Csáfordjánosfa - tőzike tanösvény

Budapesttől több mint két és fél órás úttal értük el Csáfordjánosfa határát, ahol hatalmas tábla hirdeti a tanösvény bejáratát.

Kicsit távolabb, a falu határában parkoltuk le a kocsit, és mire kettőt pillanthattunk volna a hosszú út után, máris 3 hatalmas szarvastehén vágtázott át az előttünk lévő réten. Ilyen izgalmas fogadtatásra nem számítottunk, úgyhogy dupla sebességgel vettük fel a sapkát, kabátot, és a gumicsizmát. Erős szél kergette a napot takaró felhőket, reménykedtünk, hogy előbb-utóbb elfújja őket, és ragyogó napsütésben sétálhatunk, de jelen pillanatban csak néhány percre lehetett részünk ebben az élményben. 

Hazánkban a legtöbb folyó folyását szabályozzák, gátakkal, kanyarulatok átvágásával siettetik arra, hogy az ár minél előbb levonuljon, mindezzel megakadályozva a folyó körül a lápvidék kialakulását. Nem így történt ez a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén átfolyó Répce folyó esetében! Itt nem történt meg a folyó szabályozása, így máig fennmaradt a mocsár- és lápvidék  egy része, mely varázslatos hangulatú erdők és rétek fennmaradását eredményezte. Az ártéri mocsárrétek és ligeterdők együttese számos értékes növény- és állatfajnak az otthona. 

"A Répce igazi kanyargós lefutású vadvíz" - írja a tanösvény tájékoztató táblája, - "mely mellé egykoron számtalan vízimalom épült". Ezeknek a malmoknak ma már csak romjai láthatóak.

Utunkat számtalan kis patakocska keresztezte, ezeken hangulatos fa hidakon lehet átkelni. A patakokat fűz-nyár ligeterdő szegélyezi, árnyékba borítva a patakmedret.
Az erdősávok között nedves kaszálórétek, illetve ártéri mocsárrétek helyezkednek el, ahol is majd egy hónap múlva már virágzik a szibériai nőszirom, a buglyos szegfű, illetve számos kosborféle is megtalálható lesz. A nőszirom nyomait már mi is felfedeztük a vízzel borított rét füvei között.

Hamarosan beértünk a 150-200 éves kocsányos tölgyek és magas kőrisek alkotta híres erdőbe, melynek alját milliószámra borította a tavaszi tőzike. Nem tudtunk betelni a látvánnyal!  A rengeteg virág szemet gyönyörködtető látványa mellé párosult a levegőben lengedező enyhe játszint illat is. Ez utóbbit az erős szél többnyire elfújta, de azért időnként megcsapta az orrunkat.

Süppedő sár, vízben álló tőzikék, sípcsontig érő vízfoltok váltogatták egymást. Időnként 1-1 csillagvirág is felütötte fejét, és a tájékoztató táblák tanúsága szerint odvas keltike, illetve berki szellőrózsa is található itt, de ezek a növénykék csak pár hét múlva virágoznak. Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hol lesz erre helyük.

Mintha fát vágnának, kongó hang visszhangzik az erdőben. Körülnézünk. A fák közt egész messzire látni, bokros aljnövényzet nincs, a lombkorona még nem záródott, sok fény van az erdőben. Újra a hangos kopácsolás. Sehol senki rajtunk kívül. Még a madárcsicsergés is elhallgat. Felnézek a magasba: rémületes! A hatalmas, sokat látott, 200 éves tölgymatuzsálemek és kőrisek hajladoznak, s amint vastag ágaik összeértek kongó hangot hallattak. A vékonyabb ágak síró-kacagó gyerekhangon tudnak beszélni.

Hatalmas recsegés - egy korhadt ág megvált a többitől, és éles robajjal ér földet.

Hamarosan hatalmába keríti majd a természet és már csak a földnek, meg a mohának suttogja mit látott a magasból.

Az erdőt számtalan kidőlt fa keresztezte, némelyiket már teljesen benőtt a moha, mások szemmel láthatólag nemrég kerültek a földre.

Arra gondoltunk, a mocsaras részeken legegyszerűbb az ilyen kidőlt fákon átkelni. Bizony volt olyan, amelyik a talpunk alatt vált porrá, már csak a moha tartotta össze az elkorhadt fát.



A nemrégiben kidőlt fák földlabdáiról az eső még nem tudta kimosni a földet, a tőzikehagymák kihajtottak, különös tőzikefalat alkotva.

A kidőlt tölgyek egykori gyökerei helyén meggyűlt a víz, abban nézegetik magukat a még erejük teljében lévő faóriások. 

Az erdő telis-tele volt még szarvas nyomokkal. Nem lepődtünk volna meg, ha találkozunk egy csordával, de nem volt ilyen szerencsénk.

A tőzikéről pedig a következő bejegyzésben lesz szó...