Tőzikétlen tanösvény őzikével

A folyószabályozások és lecsapolások következtében mára nagyon kevés érintetlen, fajgazdag ártéri erdő maradt fent, helyükön sivár faültetvények, többnyire nemes nyár ültetvények létesültek. Ezért is különleges a szigetbecsei Tőzike tanösvény, mely érintetlen, ártéri erdőn vezet végig, sokszor mocsaras, lápos területen. Igaz, az erdő nem túl nagy, szántóföldek veszik körül. A tanösvény is egy óra alatt végigjárható, hacsak nem bóklászunk el kicsit a fák között. A nyári tőzikét isdén sem találtam meg, ellenben őzike több is elsuhant a távolban, hallottam ugató hangjukat, láttam megvillani hátsó fertályukon a fehér tükröt. 

A tanösvény bejáratánál kanyarog a Duna egy kis ága,  felhős, tavasz-színű rügyfakadós fákkal szegélyezve. 

Az ártéri erdőt szántók és legelők veszik körül.

Az erdő széle

Belépve az erdőbe csupa rejtekes hangulatú helyet találtam. 

A tanösvény a magasabb szárazulatokon kanyarog, de sokszor mocsaras, vizes területek mellett halad el, vagy át kell kellni időszakos, vagy állandó vízfolyások felett is. Az erdő csupa madárdal, napsütés. Látványos, méteres átmérőjű fehér nyár vigyázza lépteimet mindenfelé. 

Az egész erdő csupa vadregény és tényleg érintetlen, tele kidőlt fákkal, megjuló erdővel, fiatal és idős faegyedekkel. Várakozáson felül kalandos a nem túl hosszú tanösvény is. Gondoltam, elkalandozok a tanösvényen kívül is, de annyira ágas-bogas, hogy nehéz volt utat törni, továbbá lépten-nyomon térdig érő vizeken kellett volna átkelni, így azt mégsem vállaltam be. 

Egy lápos rész az erdő mélyén.

Kidőlt fák és vízfolyások

 

Azon gondolkoztam, hogyan marad itt meg a víz, ellentétben pl. A Beliczay-szigettel, mely hasonló élőhely, mégis, most, a Duna alacsony vízállásánál a talaj talán nedves, de a mélyedésekből teljesen eltűnt a víz. Itt nem! Lépten-nyomon utamat állja, és ha akarnék sem tudnék letérni a tanösvényről. 

A kidőlt fák újabb állatoknak jelentenek élőhelyet. 

Új élet sarjad - a kis csemeték százai a vízből nőnek ki. 

Zsúrlószár

Az erdő alja is tele van facsemetével. 

A csillagvirág már elvirágzott. Most keltikék és salátaboglárka és bogláros szellőrózsa virágai színesítették az erdő alját, de már készülpdik a salamonpecsét és tekerednek a gyöngyvirág levelei is. 

Keményfás ligeterdő

Az ilyen erdőket olyan fák alkotják, melynek fáját nehezebb megmunkálni. Ilyen a kocsányos tölgy, a magyar kőris, vénic szil. 

Ezek a fák a folyók melletti üde, nedves talajt kedvelik. 

Vénic szil

Vízigényes fafaj, kedveli, ha a talaj folyamatosan nedves. 

Az idősebb egyedeknek palánkgyökerei fejlődnek, amelyek támasztékot is adnak a fának.

 Ritkán éli meg a 100 éves kort. 

 

Kocsányos tölgy

Az alföldi őshonos erdőtársulások legfontosabb fafaja, az ártéri tölgy-kőris-szil ligetek domináns fája.

Több száz évig is elélhet. 

A tölgy makkját előszeretettel gyűjtögeti a szajkó, amely torokzacskójában messzire elviszi a makkokat, elrejti a földbe, majd sokszor megfeledkezik róluk. Így aztán ezekből új facsemeték fejlődhetnek ki, messze az anyafától. 

 

Magyar kőris

Az olajfafélék családjába tartozik. 

Síkvidéki elterjedésű, vízigényes faj, a a hazai ártéri ligeterdők jellemző fája. 

Másik élőhelye a kőrises égerláp, mivel a lápok kevésbé oxigéndús vizét is elviseli

 

Fehér nyár és  a fekete nyár

A fekete nyár csak a nagy folyók árterében él, kedveli a nyirkos, homok-, vagy kavicsrétegre települt talajokat. 

A puhafás ártéri ligeterdők egyik fő faja, de keményfás, folyómenti ligeterdőkben is találkozhatunk velük. 

 A képen fehér nyár törzse látható, de Szigetbecsén mindkét nyárfajjal találkozhatunk. A fekete nyár törzse felül is sötét, mélyen barázdát, akárcsak az alsó rész. 

Madárcseresznye

Középhegységi és dombvidéki faj, az alföldnek inkább csak a peremvidékén fordul elő. 

Élőhelye elsősorban a gyertyános-tölgyes társulás. 

Leglfejebb 80 évig él. 

Az idős fáknál hosszanti berepedezettség is megjelenhet, de ilyen famatuzsálemekkel csak a viszonylag érintetlen erdőkben találkozhatunk. 

Tavaszt csilingelnek a csáfordi erdő tőzikéi

Négy éve jártam először Csáfordjánosfán, a tőzike tanösvényen, és azóta minden évben várom, hogy újra átélhessem a tengernyi kis fehér virág látványát, érezhessem finom de erőteljes illatukat, halhassam a szélben hajladozó fák kongó hangját, érezhessem a kikelet reményteljes üzenetét. Akkor bokáig süppedő sárban jártuk végig a tanösvényt, az erdőt keresztül-kasul szelték a kis alkalmi vízfolyamok. A napfényben csillogó vízben megduplázódtak a tőzikék. Tavaly zuhogó eső nehéz cseppjei hajlították a földig a kis virágokat, idén azonban teljesen kiszáradt erdő fogadott minket, napsütéses, meleg tavaszi szél kísért végig az úton. Egész más arcát mutatta most az erdő!

A tanösvény bejáratánál nemrég több autóra való területről vágták ki a bokrokat, egyengették el a talajt, így biztonságosan le lehetett parkolni a kocsikat. A tőzikés erdő felé vezető úton már kissé megkoptak a tájékoztató táblák, de még mindig jól olvasható a folyószabályozás története, a vízimalmok kialakulása, az állat és növényvilág bemutatása. Átkelve 3 patakon, végül elértük a virágokkal és illatokkal teli erdőt. A tanösvény két oldalára karókat szúrtak le, és köteleket feszítettek ki közéjük, jelezvén, hogy az útról letérni nem szabad. Bár az összkép így nem olyan vadregényes, végül megértettem, hogy a tőzikék veszélyes jószágok, ha kiszabadulnak az erdőből, könnyen megharaphatják a látogatók lábát. Na jó, tréfát félretéve, a legmeglepőbb a dologban, hogy egy ilyen - tulajdonképpen csak vizuális - jelzésnek milyen visszatartó ereje van! A látogatók közül senki nem lépte át a kijelölt útvonalat, bár több fotós is tartózkodott a helyszínen, minden virágot gondosan az út széléről fotóztak. Hiszen pont ugyanolyan tőzike lapult 5 méterrel beljebb is, mint az út szélén!

Fotós barátaimmal lassan araszolgattunk végig az úton (szemben velünk egy másik fényképezőgépekkel felszerelt  társaság). A fotóaparáttal nem rendelkező látogatók engedelmesen kerülgették guggoló-hasaló tőzikelesőket. 

5 óra alatt tettük meg az 5 kilométert, amihez ha hozzávesszük, hogy az utolsó 1 km-en már jó tempóban haladtunk visszafelé, akkor még az 1 km/óra átlagsebességet sem értük el. De hát hova is siettünk volna?  A nap szépen sütött, végül lekívánkozott rólunk  kabát, sál és pulcsi is, az erős szél ellenére. Bár a fák között ez utóbbiból csak annyit érzékeltünk, hogy hangosabban kell beszélnünk a hajladozó, recsegő, egymásnak ütődve kongó hangot adó fák között. 

A kisebb bokrok vidáman bontogatták rügyeiket. 

Az erdő alját hófehérre festették a tőzikék, köztük néha egy-egy sárga tyúktaréj, tüdőfű és nyugati csillagvirág színesítette a talajt.

A fényképezőgépbe nézve csupa tavaszi színben fürdött a táj. 

Vidám, friss szín- és virág kavalkád:

Erdő tyúktaréjjal:

A legjobban az ragadott meg, ahogy a tőzikék minden talpalatnyi helyet megtaláltak. Élő és korhadt fák üregeiből előtörve csilingeltek hatalmas, bólogató fejükkel. 

 További tőzike  fotókat itt (idei) és itt (régebbiek) találsz.

Elhagyva az erdei utat egy kaszálón halad a tanösvény. A kb 5 méter széles fűsáv elválasztja az erdőt egy másik erdőtől, és érdekes módon, ez elég arra, hogy oda már ne jussanak át a virágok. Pedig az erdő első pillantása szakasztott mása emennek, égig érő fák, kidőlt, korhadó fatörzsek, fiatal példányok teszik vadregényessé azt az oldalt is, a különbség csak annyi, hogy ott az avar közül nem kandikálnak elő virágok. 

A mezőn haladva a tanösvény megkerüli az erdőt és hamarosan visszaérünk az leső patakon átívelő hídhoz, oda, ahol egykoron malom állt. utolsó pillantás az erdőre - sajnálom itt hagyni. 

Kicsit még sétálunk a folyócska partján, aztán hirtelen ötlettől vezérelve nem megyünk vissza a hídhoz, hanem átmászunk a keresztbe dőlt faágakon. 

Az utolsó patakon való átkeléshez mégis a hidat választjuk, és szépségekkel a lelkünkben térünk vissza a civilizációba. 

Zsémbiri, a csáfordi erdő boszorkánya

Pár évvel ezelőtt, amikor a csáfordi erdőben jártam, meghallgattam az öreg Tölgy Apó meséjét Zsémbiriről, a boszorkányról és a kis tőzike tündérkékről. Ki is az a Zsémbiri? Nem hallottatok még róla? Ő az erdő zsémbes boszorkánya, aki kerüli az embereket, és nem szereti a jókedvet és a kacagást maga körül. 

Ahogy közeledtem az erdőhöz, egyre jobban esett az eső. Hatalmas tócsák keletkeztek a gyökerek között, a tőzikéket már félig ellepte a víz. 

A tócsákban gyors tempóban gyűrűzött végig a szomorúság. 

Ahogy sétáltam, egyszer csak meghallottam. A hüppögést. A fák tetejéről jött, s amint megközelítettem a hang forrását, hirtelen csönd lett, majd egy másik fa tetejéről újra hallottam. Ez meg mi lehet? Meresztgettem a szemem kíváncsian, ám semmit sem láttam.  

Végül a tőzikék világosítottak fel: 

- Zsémbiri az, a boszorkányunk, nagyon neki van keseredve! 

- Aztán miért olyan szomorú? 

- Talán azért, mert elveszítette a fél fogsorát, és most nem tudja mivel megrágcsálni a reggelijét! - kacarásztak gúnyolódva.

- Dehogy azért! - Szólalt meg a mindent tudó Öreg Tölgy - Hanem azért, mert már megint jönnek - mennek az emberek az  erdőben és ámuldoznak: jaj de szép, és milyen különleges, nahát de csodálatos! Aztán mire gondolnak? Mit vesznek észre? Már megint csakis a tőzikéket! Róla meg azt sem tudják, hogy kicsoda-micsoda.

 - De hát kicsoda ő végül is? - kérdeztem.

- Ő a zsimbes-zsémbes. Mindig morcos. Egész nap csak magában dünnyög és morog. - Csilingelték a tőzikék -  Azt hiszi, mindenkinél különlegesebb, és nem is akar velünk szóba állni! Nagyon gonosz! Egyszer elvarázsolta az erdőt, kifordította a sarkából, és csak az Ezeréves Tölgy tudta visszafordítani a világot! Most is ott fekszik az úton keresztbe, és nem tud már megmozdulni sem! 

- Aztán a múltkor pedig ráijesztett egy békés vaddisznócsaládra. Úgy megfutamította őket, hogy tán még most is szaladnak.  - Csacsogtak szinte egymás szavába vágva a kis fehér virágok.

- Nem úgy van az! - szólt bele a beszélgetésbe Tölgy Apó - Láttam az esetet innen fentről. Kocóma és gyerekei reggelizni érkeztek ide, és épp nekiláttak volna makkokat kitúrni a gyökereim közül, amikor Zsémbiri rájuk szólt, hogy ott most a tőzikék laknak, és ne tapossák össze őket. De ők pökhendin annyit válaszoltak csak, hogy márpedig ők éhesek, és felfalják a tőzikéket is! És nagy röfögve nekiálltak a tőzikéket kitúrni a földből. Zsémbiri pedig figyelmeztette őket, hogy a tőzike hagymák mérgezőek, és már csak ezért sem jó ötlet megrágcsálni őket. De nem hallgattak rá. Aztán amikor csikarni kezdett a hasuk, jajveszékelve rohantak tova. 
 .

- Így volt, így volt - csicseregték a madárkák is, és Zsémbiri tettének hamarosan híre ment az erdőben. 

- Nem engedte, hogy kitúrják a társainkat? - csengettyűzték a tőzikék. 

- Bizony nem! - csicseregték tova a madárkák. Az egész erdő zengett a csivitelésüktől.

- Mi pedig mennyit csúfoltuk őt! Nem is érdemeljük meg, hogy így vigyázzon ránk!
.

- Nem azért vigyáz rátok, mert megérdemlitek, vagy mert nem. Hanem azért, mert szereti az erdőt. - állapította meg Tölgy Apó - Teszi a dolgát, függetlenül attól, hogy milyenek vele mások. Akkor is, ha gúnyolódnak rajta, és akkor is, ha nem fogadják meg a tanácsát. Jót akar mindenkinek, csak nagyon el van keseredve, mert ezt senki nem veszi észre.

Annyira sajnáljuk! Bárcsak jóvá tehetnénk! - siránkoztak a virágok, s  szégyenükben hatalmas könnycseppeket hullattak a vízbe. 

De hisz jóvá tudjátok tenni! - csiripelték a madárkák - Adjátok elő a fogsorát, amit elrejtettetek, akkor végre majd újra rendesen fog tudni reggelizni!

A tőzikék pedig összedugták a fejüket, és hangos csilingeléssel jelezték is, hogy hol van a fogsor. Az erdő megnyílt és mutatta az utat a boszorkánynak. 

Zsémbiri pedig lemászott a fa tetejéről, és hosszú idő óta először mosolygott. Ugyan most még csak fél fogsorral, ám amikor megtalálta elveszettnek hitt rágószerkezetét, már szélesen nevetve köszönte meg a tőzikéknek a kedvességüket.

Majd vidáman indult szokásos reggeli sétájára, hogy összegyűjtse a frissen kibújt csalán és salátaboglárka leveleket, és a kormos mirigygombát is kicsipegesse a moha közül a reggeli salátájához, amit már szerencsére alaposan meg fog tudni rágni a fogaival. 

Reggeli után pedig vidáman járja majd végig az erdőt, és őrzi kis lakóit, vigyáz a békéjükre és az egészségükre, és már tudja, hogy nincs egyedül, rá is figyelnek és vigyáznak a többiek.