Fagyos, csípős a hajnal. Ropog a föld a talpam alatt. Jól esik a mozgás, meregetem a szemem, próbálom kivenni az út irányát a fák között. Az út mentén ijesztő hatalmas sötét gömbök bólogatnak felém. Vajon mik lehetnek?
Majd fák sötét árnya válik ki a szürkületből, amott pedig egy vaddisznó? Nem, csak egy korhadt tönk meredezik az sötéten. Az éjbe halvány derengés vegyül, már tisztán kivehető a fán maradt falevél kontúrja. Mire felérek a csúcsra a kilátó körül a fák között vörösen fénylik a lég.
Fellépkedek a kilátó lépcsőin.
A szürke várost narancssárga köpenybe burkolja a hajnal. Amott egy füstcsóva próbálja áttörni a reggelt, de még tartja magát a setét. Fagyos csend ölel körül.
Egyszer csak a város fölé bekúszik egy valószínűtlenül rózsaszín felhő. A város ebből mit sem vesz észre, szmogos levegőjét tartja még a narancs burok.
De innen már nincs megállás. A rózsaszín, mint az új nap reménye, lassan mindenhová bekúszik. A távoli hegyvonulatok közötti köd selymes lágysága csomagolja puha takaróba tájat.
Egyre több mindent ismerek fel: Emitt jobbra elöl a templom, amely előtt mindig elmentem iskolába menet. Amott a sulink, szép nagyra nőtt az évek során! És a templomtól néhány centire jobbra áll a régi házunk valahol. Hiába meresztgetem a szemem, sehogy se találom, pedig ott van, s még most is a stabilitást jelképe számomra.
Lassan elindulok lefelé a hegyről. Jól átfagytam, hát szaporán lépkedek. Az éjszakai titokzatosság eltűnt, napfényben régi ismerősként üdvözlök minden fát és bokrot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése