Laghi di Fusine

Sziklaamfiteátrum. Előttünk a Mangart és a Ponze gerince.

A Fusine-tavakról nagyjából annyit tudtam, hogy Olaszországban vannak, Kranjska Gorától félórányi autóútra, és körbe lehet sétálni őket. Nekem persze ez utóbbi nem volt elég, kinéztem egy érdekesebbnek ígérkező túrát a környező hegyekbe, ahonnan reményeim szerint be lehet látni az egész völgyet. A parkolásért 5 eurót kell fizetni, és érdemes korán érkezni, hogy legyen hely az autónak az árnyékban. Ennyit tudtam róla, meg azt, hogy gyönyörű.

Sikerült is a tömeg előtt megérkezni, még alig lézengtek páran, amikor elindultunk az Alsó-tótól a Felső-tó felé. Moccanatlan, sötét víz duplázta meg az Alsó-tavat körülvevő erdőt. 

Fákkal, növényekkel benőtt morénagerinc választja el a két tavat egymástól. 
A moréna az a kőzetanyag, amelyet a gleccser mozgása közben magával sodor: lehet benne finom homok, kavics, kisebb-nagyobb kő, sőt többtonnás sziklatömb is. A morénagerinc ennek a lerakott törmeléknek egy hosszúkás, gátszerű felhalmozódása.

Már ez is lenyűgözött, de aztán átkeltünk a két tavat elválasztó morénagáton, és eljutottunk a Felső-tóhoz, melynek türkizzöld felszínén a Mangart hatalmas sziklatömbje tükröződött. A szemközti partján tehenek legelésztek, a közeli sziklák mögül kacsacsalád lebegett ki a vízre.

Mint később megtudtam, a tavak medencéit az utolsó jégkorszakban (13–14 ezer évvel ezelőtt) a gleccserek alakították ki. Amikor a jég visszahúzódott, hatalmas mennyiségű követ, kavicsot, homokot és agyagot hagyott maga után. Ezekből morénagátak alakultak ki, amelyek elzárták a víz útját, és mögöttük tavak keletkeztek. A Felső-tó vize a morénán keresztül, a föld alatt szivárog az Alsó-tóba. Érdekesség, hogy bár Olaszországban járunk, a tavak vize végül nem az Adriába, hanem a Duna vízrendszerébe kerül.

Talán ez a rét lehetett a feltöltődött harmadik tó? 

Ráadásul eredetileg nem is két tó lehetett itt: a Felső-tó közelében egy harmadik tó nyomait is megtalálták, amely azóta teljesen feltöltődött, helyén ma füves tisztás terül el. Úgy képzelem, épp az egykori tómederben legelésztek a tehenek és a lovak. Kolomp hangja a víz felett tompítatlanul szállt a fülünkig, úgy hangzott, mintha közvetlenül mellettünk szólt volna. Néha egy-egy ló nyerített egy hatalmasat, melyet a környező hegyek visszavertek, megsokszorozva a hangot.

Elidőztünk egy ideig ennél az élménynél, de egyre többen érkeztek, és megtört a varázs. Ideje volt nekivágni a hegynek. Az út az Alsó-tó sarkából indul, az Alpok–Adria túraútvonal része. 

Meredek kaptatóval indul, nagyjából másfél kilométer és több mint 300 méter szintkülönbség megtétele után értük el a Monte Svabezza kilátópontot, ahonnan ráláthattunk a két tóra. Pontosan ezt a látványt vártam! A Felső-tó smaragdzölden csillogott, míg a két és félszer mélyebb Alsó-tó sötétkék árnyalatot öltött, körülöttük erdők, hófehér hegycsúcsok, a távolban házak pettyei és egy kis sárga templom.

Innen újabb egy kilométer és 400 méter szint várt ránk, így elszántan nekivágtunk a meredélynek. 

Lassan, de biztosan haladtunk, a lombos erdőt lassan a fenyves váltotta fel, itt egyre jobban éreztük, ahogy puhán süpped a tűleveles talaj a lábunk alatt.

Már magasan járt a nap az égen, mire elértük az 1600 méteres magasságot. Innentől jobbára vízszintesen vezetett az út, felettünk a Mangart hófehér sziklafala, előttünk a zöld ezer árnyalata és a fenyőfélék többféle formája. Meglepő módon harmatos harangvirágok szegélyezték az ösvényt.

Hamarosan elértük utunk létrával jelzett részét. Legnagyobb bánatomra a hegyoldalba erősített pallós átkelő le volt zárva, a pallók leszakadva lengedeztek. 

A kerülő egyértelműen felfelé vezetett. Majd kitörtem a nyakam, ahogy szememmel végigpásztáztam az előttem álló csaknem függőleges útvonalat. Látszott, hogy gondos (olasz) kezek nemrég tisztították meg, néhány helyen frissen kivágott fenyőből lépcsőket rögtönöztek az út karbantartói. 

Az út nedves volt, több, mint meredek, de járható. Ennek ellenére megküzdöttünk, mire megtettük a 100 méter szintet. 

Azt hittem, ezzel túl is vagyunk a nehezén. Tévedtem. A másik oldalon ugyanilyen út vezetett lefelé, ami számomra sokkal ijesztőbb volt: lábam alatt a mélység. 

Ezt a kihívást is sikeresen abszolváltuk, ezzel túljutottunk utunk legmagasabb pontján, és megkezdtük az ereszkedést a Zacchi-menedékház felé.

Itt forrást jelzett a térkép, de csak a kristálytiszta patak csörgedezett. 

Szép erdei utakon haladtunk, az utat virágok szegélyezték, a virágokon lepkék legeltek. A forgalom is megnövekedett, egyre többen jöttek szembe velünk.

Mire elértük a menedékházat, meg is éheztünk. A pincérek itt kizárólag olaszul beszéltek, így aztán kézzel-lábbal mutogatva adtuk le a rendelést. Cserébe azonban a kapott étel elképesztően finom volt. A limonádé éppoly ihatatlan, cukrozatlan savanyúság, mint Szlovéniában: Döbbenetünkre a kávét is ihatatlannak minősítette a párom, pedig azt hittük, az olaszoknál olyat biztos nem kapunk.

Jóllakottan és sorsunk alakulásával rendkívül elégedetten folytattuk utunkat a tavak felé. Az út most zuzmós törzsű lomboserdőn kanyargott, meredek, sziklás úton tette próbára térdünket és bokánkat.

Egy óra múlva elértük a Felső-tavat, elheveredtünk egy árnyékos részen, végre levettük a túrabakancsunkat, és jóízűen elaludtunk. 

Végül a tavak másik oldalát is végigjárva jutottunk vissza az autónkhoz. 

Elképesztően szép és kalandos, kihívásokkal teli 10 km és 700 méter szint állt mögöttünk, de a túra minden percét élveztük, beleértve az alvást is.