A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 23., péntek

Fűzlakoma

Előző rész | Folyt. köv.

( október)

Az éjszakák napról napra érezhetően hosszabbak lettek. A rövidülő nappalok távol tartották a kétlábúakat, a hódok élete sokkal nyugalmasabbá vált. Bár napközben még kellemesen sütött a nap, hajnalra már csípőssé vált a levegő. A hódcsalád a télre készülődött: a part mentén egyre több megrágott fatörzs és frissen lerágott ág jelezte munkálkodásukat.

Egyik éjszaka végül az öreg fűz is megadta magát. Elterült a földön, lombja vége épp a vízbe lógott.

A hódok nyomban nekiláttak az ágak lecsupaszításának.

– Juhé! – rikkantotta Gurmi. – Ez aztán a finom lakoma! Még erőlködni sem kell, simán elérem ezeket az ízletes gallyakat!

Még a kicsik is kimerészkedtek a partra, és az ágak takarásában elégedetten ropogtatták a leveleket.

Murmi eközben a vastagabb ágakkal foglalatoskodott. Többet is összegyűjtött, erős fogai és a nyelve közé helyezte, és elúszott velük a köves oldal lábához. Ott, a sziklák védelmében telepedett le.


– Itt nyugodtan falatozhatok! – mormogta.


Gurmi azonban a fa körül forgolódott. Nem győzött betelni az illatokkal! Ő aztán nem fogja itt hagyni ezt a remek fát! Hol jobbra fordult, hol balra mászott, minden ágat megszaglászott, csillogott a szeme nagy boldogságában. Előbb ebből a gallyból harapott, kicsit rágta, aztán másikat választott, azt is ette egy darabig, majd rögvest a harmadik után nézett. Mire Szuszka megérkezett, az alacsonyan lógó gallyak nagy részéről már eltűntek a levelek és a zsenge hajtások.


– Hé, nekem nem is hagytál? – méltatlankodott Szuszka.

– Dehogynem, csak nyújtózkodni kell egy kicsit – nevetett Gurmi.

Szuszka két hátsó lábára állt, megpróbálta elérni a legközelebbi ágat, ám minduntalan visszapottyant a vízbe.


– Gurmi mindent felfalt! – bosszankodott Szuszka. – Megnézem, maradt-e valami a fa alatt.

Hamarosan egy szép nagy ággal tért vissza. Letelepedett a sekélyesbe, és jóízűen falatozni kezdett.

Amikor végzett, a csupasz ággal a Folyami Odú felé úszott. Felmászott a lak tetejére, és gondosan beillesztette a többi gally közé.

– Ezen már Gurmi sem talál rágnivalót! – kuncogott magában.

Aztán újra a vízbe ereszkedett, iszapot gyűjtött, és visszatért vele a tetőre. Az ágak közé tömködte, alaposan eligazgatta, majd elégedetten szemügyre vette a munkáját.


Közben a többiek is hazatértek. Egyik hód a másik után bukott a víz alá, és beúszott a lak bejáratán. Szuszka még hallotta a lába alatt elsuhanó testvérei neszezését. Végül ő is leereszkedett a tetőről, beúszott az alagúton, és odagömbölyödött a többiek mellé. Halk szuszogás és elégedett nyöszörgés töltötte meg a Folyami Odút.



Előző rész | Folyt. köv.

2026. szeptember 6., vasárnap

Mi jár a tolvaj hódnak?

Az éjszaka sötétje oszladozni kezdett. A nap még nem bukkant fel a szemközti part fái mögött, de az árnyak már alakot öltöttek. A hódcsalád hazafelé tartott. A part mellé frissen letört, illatos nyárfagakat sodort a szél. 
- Micsoda csodás lakoma! - gondolták. Rögtön falatozni kezdtek. 

Gurmi azonban nem érte be ennyivel. Észrevett egy finom falatot beljebb, a szárazföldön. Nagy lendülettel vágott neki az útnak. Jobbra-balra döccenve mászott át a part menti köveken, elérte a sóderes részt. Az apró kavicsok minden lépésnél csikorogtak a mancsa alatt. 

Már jó pár métert megett, amikor gyanakodni kezdett. Megállt, beleszimatolt a levegőbe:  
- Hm. Lehet, hogy ott jár valaki? - Kicsit tétovázott. Visszafordult a víz felé, várt. Ám orrát újra megcsapta a frissen hullott fűzfagally ellenállhatatlan illata. 
– Eh, pár perc az egész! – biztatta magát, és újra a fák felé vette az irányt.
Hamarosan  ággal a szájában, szapora léptekkel trappolt a biztonságot jelentő víz felé. 
A szíve hangosan kalapált a mellkasában, minden visszahulló kavics zörrenésére összerándult, de végül elérte a folyót. Nesztelenül csusszant a vízbe.
Végre! Kényelmesen elhelyezkedett, a nagy ágat maga elé fektette. Elégedetten nézegette, gusztálgatva végigszagolgatta, majd nagyot harapott a közepébe. Miután az utolsó zsenge levelet is elropogtatta, egy nyárfaágat sodort felé a víz. Mohón kapott utána, s elégedetten majszolni kezdte.
Ekkor jelent meg mellette Murmi. Szeme sarkából csalafintán pislogot testvérére. 
- Kaphatok belőle egy falatot én is? - kérdezte a tekintete. 
- Már megint potyázni akarsz! Szerezz magadnak te is! - morrantott vissza.
De Murmi nem tágított.  
"Talán a levelek mögött nem veszi észre, ha harapdálok belőle egy kicsit."
Épp belemerült a falatozásba, amikor Gurmi észrevette. Szörnyen felbőszült! 
Faággal a szájában támadt testvérére. Ráugrott a hátára, sűrű bundájába mélyesztette körmeit. 
Murmi jobbnak láttta, ha beljebb úszik a folyón, és megvárja, hogy lenyugodjon testvére.  
Gurmi újra nekiállt a falatozásnak. Jóizűen rágcsált és ropogtatott. Ám Murmi nem tudott ellenállni  a csábításnak. Újra Gurmi háta mögé settenkedett.


Ám Gurmi résen volt. A lombos ággal újra hatalmasat csapott Murmi felé. 


Az ijedtében átugrott Gurmi másik oldalára, és jobbnak látta végleg menekülőre fogni a dolgot. 


Végre Gurmi zavartalanul efogyaszthatta a hajnali lakomát, majd ő is hazafelé vette az irányt. 

A lak bejáratánál érte utol a megszeppent Murmit.
- Úgy szerettem volna én is egy falatot... - szipogta Gurminak.

Gurmi látva testvére lógó orrát, haragja nyomtalanul elpárolgott. Odalépett hozzá, gyengéden összeérintette vele a nedves orrát, majd mancsaival óvatosan fésülgetni kezdte Murmi hátán a bundát. Murmi megkönnyebbülten horkantott egyet, és ő is tisztogatni kezdte Gurmit.
Végül megbékélve bújtak kuckójukba nappali nyugovóra. 



2026. július 24., péntek

A négy kis fafaragó

( július vége)

Az éjszaka folyamán felhők gyülekeztek a Folyó fölé. Sűrűn borították az eget, a felkelő nap fénye alig tudott átszűrődni rajtuk. A Folyami Odú melletti kis öbölben három hódkölyök úszkált a reggeli felhők jótékony féhomályában.

Szuszka szeretettel figyelte őket, és időnként gyengéden megbökdöste az orrával azt, amelyik közel merészkedett hozzá. Éppen azon töprengett, merre járhat már megint Rumpli, a negyedik kicsi, amikor felbukkant a kölyök feje.

– Anyával úszkáltam a Folyón. – újságolta izgatottan. – Nagyon messzire mentünk és a partra is kimásztam. Kétlábút is láttunk, úgyhogy inkább hazajöttünk.

– Idenézzetek, mit hoztam! – Cserke érkezett egy hatalmas ággal a szájában. Büszkén a sekély vízbe helyezte. – Az asztal terítve! Gyertek falatozni!

A kölykök rögtön odasereglettek, boldogan álltak be a nagyok közé, és mohón falni kezdték a kérget. Ropogtattak és rágcsáltak, egész belefeletkeztek a nagy eszem-iszomba. Recse két mancsával megragadta az ágat, és olyan elszántan dolgozott rajta, hogy hamarosan egy jókora kéregdarabot hántott le róla. Elégedetten nézegette, majd karmai közé szorította és ropogtatni kezdte.

Riszka közben abbahagyta a rágást. Mintha valami megmozdult volna a fák között. Körbekémlelt.  Semmit sem látott. Mégis csapott egy hatalmasat a farkával, ahogy a nagyoktól már annyiszor látta.

A vészjelzésre mindenki azonnal eltűnt a fodrozódó víz alatt. Elsőnek Cserke dugta ki a fejét a vízből.

– Riszka, nincs itt semmi!

A többiek lassan visszaszállingóztak az ághoz. Riszka kicsit gyanakodva nézte még a partot, ám megnyugodott, mikor Recse pontosan ott folytatta a kéreghántást, ahol abbahagyta. Rumpli tett egy nagyobb megfigyelőkört az öböl körül, de aztán ő is csatlakozott a csapathoz. Csak Piszke nem jött.

– Piszke megint halálra rémült, mi? Ki se fogja már dugni az orrát az Odúból? – kacarászott Riszka.

– A vészjelzés nem játék! És tudod, milyen ijedős. Menj, nyugtasd meg! – szólt rá Szuszka.

Testvére szavaira végül Piszke is előmerészkedett, és a falatozás folytatódott. 

Ekkor megzörrent a lomb. Riszka határozottan hallotta. Megdermedt. Aztán nagyot csapott a farkával.

De ezúttal senki nem mozdult.

Riszka szíve hangosan kalapált. Veszély, veszély! Ekkor újra csapott, és eltűnt a víz alatt. 

A család abbahagyta a ropogtatást, szoborrá válva figyeltek. Újra megmozdult a lomb. Ott fent. Csak egyetlen helyen. Ez nem lehetett a szél. A többiek is észrevették. Nagy farokcsapkodással tűntek el a víz alatt.

Piszke egyenesen a Folyami Odú felé úszott. Ő aztán innen ki nem jön többé! A világ csupa rettegés!

Szuszka óvatosan emelte ki az orrát a vízből. Sokáig figyelte a lombokat. Egyszer csak egy vörös farok suhant át két ág között.

– Csak egy bozontosfarkú águgró! – fújta ki a levegőt. – Gyertek elő! Ez nem hódevő.

Rumpli szinte azonnal felbukkant. Recse sem sokat kérette magát: visszatért az ághoz, és máris tovább falatozott. 

Piszke azonban nem jött.

– Piszke! Gyere! Csak egy águgró volt! – szólongatták a testvérei.

– Már nem is vagyok éhes – pihegte Piszke az Odú biztonságából.

– Nézd, mekkora kérget szedtem le teljesen egyedül! – büszkélkedett Recse.

De Piszkét ez sem érdekelte. Összegömbölyödött a fészekben, és nagyon szerette volna, ha megérkezik Hódanyó, és hozzábújhatna már.

Hódanyó helyett Hódnagy toppant be az öbölbe.

– Ideje aludni menni, elég volt mára! – dörmögte. A gyerekek szétugrottak, majd szép sorban bevonultak Piszke mellé. Jó volt együtt összegömbölyödni. Békés, meleg, szeretetteljes érzés. Így már Piszke sem félt annyira.

Odakint Hódnagy megfogta Cserke hatalmas ágát, és elúszott vele. Jó messzire. Milyen erős ez a Cserke, hogy ezt elbírta! - dünnyögte. Csak akkor állt meg, amikor már senki sem volt körülötte. Maga elé húzta a fát, és jóízűen beleharapott.





2026. június 26., péntek

Ártéri bölcső

( június vége)

A nap egyre forróbban sütött, az éjszakák pedig alaposan megrövidültek. A kétlábúak még késő este is a part körül ődöngtek. A nyitottabb szakaszokon a horgászok néma szoborrá meredve lesték a vizet, a fák között gyerekek szaladgáltak, és hangos csapkodással gázoltak a sekélyesbe.

Egy szép napon azonban minden más lett. Megszülettek a kölykök. Hódanyó mostantól egy tapodtat sem mozdulhatott el a Folyami Odútól, nem hagyhatta magukra a parányi, selymes szőrű apróságokat.

– Mi ez a nagy ricsaj odakint? – ébredezett Szuszka. 

– A kétlábúak gyerekei kiabálnak – felelte Cserke, aki persze már tett egy kört odakint. 

– Kimerészkedtél?! – kerekedett el Szuszka szeme. - Tudod, hogy most jobban kell vigyáznunk. Itt vannak a kicsik. Nem lenne jó, ha ránk találnának. 

– Óvatos voltam. A vízbe dőlt törzsek alatt úsztam. Onnan figyeltem őket. Képzeld, még a folyóba is beszaladgálnak, egészen felkavarják a vizet! 

–  Fogalmuk sincs, hogy kell viselkedni. – csóválta a fejét Szuszka. 

– A parton hosszú botokkal üldögélnek. Nem mozdulnak sokat, de én azért mindig mélyre bukva úszom előttük. Olyan viccesen néznek ki onnan lentről! – toppant be Murmi. 

– Mutassátok gyorsan  a kicsiket! – rontott be Gurmi is lihegve. - Aztán menjünk enni, oylan éhes vagyok, hogy mindjárt az Odút falom fel. 

Mind az újszülött kölykök köré gyűltek. Murmi még az orrával is megbögdöste őket kicsit. Szuszka szeretetteljesen szuszogott a fülükbe. 

– Milyen aprók... Nehéz elhinni, hogy egyszer ők is olyan nagy és erős hódok lesznek, mint mi!  Ma én maradok anyával, és vigyázunk a kicsikre – jelentette ki Szuszka. – Ti menjetek nyugodtan.

Hódnagy kérdőn nézett Hódanyóra, Hódanyó pedig biccentett. 

– Menjetek csak, majd később, ha visszajössz, én is úszom egy rövidet. Még olyan sokat szopiznak, nem maradhatok el sokáig.

Szuszka és Hódanyó így ketten maradtak az apróságokkal. Miután elcsendesedett az ártéri erdő,  kimerészkedtek a lak melletti kis öbölbe. Tettek néhány kört, de nem láttak semmi gyanúsat. 

– Mmmm, milyen fenséges, friss illatokat hoz a szél! Ott, ni, azok a zsenge fűzfalevelek! Felkapaszkodom érte... – határozta el magát Szuszka. Úgy is lett. Ügyesen egyensúlyozott egy vízbe dőlt törzsön, és hamarosan már elégedetten ropogtatta az ízletes zöldet. 

Hódanyó eközben a meredek partoldalon kapaszkodott ki. Nagyokat harapott a part menti növényzetből. Később Szuszka is mellételepedett. 

Békésen legelésztek, amikor léptek alatt zörrent meg az ösvényen a száraz levél. Szuszka behúzódott egy kidőlt fatörzs alá. Mozdulatlanná merevedtek, hallgatóztak, tágra nyílt orrcimpákkal szagolva a levegőt.

Vajon megismétlődik a zaj?

Ekkor egy gally reccsent. Ennek a fele se tréfa! Jobb lesz a víz felé venni az irányt!

Döccenő léptekkel siettek a folyó felé, majd nesztelenül csusszantak a vízbe. Mire a kétlábú odaért, már csak a hűlt helyüket találta. Szerencsére hamar továbbsétált, így nemsokára újra úszkálhattak az öbölben. 

– Jobb lesz, ha még egy kicsit nem mászunk vissza a partra – jegyezte meg Hódanyó. – Gyere, megigazítom kicsit a bundádat. 

A két hód egymás szőrének ápolásába feledkezett.

A hódlak felől nyöszörgő hangok jelezték, hogy a kicsik felébredtek. Hódanyó halkan a vízbe merült, és eltűnt a Folyami Odú bejáratában, hogy megetesse kölykeit.

Előző rész | Következő rész