Bükkalja tele van meglepetésekkel

Köd és szotty fogadott, és ki is tartott itt töltött néhány  napunk során. 

Sötétedés után csak azt kellett eldöntenünk: feketét akarunk látni, vagy fehéret: az előbbit csukott szemmel, az utóbbit az autó ködlámpája segítségével érhettük el. Ez a tény  mindenesetre kicsit megnehezítette a vezetést az országúton, de az erdei túrának valahogy mégis jót tett a sejtelmes idő. 

Ezúttal Cserépfalu és Cserépváralja környékén kalandoztunk, ahol találtunk kaptárköveket (persze) egy meglepetés szurdokvölgyet, ködös, csúszós, jeges erdőt, sarat és mohás sziklákat is. 

Mit sem sejtve indultunk el az előre eltervezett útvonalon, aztán váratlanul a a Skót-felföldön éreztük magunkat,  vízfoltos mezőkön áthaladván, lábunk alatt puhán süppedt az olvadó föld. 

Hamarosan enyhe kaptató következett, lekívánkozott a meleg pulcsi, s né, egy újabb kaptárkő, jelen esetben az Ördögtorony névre hallgató. 

Keskeny erdei ösvényen ereszkedtünk le a toronytól, egészen a Mész-patakig. Itt a fagyot vizet meglátva, rögtön elindultam a mederben. Bár egész vastagnak tűnt a jég, azért óvatosan lépegettem. 

Majd váratlanul egy riolittufa szurdokban találtuk magunkat. Innentől kezdve nem lehetett a vigyort letörölni a képemről, szikláról sziklára csúszkáltam-csoszogtam az úttalan  úton.

A térkép persze mindet jelez: az n+1. kaptárkövet, Anna néni setét völgyének szikláját, számtalan kilátópontot, (amivel ugye a ködben mit sem érek), de ezt a  csoda kincset egyetlen betűvel sem mutatta. 

Pedig egyik ámulatból estünk a másikba. Mint utóbb megtudtam, a helyiek csak Kőporos szurdoknak nevezik az alig 100 méteres völgykatlant. Néhol azért nem volt egyszerű az átjutás a sziklák közt kanyargó patakocskán, egyes részeken ugyanis annyira összeszűkült a völgy, hogy a víz teljes egészében kitöltötte, máshol pedig a partja mellett vezető talpnyi széles, oldalra lejtő  kis ösvény annyira le volt fagyva, hogy lehetetlenné tette a közlekedést. Így aztán szükség volt az ügyességünkre, ha száraz lábbal akartunk átjutni. (Száraz lábbal akartunk...)

Fák gyökere nőtt bele a szikla réseibe a magasból.  A Bükkalja egy robbanásos vulkánkitörés következményeként alakult ki, mintegy 20 millió évvel ezelőtt. A kitörés törmeléke, a piroklaszt építi fel a dombvidéket. A kőzetek összesültek, megkeményedtek, majd vulkáni hamu fedte be őket. Az erózió következtében a vulkáni hamu alól lassan előkerülnek a riolit (fehér)  és dácittufa (vörösesbarna) képződmények. 

A szurdok végénél a Mész-patak elterül, egy mélyebben fekvő lapályon kiszélesedik. jelen pillanatban nem volt itt víz. 

Felkapaszkodtunk hát a meder mellett vezető ösvényre, ahol a egy második emeleten folytatódott a szurdok. 

Az emeletről tekintve a mélybe: 

Arra gondoltam, még egyszer végig járom a medret, de aztán mégis inkább az Anna néni setét völgye felé tettünk egy kis kitérőt. 

Végül a Túr-bucka felé kanyarodtunk, ahol ilyen hatalmas mohás sziklákat rejt a hegycsúcs. Mindebből az útról semmi sem látszik!

Innen Cserépváralja felé vettük az irányt, ahol először ez a kis mocsár kápráztatott el.

Majd a Mangó-tető misztikus kékes  ködbe burkolódzó  kaptárköveinek látványa ragadott magával. A kőfülkék irányából  már annyian fotózták, én most  hátulról találtam fotogénebbnek. 

A Kaptárkövek tetejéről ilyen a rálátás az útra. 

Végül leereszkedve az útra, elindultunk a Kő-völgy felé. 

A Kő-völgy most is elkápráztatott, akárcsak ősszel, amikor Kács felől közelítettük. 

Innentől válik igazán kősziklássá a szurdok. 

Apró szépségek úton-útfélen. 

Egy fura gomba...

...és egy meglepetés gerinc. Megzavartuk a szikla puha moháin való sziesztáját. 

Szóval, mint ahogy a címben is írtam: az út tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb meglepetésekkel, és folyamatosan az az érzésem volt, hogy a tizedét sem láttam a felfedezni valóknak! Egy biztos: ide vissza kell még jönni!