A Vrátna-völgy sziklatornyai között

A  brutális ereszkedéssel véget érő túránk után fájó térdünk pihenést kívánt. Ráadásul alaposan rákapcsolt az eső, és időnként valósággal zuhogott. A társaság fele úgy vélte, ilyen körülmények között jobb nem is túrázni. Erre Gáborral felszaladt a szemöldökünk, de nem szóltunk semmit, inkább nyugovóra tértünk. 

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a tesóm fel-alá szaladgál a szobában, majd hirtelen lehajol, és egy macskával a kezében elindul az ablak felé. Péter is felébredt a nagy hajcihőre, de csak ennyit kérdezett:

– Mit csinálsz itt éjszaka egy macskával? – Azzal békésen visszaaludt.

Kiderült, hogy a cicus beugrott a nyitott ablakon, és az egyik üres ágyon békésen aludt velünk. Időközben azonban megéhezett, és kaparászni kezdte az egyik nejlonzacskóban tartott kenyeret. Erre ébredt fel Gábor, aki végül kitessékelte őkelmét.

Reggelre elállt az eső, az éjszakai látogatás pedig jókedvre derített mindenkit. Annak azért tényleg örültünk, hogy nem egy medve ugrott be hozzánk.

Négy tervvel álltam elő: volt közöttük hosszabb, rövidebb és még rövidebb is. Végül a közepesen hosszú, hat kilométeres utat mindenki megszavazta. Úgy gondoltuk, három óra alatt megjárjuk, hazafelé pedig még néhány fatemplomot is meg tudunk nézni.

Cél a Vrátna-völgy (Tiesňavy) két szélén magasodó sziklatornyok felfedezése, egy lépcsőkkel, létrával és láncokkal biztosított útvonalon.

Az ég felhős volt, a nap csak ritkán derengett át a felhők között, de nem esett, és az időjárás-előrejelzés aznapra már nem is jósolt csapadékot. A túrát a falu széléről, a zöld jelzésen kezdtük. Eleinte még hosszú nadrágban is fáztam, ám mire megmásztuk a Kálváriát, alaposan átmelegedtem, és rövidnadrágra váltottam.

Terchova házai a kálváriáról. 

Közben Pistit alaposan bekentük naptejjel, azzal a jelszóval, hogy jobb lenne, ha nem égne tovább. Hiába tiltakozott, hogy nem is süt a nap, eldöntöttük, hogy felhős ég alatt is le lehet égni, ezért még vöröslő feje búbjára is nyomtunk a naptejből.

– Eső után köpönyeg. – dünnyögte, de azért engedelmesen szétkente magán.

A Kálváriáról leereszkedve a hegy lábánál követtük a zöld jelzést, míg az végül bekanyarodott az erdőbe. Rövid, romantikus, erdei szakasz következett, mellettünk bő vízű patak futott, hangja betöltötte az erdőt, visszahangzott a mellettünk magasodó égig érő sziklafalkról.

Egy kisebb vízfátyol után azonban eltűnt az ösvény, helyette magas lépcsőfokok jelezték az irányt.

A fokok eleje fémmel volt megerősítve, ezek picit csúsztak még az éjszakai eső után. A sok fától a legtöbb helyen nem igazán láttuk alattuk a mélységet, ám felmászva egy-egy sziklacsoport teteje, több helyen is rá lehetett látni a környező tájra. A kilátás szó szerint szédítő volt.

Sok helyen láncok is segítették a haladást. Az egyik szakaszon azonban eltűntek a fák, és mély szakadék tátongott mellettünk. A keskeny út közvetlenül fölötte, a sziklafalba vájva vezetett. Kapaszkodtam.

A kép nem igazán adja vissza a mellettem lévő szakadék élményét. 

Nem számoltuk meg, hány lépcső vezetett a legmagasabb pontig, de a lábamban még most is érzem, hogy sok. Az út a lépcsőknek köszönhetően nem volt különösebben technikás, de így is dőlt rólunk a víz, ahogy felfelé haladtunk. Pedig egyáltalán nem volt meleg. Amikor megálltunk pihenni, hamar libabőrös lett a bőrünk.

Kezdetben senkivel sem találkoztunk, dél felé azonban, amikor elértük a legmagasabb pontot, egyre több ember jött velünk szembe. Csodálkozva figyeltük, milyen vidáman beszélgetnek és nevetgélnek, pedig ők éppen felfelé kapaszkodtak.

Egy kisebb üreg a sziklában. 

Rólam nagy patakokban folyt az izzadság. Megjegyeztem a tesóméknak, hogy a hajamból csavarni lehet a vizet. Azt mondták, érdekes, az övékből nem. 

"Érdekes, a mi hajunkból nem kell csavarni a vizet!"

Megkezdtük az ereszkedést. 

A lépcsőknek köszönhetően ezt már a térdünk is jobban viselte, és ezúttal tolatnunk sem kellett.

Ereszkedünk

Már látszik az völgyben vezető út a sziklák között. 

Egy csúszósabb rész

Két órával később elértük az aszfaltutat, ahonnan már csak alig egy kilométerre volt az autónk. Megmosakodtunk egy kicsit a patakban, kifacsartuk izzadt ruháinkat, ettünk, ittunk, majd vidáman besétáltunk a faluba.

Varinka-patak az aszfaltút mellett. 

A hat kilométeres, háromórásnak tervezett út végül több mint öt óránkba telt. Fatemplomokra már nem sok időnk maradt, de legalább bebizonyosodott, hogy némi eső és néhány száz lépcső mégsem elegendő ok arra, hogy otthon maradjunk.

A falu egyik helyes kis hagyományos fa háza.