Nyakaskői sokadalom

Hétköznap délutáni kutyasétáltatás helyszíneként a Biatorbágy környéki sziklákat választottam. Nem csak az érdekes sziklaformációk és a békés naplemente látványa miatt, hanem azért is, mert itt többnyire gondolataimba mélyedve, egyedül tudom élvezni a természet csendjét. 

Kivéve karantén idején. 

A Nyakaskő lábánál lévő parkolónak nem nevezhető füves réten annyi autó fogadott, hogy erősen elgondolkoztam, érdemes-e egyáltalán itt megállnom. Annál is inkább, mert üres helyet sem találtam. Aztán mégis épp kiparkolt valaki, én meg lendületből beálltam a helyére - ha már ilyen szerencsésen találtam parkolót, akkor maradok.

Felkészítettem magam a tömegre s nekivágtam az erdőnek. Több család, kutyákkal, kisgyerekkel, szülőkkel felszerelkezve baktattak az úton velem szemben. 

Nyakaskő tetején is többen ácsorogtak, pedig oda nem olyan egyszerű felmászni, akármilyen kocaturisták nem is szokták megtenni, most mégis sorban álltak, hogy feljussanak oda. Mondjuk onnan fentről a látvány és az érzés igazán remek, én mégis passzoltam most ezt a lehetőséget és - mivel a Madárszirt felé is karácsonyi bevásárlási láz hangulatban hömpölygött az emberáradat -, inkább felfelé vettem az irányt. 

Ott is jobbra tartottam, a jelzetlen ösvényen, ami jó választás volt, mert bár néha hétrét görnyedve jutottam át a bokrok összehajló ágai között, a távolból zúgó zene hangjait kivéve más nem ért itt utol. 

Elhagyott hétvégi házakhoz érkeztem. Egykoron szorgos kezek művelhették a földeket, az ültetett virágok még erőteljesen törtek elő a fű közül. 

A romos kerítés mellett haladva hamarosan egy ösvényre találtam, ami meredeken lefele vezetett. Itt elértem az erdő szélét, ahol immáron rendezett, beültetett portákra találtam, így a másik irányba fordultam.

A környéken számtalan régi borospince újult meg mostanában, itt azonban az erdő közepén egy meglehetősen romosra találtam, körülötte szétdobált műanyag és üveg tárgyak. 

A fenyőerdő szint teljesen beárnyékolta az erdő alját, aljnövényzet alig akadályozta az előrejutást. 

Mentem az orrom után, s hamarosan újra a Nyakaskő tornyának lábainál kötöttem ki. 

A nap lemenőben, az emberek fogyatkozóban, állapítottam meg, és a Madárszirt felé vettem az irányt. 

Az egyik sziklaplatón meglettek a zenét szolgáltató magnós fiatalok is. 

Végül a 100 lépcsőn lelépegettem, és a félhomályban szépen visszabotorkáltam az immár magányosan várakozó autómhoz. 

Pincék és Szirtek

Napsütéses, meleg karácsony előtti vasárnap rövid sétára csalogatott. hosszas töprengés után Biatorbágy felé vettem az irányt, mert régi tervem volt a Nyakas-kő bal oldalán lévő sziklaszirtek felkutatása is. Ahogy  elhagyjuk a falut Sóskút felé az országútról, balra egy régi tanyaépület után már messziről látszanak a Madárszirt jellegzetes izgalmas sziklaformái, itt egy nagyobb kanyar előtt balra van a leágazás, mely rögtön a parkolóba torkollik, ahonnan a piros jelzés vezet egy kb. 10 perces sétával a  Nyakas-kőig. 

Az enyhe kaptatón azonban most az árnyékos részeken olvadt jég fogadott. Ahol pedig a nap már teljesen elolvasztotta a havat, ott felázott sár csúszkált a talpam alatt. Szóval kisebb kihívás volt eljutni a szikláig, de ott már nem volt gond, a sziklák szárazak voltak, a meglehetősen nagy szélnek köszönhetően.

A Nyakas-kő tetején megcsodáltam a panorámát, vetettem egy pillantást a kora reggeli nap fényében fürdő Madárszirtre is, majd felfelé, egy kis ösvényen folytattam az utam a Nyakaskő-dűlő (egyes térképek szerint Gombkötők útja) felé.  Az úton barátságos régi és felújított pincék sorakoztak, melyeket nagy lelkesedéssel csodáltam meg. 

Addig-addig csodálkoztam rajtuk, míg elvétettem a piros jelzést, és a Mészáros utcán folytattam a pincék csodálását. Íme az Ürgehegy pincéi: 

Rigó-pince borháza és szőlői

Rigó-pincéhez szakállszárító is tartozik, csendesen ücsörögve egy üveg bor mellet beszélhetjük meg az élet dolgait.

Gyönyörű régi présház a felirat tanúsága szerint 1872-ben épült.

Szépen felújított présház.

Az ürgehegyi és az öreghegyi pincék/présházak zöme sóskúti mészkőből épül. A pincéket kivájták, majd a mészkővel befalazták, erre visszaszórták a kihordott földet.

Felújításra váró ablak. A pátyi pincesornál találkoztam sokszor a piros-fehér zöld színezéssel.

Végül a Must utca végén a Nagy-mezőnél kanyarodtam vissza a Biai-erdőn át visszavezető piros, majd a piros kereszt jelzésre, ahol azonban újra cuppogós sár fogadott. 

Elérve az Öreghegyet maradtam a piros kereszt jelzésen és hamarosan elértem a régi kőhidat, mely arról tanúskodik, hogy hajdanán erre vitték a szőlőt és a bort az egykori szőlősgazdák. 

A turistaút itt újra piros sáv jelzésre vált, alig fél órás sétával visszavezetne a parkolóig, én azonban egy kisebb ösvényen jobbra felfelé vettem az irányt. 

Azt hittem itt aztán nem jár senki, amikor szertedobált műanyag flakonokat, demizsonokat, vödröket vettem észre az erdőben, majd egy romos pince előtt mindenféle egyéb szemét hevert szana-széjjel. 

Innen mohos sziklafal tetején haladtam tovább, bár nem volt kitaposott az ösvény, mégis határozottan kirajzolódott az út a fák között. 

A madárszirt vonulatához hasonló sziklaperemeken másztam, alattam a függőleges szakadék és a fenyők teteje bólogatott a szélben. A távolban egy felhagyott kőbánya világított, illetve Biatorbágy felé a Biai-halastavak kéklettek. 

Az út végén egy facsoport állta utamat, itt csak erősen meghajolva tudtam átjutni az ágak alatt, de hamarosan újra a Nyakas-kő tetején bámultam a lábam alatt elterülő tájat.

Visszaérve a kocsihoz az ég egész befelhősödött, viszont keletről a felhők alá sütött a nap, különös fényekbe borítva a tájat. 

Kirándulás térdig hóban a Nyakas-kőnél

Biatorbágy vasútállomás. Szállingózó hóesésben vágunk neki  a Biatorbágy körüli erdőknek. Elhaladunk a Viadukt alatt, majd a Turista utcán kiérünk a Madárszirt alatti bokros területre. Minden hófehér és csodaszép, bokáig gázolunk a hóban. Az út enyhén emelkedni kezd, erősen szorítom talpammal  a talajt, már most csúszik a cipőm a havas-sáros talajon. Felcsúszkálunk a kis dombra, és megcsodáljunk az elénk táruló tejszínhabos Madárszirtet.

A dombtetőn, a kis padnál élesen jobbra fordulunk a Százlépcső felé. A lépcsőkből szinte semmi sem látszik, viszont rendesen csúszik. A felkészültebbeket segíti a túrabot, a többiek a faágakba kapaszkodva próbálnak feljutni a sziklák tetejére. Ezen a ponton csatlakozik hozzánk egy apuka, 4 éves kislányával, aki rögtön kijelenti: ő a túravezető. Előre engedjük. Apuka a nagyobb lépcsőknél felemeli a túravezetőt és átemeli a nehézségeken, mi engedelmesen követjük. 
Végre felérünk a csúcsra, ámuldozunk a panorámán, a fehérségből finoman rajzolódnak ki a tájképi elemek, minden olyan, mint egy ceruzarajz.

Közben elcsattan néhány hógolyó, jó a kedvünk.
Tovább haladunk. A fák alatt csak óvatosan, tuti valaki megrázza hátulról, nyakunkban egy kupac olvadó, hideg hóval nevetünk tovább.
Itt több helyen találkozhatunk régi beomlott borospincével, bár most a hótól nem sok látszik belőlük, azért közelről is megnézünk egyet.

A Madárszirten vezet végig a jelzés, bámuljuk a meredek sziklafalakat.

A sziklasor másik szélét elérve megcsodáljuk a Nyakas-kő tornyát, és egyelőre még elképzelni sem tudjuk, hogy fogunk feljutni oda. Illetve előbb le.

Az út meredek, még száraz időben is óvatosan lépkedve járható. Most pedig egy merő korcsolyapálya. Szinte araszolva óvakodunk lefelé, van, aki elesik, de szerencsére semmi komoly, alulról reménykedve lesi a többieket, hátha más is így jár...
A másik oldalon a vállalkozó szelleműek felmásznak a csúcsra, a többiek alul kerülik a sziklát. Bánhatják, a tetőn két csapatra oszlunk és hógolyókkal védjük "területünket". Hősies csata, nagy lakli felnőttek, felszabadultan ugrándozunk a hóban, messze szállnak a hógolyók, némelyik célba is talál. Csak kis túravezetőnk figyel minket csendes komolysággal, testünkkel védjük, nehogy egy eltévedt hógolyó eltalálja.

Utunkat a piros jelzésen folytatjuk tovább, cél a Biatorbágy környéki erdőkben lévő légvédelmi bázis, majd innen a Hármas-szikla felé vesszük az irányt. A sziklák felé még két meredek, csúszós lejtőt kell legyőzni: egyszer lefelé, egyszer pedig felfelé. A lefelé vezető úton végre azok is elesnek, akiknek eddig sikerült talpon maradni. A felfelé vezető úton a fürgébbek sajnos előre rohannak, és   a szikla lábánál jól védett hógolyóbázist rögtönöznek, ahonnan meglepően pontosan sorozzák a sziklát ostromló többieket.  Végül azért mégis mindenki feljut, és újra rácsodálkozik a tájra a szikla pereméről.

Bár időközben a hó elállt, a nap lassan végérvényesen elbújt a felhők között. Félig sötétben folytatjuk az utat, elcsendesedik a társaság. Hallgatjuk a hó roppanását a talpunk alatt, figyeljük az erdő téli békéjét, a kutya loholását a sor mellett, és őrizzük a sok kacagás emlékét szívünkben.

Hazafelé még útba ejtjük a Szily-család kápolnáját, majd innen már újra a házak között vezet az út a Viadukt felé.

A túra hossza: kb 14 km.

Szintemelkedés: 230 m.

Séta a Benta-patak mentén

A Benta-patak csaknem sík terepen folyik végig Biatorbágytól egész Százhalombattáig, ahol végül a Dunába torkollik. A patak mentén sétálva nagy kiterjedésű vizes rétekkel, sűrű nádasokkal, hatalmas füzekkel találkozhatunk (no meg fura diófákkal). 

Nyáron láttam itt már kócsagot felszállni a patak nádasainak rejtekéből. Így télen a sűrű bozótból néhány fácán és vadkacsa reppent csak fel ijedten, nagy kurrogással.  

Sóskútról a patak mentén haladva a kertek alatt előbb néhány meredek sziklafal alatt kell elhaladni, majd a patak talán legromantikusabb részéhez jutunk, a kis kőhídhoz. Nyaranta itt jókora birkanyájjal is találkozhatunk, most azonban csak a közeli lovardából lovagolt ki néhány lovas. 

Elhagyva a hidat, a patak mellett haladó ösvény egyre rejtekesebb lesz, lassan már úgy érzem magam, mint valami őserdőben. "Gyalog mindenhová el lehet jutni" felkiáltással lelkesen préseljük át magunkat az ágak között. Nos a tájból csak ennyi látszik, bal kéz felől azért sejtjük a patakot, néha kidugjuk a fejünket az ágak közül, hogy jobban szemügyre vegyük. 

Út közben úgy éreztem magam, mint egy magát ostorozó szerzetes: vezekelek a természet megzavarásáért.

Jó egy órai bolyongás után érünk ki a sűrűből, és végre a nap is kisüt, így a nád bugái arany lobogóként hajladoznak a szélben a kis horgásztó partján. 

 A tónál térképet is találunk, amin felfedezünk egy régi kőbányát is, így arrafelé vesszük az irányt. 

A kőbánya egyes magaslatairól remek kilátás nyílik az előttünk elterülő síkságra, 

illetve a szemközti Madárszirt sziklavonulataira. Középtájon a Nyakas-kő. 

Aranyóra

Azt mondják, aranyóra idején érdemes fotózni, mivel akkor szépek a fények, plasztikussá válnak a tárgyak. Különös színhatások keletkeznek ilyenkor. A fehér sárgás-vöröses szinezetet a kap, az ég kékje drámaian mélysötét lesz.

Igen. A kutya kikunyerálta tőlünk az aprólékos munkával összegyűjtött csipkebogyót.

Épp besétálnak a szörny szájába :)

Hatalmas "pókhálófa"

Dráma

Relax - Hullámok hátán

Kamasz lányom nincs a legjobb passzban mostanában. 

Többször is próbálkoztam nála az elmúlt fél évben, hátha velem tart sétáimon, de lássuk be, nem az én társaságomra vágyik. Ma csak úgy tiszta megszokásból, rutinszerűen próbálkoztam nála: 

- Megyünk kirándulni?

- Igen - volt a válasz. 

- Mi???? - Ö, Izé, akkor öltözzünk gyorsan. - gondoltam magamban.  - Így jössz? Papucsban? Sziklát mászunk.

- Anya! Hagyjál! Igen! - De azért kezébe vette a lukas tornacipőjét és elindultunk. 

Nyakaskő lábánál leparkoltam a kocsit, kiengedtem a kutyát, lányom kimászott egyedül, lábán a papucsa, kezében a cipő. 

- Merre menjünk? Lehet arra és akkor alulról közelítünk, és a végén mászunk a sziklák tetején, vagy lehet fordítva amúgy és ... - magyarázom lelkesen.

- Mindegy. - mondja unott képpel, és elindulunk a füves réten át, a Madárszirt sziklái alatt. A látvány lélegzetelállító, lelkendezek is, az idő gyönyörű, a kutya boldogan rohangál,  de lányomra nézve belém fagy a szó. Fel se néz, búsan lógatja a fejét, cipője őt utánozva ring a kezében. 

Felmászunk a 100-lépcsőn, sétálunk a sziklákon, lábunk alatt az egész világ. Leülünk egy sziklaperemre, bámulom a tájat. Szeretném, ha kiengedne, ha feloldódna a természetben. De nem. 

Vannak nagy bánatok. 

Visszafelé azonban már a papucs utazott a kezében.

A Madárszirt sziklái alulról:

Családi kirándulás a Nyakaskőnél

Annyira megtetszett a múltkori sétám Biatorbágy határában, hogy elhatároztam, ide el kell hozni a családot is. A kisgyerekek is könnyen bírják majd ezt az utat, és tele van kihívásokkal kicsik és nagyok számára egyaránt.  Sok esős nap után vasárnap 3 órakor végre ragyogó napsütésben indultunk neki a szirtnek.  Azt terveztem, hogy egy félkört teszünk Biatorbágy körül, az Ürgehegy lábától indulva, végig a szirt tetején a sziklákon, és a Viadukthoz érkezünk a végén. A Google térképe szerint másfél órás út, mondjuk gyerekekkel max 3. 

Persze semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem. 

A családnak csak a harmada tudott jönni, az én gyerekeimnek éppen jobb dolguk is akadt, így csak az egyik tesómékkal, 6-7 éves gyerkőceikkel és apukámmal, no meg két kutyával vágtunk neki az útnak.

A szirten a ragyogó napsütés ezerszeresére fokozódott, a sziklák igazi kályhaként működtek, az egész nap összegyűjtött meleget rendületlenül ontották magukból. Nem fáztunk!

A könnyű hegymenet után ott álltunk a Nyakaskő előtt, teljes izgalomban, hogy ezt most megmásszuk. A gyerekek előre lódultak, a férfiak utánuk, jobb lesz egy segítő kéz!

Sógornőm kissé elbizonytalanodva nézett rám. Mondtam, hogy meg is lehet kerülni a sziklát, de akkor már félúton jártunk, és lefelé legalább olyan izgi, mint felfelé. 

Jót nevetett: "Most mondod?" 

Kilátás a  Nyakaskő aljából

A mászást illetően voltak kétségeim, de a család férfitagjaiban nem merültek fel aggályok, úgyhogy végül mindenki elindult a szikla tetejére.

A legbátrabbak legelöl.

Szeretném érzékeltetni, milyen sziklafal is állt előttünk:

Ezeken a lépcsőkön egyszerűnek tűnik a kezdet, de a fal előtt egy kisebb szakadék tátongott, azt át kellett lépni.

 Volt aki hason kúszva, volt ki remegő lábakkal, de még apukám is feljutott a fájós térdeivel.

A kutyák egy ideig vágyakozva néztek utánunk, majd őrült futkosásba kezdtek, hogy is tudnának követni minket? Végül lemaradtam arról a pillanatról, hogyan is jutottak fel, de egyszerre csak ott álltak mellettünk.

Kilátás a csúcsról!

Lefelé kicsit féltettem a kutyát, nehogy eltörje a lábát egy ugrásnál, úgyhogy segítettünk neki.

A Madárszirt tetején folytatódik az utunk.

Ehhez azonban le kell mászni a völgybe, majd újra fel, egy igen meredek, porló csúszós csapáson. A gyerekek meg is állapították, hogy ez még a Rám-szakadéknál is nehezebb, mert itt nincsenek kapaszkodók.
Végül elértük a szemköztes sziklapárkányt, onnan tekintettünk vissza az útra, amit már megtettünk. 

A sziklák tetején végig a csodás panoráma helyett azt figyeltük, mit is művelnek a gyerekek  a  sziklák peremén, melyik hasadékot próbálják átugrani, mellyel aztán minket, asszonyokat a  szívinfarktus közeli állapotba kergettek. Szerencsére a tesóm jól kezelte a helyezetet, megmutatta, hogy kell biztonságosan közlekedni a sziklákon, mit lehet, és mit nem. Halk szavára mindig nagyon figyeltek a gyerekek. 

Lassanként elértük a Százlépcsőt, ami egy kis padhoz vezet le a völgy aljába. Nem kanyarodtunk le, hanem folytattuk tovább az utat a piros jelzésen a Kutyahegy tetején. Nem bántuk meg, mert elhagyott borospincéket találtunk, az egyikben még a prés is ott maradt.

Ezek a pincék tanúsítják a környék bortermelői hagyományait, illetve őrzik a helyi építészet jellegzetességeit.

Az út végül lekanyarodott a hegyről, egy keskeny, fák borította szurdokban haladt tovább. Kijutva a faalagútból a Czöndör-kúthoz jutottunk. Egykoron forgalmas útkereszteződés lehetett, a kutat már a török időkben iismerték. Jelenlegi formáját a XIX. században kapta. Mennyezete három óriási kőlapból áll, az egyikben jól látszik annak a fabetétnek a helye, ahová a vödör húzó kötél csigáját rögzítették. Kipróbáltuk: a bedobált kövek vizet jeleztek az alján. Jó sokára jött vissza a hang.  
Itt kissé megálltunk tanakodni, mert háromfelé ágazott az út. Merre is menjünk? Végül nem a Viadukt felé vettük az utat, hanem  a visszafelé, és a sziklák alatti réteken tértünk vissza az autókhoz. Útközben alulról szemlélhettük a Madárszirtet.

Végül elértük a Százlépcső alatti kis pihenőpadot.

Belőttük nagyjából az irányt, a gyerekeknek beígértünk 5 gombóc fagyit, így aztán rohamléptekkel értünk az autókhoz.
Ott elfogyasztottuk a telken szedett őszibarackot, megitattuk a kutyákat, és a fagyizó felé vettük az irányt. Alighogy beültünk a kocsiba, nyakunkba szakadt egy kiadós nyári zápor. Köszönet az égieknek az időzítésért!

Az út összesen 3 órát vett igénybe, kényelmes sétatempóban, elkalandozva, csigaházakat gyűjtve, és időnként megmászva egy-egy izgalmasabb diófát.

---

Hasonló bejegyzések:

• Nyakaskő 
• Sóskút
• Pátyi pincesor 
• Családi kirándulás Gántra