2019. március 9., szombat

Tavaszt csilingelnek a csáfordi erdő tőzikéi

Négy éve jártam először Csáfordjánosfán, a tőzike tanösvényen, és azóta minden évben várom, hogy újra átélhessem a tengernyi kis fehér virág látványát, érezhessem finom de erőteljes illatukat, halhassam a szélben hajladozó fák kongó hangját, érezhessem a kikelet reményteljes üzenetét. Akkor bokáig süppedő sárban jártuk végig a tanösvényt, az erdőt keresztül-kasul szelték a kis alkalmi vízfolyamok. A napfényben csillogó vízben megduplázódtak a tőzikék. Tavaly zuhogó eső nehéz cseppjei hajlították a földig a kis virágokat, idén azonban teljesen kiszáradt erdő fogadott minket, napsütéses, meleg tavaszi szél kísért végig az úton. Egész más arcát mutatta most az erdő!
A tanösvény bejáratánál nemrég több autóra való területről vágták ki a bokrokat, egyengették el a talajt, így biztonságosan le lehetett parkolni a kocsikat. A tőzikés erdő felé vezető úton már kissé megkoptak a tájékoztató táblák, de még mindig jól olvasható a folyószabályozás története, a vízimalmok kialakulása, az állat és növényvilág bemutatása. Átkelve 3 patakon, végül elértük a virágokkal és illatokkal teli erdőt. A tanösvény két oldalára karókat szúrtak le, és köteleket feszítettek ki közéjük, jelezvén, hogy az útról letérni nem szabad. Bár az összkép így nem olyan vadregényes, végül megértettem, hogy a tőzikék veszélyes jószágok, ha kiszabadulnak az erdőből, könnyen megharaphatják a látogatók lábát. Na jó, tréfát félretéve, a legmeglepőbb a dologban, hogy egy ilyen - tulajdonképpen csak vizuális - jelzésnek milyen visszatartó ereje van! A látogatók közül senki nem lépte át a kijelölt útvonalat, bár több fotós is tartózkodott a helyszínen, minden virágot gondosan az út széléről fotóztak. Hiszen pont ugyanolyan tőzike lapult 5 méterrel beljebb is, mint az út szélén!

Fotós barátaimmal lassan araszolgattunk végig az úton (szemben velünk egy másik fényképezőgépekkel felszerelt  társaság). A fotóaparáttal nem rendelkező látogatók engedelmesen kerülgették guggoló-hasaló tőzikelesőket. 
5 óra alatt tettük meg az 5 kilométert, amihez ha hozzávesszük, hogy az utolsó 1 km-en már jó tempóban haladtunk visszafelé, akkor még az 1 km/óra átlagsebességet sem értük el. De hát hova is siettünk volna?  A nap szépen sütött, végül lekívánkozott rólunk  kabát, sál és pulcsi is, az erős szél ellenére. Bár a fák között ez utóbbiból csak annyit érzékeltünk, hogy hangosabban kell beszélnünk a hajladozó, recsegő, egymásnak ütődve kongó hangot adó fák között. 
A kisebb bokrok vidáman bontogatták rügyeiket. 
Az erdő alját hófehérre festették a tőzikék, köztük néha egy-egy sárga tyúktaréj, tüdőfű és nyugati csillagvirág színesítette a talajt.
A fényképezőgépbe nézve csupa tavaszi színben fürdött a táj. 
Vidám, friss szín- és virág kavalkád:
Erdő tyúktaréjjal:

A legjobban az ragadott meg, ahogy a tőzikék minden talpalatnyi helyet megtaláltak. Élő és korhadt fák üregeiből előtörve csilingeltek hatalmas, bólogató fejükkel. 
 További tőzike  fotókat itt (idei) és itt (régebbiek) találsz.
Elhagyva az erdei utat egy kaszálón halad a tanösvény. A kb 5 méter széles fűsáv elválasztja az erdőt egy másik erdőtől, és érdekes módon, ez elég arra, hogy oda már ne jussanak át a virágok. Pedig az erdő első pillantása szakasztott mása emennek, égig érő fák, kidőlt, korhadó fatörzsek, fiatal példányok teszik vadregényessé azt az oldalt is, a különbség csak annyi, hogy ott az avar közül nem kandikálnak elő virágok. 
A mezőn haladva a tanösvény megkerüli az erdőt és hamarosan visszaérünk az leső patakon átívelő hídhoz, oda, ahol egykoron malom állt. utolsó pillantás az erdőre - sajnálom itt hagyni. 
Kicsit még sétálunk a folyócska partján, aztán hirtelen ötlettől vezérelve nem megyünk vissza a hídhoz, hanem átmászunk a keresztbe dőlt faágakon. 
Az utolsó patakon való átkeléshez mégis a hidat választjuk, és szépségekkel a lelkünkben térünk vissza a civilizációba. 

1 megjegyzés: