, a csáfordi erdő boszorkánya


Pár évvel ezelőtt, amikor a csáfordi erdőben jártam, meghallgattam az öreg Tölgy Apó meséjét Zsémbiriről, a boszorkányról és a kis tőzike tündérkékről. Ki is az a Zsémbiri? Nem hallottatok még róla? Ő az erdő zsémbes boszorkánya, aki kerüli az embereket, és nem szereti a jókedvet és a kacagást maga körül. 

Ahogy közeledtem az erdőhöz, egyre jobban esett az eső. Hatalmas tócsák keletkeztek a gyökerek között, a tőzikéket már félig ellepte a víz. 
A tócsákban gyors tempóban gyűrűzött végig a szomorúság. 
Ahogy sétáltam, egyszer csak meghallottam. A hüppögést. A fák tetejéről jött, s amint megközelítettem a hang forrását, hirtelen csönd lett, majd egy másik fa tetejéről újra hallottam. Ez meg mi lehet? Meresztgettem a szemem kíváncsian, ám semmit sem láttam.  

Végül a tőzikék világosítottak fel: 

- Zsémbiri az, a boszorkányunk, nagyon neki van keseredve! 
- Aztán miért olyan szomorú? 
- Talán azért, mert elveszítette a fél fogsorát, és most nem tudja mivel megrágcsálni a reggelijét! - kacarásztak gúnyolódva.

- Dehogy azért! - Szólalt meg a mindent tudó Öreg Tölgy - Hanem azért, mert már megint jönnek - mennek az emberek az  erdőben és ámuldoznak: jaj de szép, és milyen különleges, nahát de csodálatos! Aztán mire gondolnak? Mit vesznek észre? Már megint csakis a tőzikéket! Róla meg azt sem tudják, hogy kicsoda-micsoda.

 - De hát kicsoda ő végül is? - kérdeztem.
- Ő a zsimbes-zsémbes. Mindig morcos. Egész nap csak magában dünnyög és morog. - Csilingelték a tőzikék -  Azt hiszi, mindenkinél különlegesebb, és nem is akar velünk szóba állni! Nagyon gonosz! Egyszer elvarázsolta az erdőt, kifordította a sarkából, és csak az Ezeréves Tölgy tudta visszafordítani a világot! Most is ott fekszik az úton keresztbe, és nem tud már megmozdulni sem! 
- Aztán a múltkor pedig ráijesztett egy békés vaddisznócsaládra. Úgy megfutamította őket, hogy tán még most is szaladnak.  - Csacsogtak szinte egymás szavába vágva a kis fehér virágok.
- Nem úgy van az! - szólt bele a beszélgetésbe Tölgy Apó - Láttam az esetet innen fentről. Kocóma és gyerekei reggelizni érkeztek ide, és épp nekiláttak volna makkokat kitúrni a gyökereim közül, amikor Zsémbiri rájuk szólt, hogy ott most a tőzikék laknak, és ne tapossák össze őket. De ők pökhendin annyit válaszoltak csak, hogy márpedig ők éhesek, és felfalják a tőzikéket is! És nagy röfögve nekiálltak a tőzikéket kitúrni a földből. Zsémbiri pedig figyelmeztette őket, hogy a tőzike hagymák mérgezőek, és már csak ezért sem jó ötlet megrágcsálni őket. De nem hallgattak rá. Aztán amikor csikarni kezdett a hasuk, jajveszékelve rohantak tova. 
 .
- Így volt, így volt - csicseregték a madárkák is, és Zsémbiri tettének hamarosan híre ment az erdőben. 
- Nem engedte, hogy kitúrják a társainkat? - csengettyűzték a tőzikék. 
- Bizony nem! - csicseregték tova a madárkák. Az egész erdő zengett a csivitelésüktől.
- Mi pedig mennyit csúfoltuk őt! Nem is érdemeljük meg, hogy így vigyázzon ránk!
.
- Nem azért vigyáz rátok, mert megérdemlitek, vagy mert nem. Hanem azért, mert szereti az erdőt. - állapította meg Tölgy Apó - Teszi a dolgát, függetlenül attól, hogy milyenek vele mások. Akkor is, ha gúnyolódnak rajta, és akkor is, ha nem fogadják meg a tanácsát. Jót akar mindenkinek, csak nagyon el van keseredve, mert ezt senki nem veszi észre.
Annyira sajnáljuk! Bárcsak jóvá tehetnénk! - siránkoztak a virágok, s  szégyenükben hatalmas könnycseppeket hullattak a vízbe. 
De hisz jóvá tudjátok tenni! - csiripelték a madárkák - Adjátok elő a fogsorát, amit elrejtettetek, akkor végre majd újra rendesen fog tudni reggelizni!
A tőzikék pedig összedugták a fejüket, és hangos csilingeléssel jelezték is, hogy hol van a fogsor. Az erdő megnyílt és mutatta az utat a boszorkánynak. 
Zsémbiri pedig lemászott a fa tetejéről, és hosszú idő óta először mosolygott. Ugyan most még csak fél fogsorral, ám amikor megtalálta elveszettnek hitt rágószerkezetét, már szélesen nevetve köszönte meg a tőzikéknek a kedvességüket.
Majd vidáman indult szokásos reggeli sétájára, hogy összegyűjtse a frissen kibújt csalán és salátaboglárka leveleket, és a kormos mirigygombát is kicsipegesse a moha közül a reggeli salátájához, amit már szerencsére alaposan meg fog tudni rágni a fogaival. 

Reggeli után pedig vidáman járja majd végig az erdőt, és őrzi kis lakóit, vigyáz a békéjükre és az egészségükre, és már tudja, hogy nincs egyedül, rá is figyelnek és vigyáznak a többiek.