Két keréken az Őrség középkori templomai és házai között - 1. rész

Tavaszi látogatásunk alkalmával úgy éreztem, még rengeteg felfedezni való van az Őrségben, így  most lányommal vágtunk neki az apró falvak sokaságának, ezúttal biciklivel. 

Kora reggel Budapestről indulva konstatáltuk, hogy Viki bicajának nem olyan a geometriája, hogy beférni  az autóm csomagtartójába. Hiába hoztam 8-13-as villáskulcsig minden méretet magammal, pont 14-es kellett volna a kormány leszereléséhez. Így aztán Őriszentpéteren első utunk egy biciklikölcsönzőbe vezetett. Az Őrség fővárosa valójában szeres szerkezetű település, 9 szerből áll, barátságos, rendezett porták, modern információs központ, hívogató panziók várják a turistákat. Az egyik panzióban találtunk rá a kölcsönzőre, szép állapotú, jó minőségű kerékpárok várták lovasaikat, 1800 Ft-ért egész napra a mienk lehetett. 

A LocusMap-on meg is terveztem a körtúrát Szalafő felé. Összesen 20 km-t írt, kényelmes délutáni tekerésnek ígérkezett sok nézelődéssel. rengeteg időnk volt tehát, így rögtön azzal indítottunk, hogy egy virágos réten leterítettük a pokrócunkat és jóízűen megebédeltünk. 

Majd nekivágtunk az útnak a kék jelzésen. Kezdetben tűző napon, aszfalt úton haladtunk, majd szántás mellett vezető földúton. Hamarosan azonban élesen jobbra kanyarodott az út, s az erdőben vezetett tovább, s mi nagyon örültünk a hűs lombok árnyékának. Hamarosan elértük a Szala folyót, és egy kis rozoga hídon kellett átkelnünk. Innentől kezdetét vette a KALAND. 

Azt ugyanis elfelejtettem beállítani, hogy kerékpárral túrázunk, így aztán gyalogos túraútvonalra tervezett a térkép. Az út mindvégig a folyó mellett vezetett, derékig érő fűben, talpszélességű ösvényen. Csalán verdeste a lábunkat, szederindák tekeredtek a bokánk köré, tüskéi véresre karcolták a vádlimat. A táj viszont igazi vadregény volt. Egyensúlyozva tekertünk, igyekeztünk tartani az ösvényt, amit egyébként az Őrállók Útjának része, valamint egy tanösvényen is végigvezet. A terep viszonylag egyenes volt, néhol azonban 1-2 méteres gödrökön kellett átkelni. Az egyik ilyennél a meredek lejtő közepén még kanyarodott is egyet az út, és az emelkedőt nem sikerült lendületből abszolválnom, félúton megállt a bicajom, próbáltam a nyeregbe tapadva előre dőlve mozgásba lendíteni. "Nem akarok elesni, nem akarok elesni, nem akarok elesni..."-mondogattam, pontosan 12-szer. Majd megbokrosodott vasparipám hanyatt vágta magát, arra sikerült még koncentrálni, hogy ne a bal oldalra dőljek, ahol a sáros víz kanyargott. Így aztán békésen feküdtem a csalánosban, rajtam a bicaj és szakadtunk a nevetéstől.
Végül újra csak egy hídon kellett átkelni a folyón, de Viki úgy volt vele, hogy mit nekünk a civilizáció ily földi hívságai! A patak sóderes medrében, bokáig érő vízben vezette át a "lovát" másik partra.
Innen már enyhe emelkedővel kényelmesen vezetett az erdei földút Szalafőig. Elhaladtunk a focipálya mellett - épp meccs volt - a főtéren megszemléltük a jégvermet és az életfát, majd folytattuk utunkat Felsőszer felé - immár aszfaltúton.
Itt felkerestük a tavasszal is meglátogatott olajütő műhelyt, nagyon finom rétest ettünk, feltöltöttük kulacsainkat vízzel, és Pityeszer felé vettük az irányt erdőkön-mezőkön keresztül. A kb 2 km-es út egy völgybe vitt le, ahol dongaúton haladtunk egy láprét felett. Magunk mögött hagyva a láprétet virágos réten vezető meredek kaptató következett, és egyenesen a pityeszeri skanzenhez érkeztünk. Itt aludtunk egy órácskát, majd megtekintettük a skanzen házait.

Ideje volt elindulni visszafele, a nap azonban még mindig melegen sütött, erdei útra vágytunk, lehetőleg olyanra, valamivel szélesebbre, mint amin eddig jöttünk. Így a  sárga jelzésen, majd a kék négyzet-en haladtunk tovább, mely egy murvával felszórt erdészeti magánút volt, és a késő délutáni nap fényével megvilágított fenyvesek mellett tekertünk.

Lényegesen gyorsabban haladtunk, mint addig, hamarosan áthaladtunk Csörgőszeren és visszaértünk Szalafőre. Úgy éreztük magunkat, mint az igazi honfoglaló őrálló őseink, akik végigjárták a környék szereit, ellenőrizték, nincs-e ellenség a közelben, majd a jól végzett munkából visszatérve elfogyasztották jól megérdemelt étküket (a már tavaszról ismert vendéglőben).

Vacsi után újra útra keltünk és Őriszentpéter felé vettük az irányt, gondosan ügyelve, hogy aszfaltúton haladjunk. Két emelkedő-lejtő párossal abszolváltuk is az utat, hamarosan a település határában álltunk, az Árpád-kori Szent Péter templom előtt.

Az eredeti templomot az 1200-as években építetté és a törökök elleni védekezésképp bástyákkal és sánccal látták el, árokkal vették körül. 1664-ben azonban a török mégis lerombolta az erőd falait.  Az 1700-as években újjáépítették a templomot, azonban a mégis megőrizte román stílusjegyeit. A  bélletes kapuboltozatot egykor előtető védte, s valószínűleg kívül is belül is freskók díszítették, ezekből azonban csak néhány töredék maradt meg.

 A hajó és a szentély belső falain XVII. században bibliai idézeteket festettek, melyeket minden bizonnyal tanácsos megfogadni. 

Mivel úgy terveztük, hogy az éjszakát sátorban töltjük, azon gondolkoztunk, hogy mossuk le bőrünkről az izzadtságot és a beletapadt port. A templomtól nem messze találtunk egy artézi kutat, itt a ruhából kilátszó részeinket alaposan megmostuk. Egész felfrissülve vittük vissza a biciklit, autóba ültünk, és Bajánsenye felé vettük az irányt, abban reménykedve, hogy útközben találunk egy sátorozásra megfelelő helyet. Így is lett, egy virágos kaszáló szélén, az úttól és házaktól elrejtett helyen vertük fel a sátrat, a magunkkal hozott vízzel tetőtől talpig megmosakodtunk, tiszta ruhát vettünk, és behúzódtunk a sátorba  a millió szúnyog elől.

Folyt. köv.