Idén, 13 éves kapcsolatunkban először a párom testvéreivel és családtagjaikkal terveztük a nyári kirándulásunkat. Ez azért is meglepő, mert nem egy kirándulós társaság, meglehetősen különböző elképzelésekkel és igényekkel.
Az egész úgy kezdődött, hogy én szeretek kirándulni, a párom ugyanakkor meglehetősen ritkán tart velem. Amikor jön, akkor sem vagyok biztos benne, hogy mit szól hozzá. Sokszor szótlanul sétál mellettem, és időnként kifejti, hogy már szívesen megérkezne. Mármint a túra végéhez. Ennek ellenére, amikor csak tudom, cipelem magammal. Kezdetben gyanakodva hallgatja a terveimet, utólag azonban mindig lelkesen nyilatkozik az útról.
Tavaly pedzegette először, hogy szívesen elhozná a családjában fellelhető ifjakat is az útra. Végül téli Šumik erdőrezervátumban tett kirándulásunk során érlelődött meg benne végleg az elhatározás, s egy téli napon feltette a kérdést a fiataloknak, hogy van-e kedvük eljönni velünk kirándulni négy napra a Pohorjébe.
Kiderült, nemcsak nekik van. Az idősebb generáció felhördülve követelte, hogy vigyük őket is magunkkal. Így szállást foglaltam 13 főre, és kíváncsian vártam, mi sül ki ebből. Mind igényben, mind erőnlétben, mind napi ritmusban nagyon különböztek egymástól a társaság tagjai.
Eljött a nagy nap. Kiderült, érkezésünk délutánján is szeretne kirándulni a csapat, így bevezetésül a Črno jezero-t javasoltam nekik, ami tényleg csak egyórás, könnyű séta egy gyönyörű hegyi tóhoz.
Este mindenki izgatottan érdeklődött a másnapi túra részletei iránt. A Šumik-vízesésekhez megyünk, 9 kilométer lesz, 700 méter szintet megyünk felfelé, két gyönyörű vízesést fogunk látni, és láncokkal megerősített útvonalon haladunk. Próbálták elképzelni, mit is jelenthetnek a számok a valóságban, és hogy a láncokkal megerősített rész vajon jót jelent-e vagy rosszat. Könnyebb lesz ettől, vagy nehezebb az út?
Végül majdnem mindenki bevállalta az utat, 11-kor indultunk a Bajgot parkolóból. Az első kaptató megdobogtatta a társaság szívét, ki is fújtuk magunkat a végén, de aztán jó darabon lefelé vezetett az út.
Meglepetésemre a szemfüles csapat gombákat is talált útközben, ezeket megszakértettem és összeszedtem. Persze ezt nem mindenki viselte türelemmel. Belátom, aki nem érdeklődik a gombák iránt, annak igencsak unalmas lehet ilyenkor a várakozás.
Mikor elértük utunk legalacsonyabb pontját, megpihentünk és megebédeltünk. Innentől azonban megkezdődött a túra kihívásos része: megkezdtük a kapaszkodást a Lobnica folyó mellett felfelé. Az út ilyenkor, nyáron is gyönyörű, égig érő zöld erdő lágyítja a nap erejét. Meredek völgyoldal közepén, mohás sziklák között kanyarog a vadregényes erdei ösvény.
A hegyoldalból lezúduló, gyors vizű patakok vájta medrek felett kellett átkelni, sokszor sziklákba, drótkötelekbe kapaszkodva. Szerencsére azonban mindenki ügyesen vette az akadályokat.
Az út eközben meredeken emelkedett, reménykedtem, hogy az út szépsége feledteti a nehézségeket.
A Mali Šumik előtti függőhidat elérve a fiatalok belegázoltak a jéghideg vízbe. Hamarosan a felnőttek is követték példájukat, kicsit felfrissült a lábunk, és a sziklákon ücsörögve kipihentük magunkat.
Átkelve a függőhídon, rövid kapaszkodóval újra a völgyoldalban haladtunk, lábunk alatt zúgott a folyó. A téli túra emlékei alapján úgy találtam, meglepően könnyen járható az út. Ezt a véleményemet a társaságból nem mindenki osztotta, pláne azután, amikor meglátták a Veliki Šumikkal szemben felvezető függőleges kapaszkodót. Bár az utat lépővasak és lánc is segítették, azért kellett némi ügyesség és erő a feljutáshoz.
Sajnos arra számítottak, ezután vége lesz a megpróbáltatásoknak, így a következő emelkedőnél szemrehányó tekintetet vetettek ránk, s hangot is adtak csalódottságuknak. Hiába bizonygattuk, hogy ez az utolsó emelkedő, tájékoztattak, hogy ezt többé már nem hiszik el nekünk.
Menekvés azonban nem volt, itt is fel kellett mászni. Utána azonban már tényleg nem várt nagy emelkedő.
A társaság fáradtan, de megkönnyebbülten érkezett vissza az autóhoz, és úgy vélték, már pontosan tudják, mit jelent a 9 kilométer és a 700 méter szint.
Azért büszke voltam rájuk: egy alapvetően nem túrázó társaság minden láncot, sziklát és emelkedőt leküzdött, és együtt teljesítettük az egész útvonalat.
Nekem azonban mindez még nem volt elég, így bevállaltam még 9 kilométert hazáig gyalogosan az erdőn át. Legnagyobb örömömre Péter is velem tartott. Nocsak, miből lesz a cserebogár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése