Namíbia közepén van egy folyó: a Tsauchab folyó. A térképen nézve felülről inkább tónak látszik, ámde nagy esőzések idején megmutatja igazi arcát, és vad vágtával indul a világnak. Nagy lendületének azonban útját állja és elnyeli a sivatag: sosem éri el az Atlanti-óceán alig 50 km-re lévő partvonalát. No persze nagy áradás sincs túl gyakran: a környék 11 éves gyermekeinek legtöbbje még soha életében nem látott esőt!
De ha egyszer mégis esik, a világ megváltozik körülötte: megtölti a világ legmagasabb homokdűnéi között rejtőző agyagos talajú medencéit, a vizet az agyag nem engedi a mélybe szivárogni, és valóságos kis paradicsomi élet alakul ki e tavak mentén.
Így történt ez feltehetőleg az 1300-1400-as évek körül is, virágok bontották szirmaikat, bokrok burjánoztak, és tevetövis fák szöktek a magasba a víznek köszönhetően.
Ámde az éghajlat megváltozott, a homokdűnék behatoltak a medencébe, a folyót elzárták a mélyedésektől. A víz elpárolgott, a fák kiszáradtak, a nap feketére perzselte törzsüket, a forró, száraz szél pedig konzerválta őket. Így mintegy 600-700 év távlatából köszöntenek minket, ha arra járunk.
A leghíresebb sós, kiszáradt mocsarak Sossusvlei és Deadvlei (afrikansul: Dooie Vlei). Sossus afrikansul kb. annyit tesz, hogy "vak folyó". Vlei jelentése pedig mocsár.
A helyet körbevevő homokdűnék egy homokkő teraszon állnak, magasságuk eléri a 300-400 métert is. Némelyiknek még neve is van: Big Mamma Dune.
A fotókat lányom, és barátja készítették a helyszínen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése