Történetek képekkel: Madárszirt

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Madárszirt. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. április 5., vasárnap

Nyakaskői sokadalom

Hétköznap délutáni kutyasétáltatás helyszíneként a Biatorbágy környéki sziklákat választottam. Nem csak az érdekes sziklaformációk és a békés naplemente látványa miatt, hanem azért is, mert itt többnyire gondolataimba mélyedve, egyedül tudom élvezni a természet csendjét.

Kivéve karantén idején.

A Nyakaskő lábánál lévő parkolónak nem nevezhető füves réten annyi autó fogadott, hogy erősen elgondolkoztam, érdemes-e egyáltalán itt megállnom. Annál is inkább, mert üres helyet sem találtam. Aztán mégis épp kiparkolt valaki, én meg lendületből beálltam a helyére - ha már ilyen szerencsésen találtam parkolót, akkor maradok.

Felkészítettem magam a tömegre s nekivágtam az erdőnek. Több család, kutyákkal, kisgyerekkel, szülőkkel felszerelkezve baktattak az úton velem szemben.

Nyakaskő tetején is többen ácsorogtak, pedig oda nem olyan egyszerű felmászni, akármilyen kocaturisták nem is szokták megtenni, most mégis sorban álltak, hogy feljussanak oda. Mondjuk onnan fentről a látvány és az érzés igazán remek, én mégis passzoltam most ezt a lehetőséget és - mivel a Madárszirt felé is karácsonyi bevásárlási láz hangulatban hömpölygött az emberáradat -, inkább felfelé vettem az irányt.

Ott is jobbra tartottam, a jelzetlen ösvényen, ami jó választás volt, mert bár néha hétrét görnyedve jutottam át a bokrok összehajló ágai között, a távolból zúgó zene hangjait kivéve más nem ért itt utol.

Elhagyott hétvégi házakhoz érkeztem. Egykoron szorgos kezek művelhették a földeket, az ültetett virágok még erőteljesen törtek elő a fű közül.

A romos kerítés mellett haladva hamarosan egy ösvényre találtam, ami meredeken lefele vezetett. Itt elértem az erdő szélét, ahol immáron rendezett, beültetett portákra találtam, így a másik irányba fordultam.

A környéken számtalan régi borospince újult meg mostanában, itt azonban az erdő közepén egy meglehetősen romosra találtam, körülötte szétdobált műanyag és üveg tárgyak.

A fenyőerdő szint teljesen beárnyékolta az erdő alját, aljnövényzet alig akadályozta az előrejutást.

Mentem az orrom után, s hamarosan újra a Nyakaskő tornyának lábainál kötöttem ki.

A nap lemenőben, az emberek fogyatkozóban, állapítottam meg, és a Madárszirt felé vettem az irányt.

Az egyik sziklaplatón meglettek a zenét szolgáltató magnós fiatalok is.

Végül a 100 lépcsőn lelépegettem, és a félhomályban szépen visszabotorkáltam az immár magányosan várakozó autómhoz.

2018. február 2., péntek

Kirándulás térdig hóban a Nyakas-kőnél

Biatorbágy vasútállomás. Szállingózó hóesésben vágunk neki a Biatorbágy körüli erdőknek. Elhaladunk a Viadukt alatt, majd a Turista utcán kiérünk a Madárszirt alatti bokros területre. Minden hófehér és csodaszép, bokáig gázolunk a hóban. Az út enyhén emelkedni kezd, erősen szorítom talpammal a talajt, már most csúszik a cipőm a havas-sáros talajon. Felcsúszkálunk a kis dombra, és megcsodáljunk az elénk táruló tejszínhabos Madárszirtet.

A dombtetőn, a kis padnál élesen jobbra fordulunk a Százlépcső felé. A lépcsőkből szinte semmi sem látszik, viszont rendesen csúszik. A felkészültebbeket segíti a túrabot, a többiek a faágakba kapaszkodva próbálnak feljutni a sziklák tetejére. Ezen a ponton csatlakozik hozzánk egy apuka, 4 éves kislányával, aki rögtön kijelenti: ő a túravezető. Előre engedjük. Apuka a nagyobb lépcsőknél felemeli a túravezetőt és átemeli a nehézségeken, mi engedelmesen követjük.
Végre felérünk a csúcsra, ámuldozunk a panorámán, a fehérségből finoman rajzolódnak ki a tájképi elemek, minden olyan, mint egy ceruzarajz.

Közben elcsattan néhány hógolyó, jó a kedvünk.
Tovább haladunk. A fák alatt csak óvatosan, tuti valaki megrázza hátulról, nyakunkban egy kupac olvadó, hideg hóval nevetünk tovább.
Itt több helyen találkozhatunk régi beomlott borospincével, bár most a hótól nem sok látszik belőlük, azért közelről is megnézünk egyet.

A Madárszirten vezet végig a jelzés, bámuljuk a meredek sziklafalakat.

A sziklasor másik szélét elérve megcsodáljuk a Nyakas-kő tornyát, és egyelőre még elképzelni sem tudjuk, hogy fogunk feljutni oda. Illetve előbb le.

Az út meredek, még száraz időben is óvatosan lépkedve járható. Most pedig egy merő korcsolyapálya. Szinte araszolva óvakodunk lefelé, van, aki elesik, de szerencsére semmi komoly, alulról reménykedve lesi a többieket, hátha más is így jár...
A másik oldalon a vállalkozó szelleműek felmásznak a csúcsra, a többiek alul kerülik a sziklát. Bánhatják, a tetőn két csapatra oszlunk és hógolyókkal védjük "területünket". Hősies csata, nagy lakli felnőttek, felszabadultan ugrándozunk a hóban, messze szállnak a hógolyók, némelyik célba is talál. Csak kis túravezetőnk figyel minket csendes komolysággal, testünkkel védjük, nehogy egy eltévedt hógolyó eltalálja.

Utunkat a piros jelzésen folytatjuk tovább, cél a Biatorbágy környéki erdőkben lévő légvédelmi bázis, majd innen a Hármas-szikla felé vesszük az irányt. A sziklák felé még két meredek, csúszós lejtőt kell legyőzni: egyszer lefelé, egyszer pedig felfelé. A lefelé vezető úton végre azok is elesnek, akiknek eddig sikerült talpon maradni. A felfelé vezető úton a fürgébbek sajnos előre rohannak, és a szikla lábánál jól védett hógolyóbázist rögtönöznek, ahonnan meglepően pontosan sorozzák a sziklát ostromló többieket. Végül azért mégis mindenki feljut, és újra rácsodálkozik a tájra a szikla pereméről.

Bár időközben a hó elállt, a nap lassan végérvényesen elbújt a felhők között. Félig sötétben folytatjuk az utat, elcsendesedik a társaság. Hallgatjuk a hó roppanását a talpunk alatt, figyeljük az erdő téli békéjét, a kutya loholását a sor mellett, és őrizzük a sok kacagás emlékét szívünkben.

Hazafelé még útba ejtjük a Szily-család kápolnáját, majd innen már újra a házak között vezet az út a Viadukt felé.

A túra hossza: kb 14 km.

Szintemelkedés: 230 m.

2014. július 15., kedd

Családi kirándulás a Nyakaskőnél

Annyira megtetszett a múltkori sétám Biatorbágy határában, hogy elhatároztam, ide el kell hozni a családot is. A kisgyerekek is könnyen bírják majd ezt az utat, és tele van kihívásokkal kicsik és nagyok számára egyaránt. Sok esős nap után vasárnap 3 órakor végre ragyogó napsütésben indultunk neki a szirtnek. Azt terveztem, hogy egy félkört teszünk Biatorbágy körül, az Ürgehegy lábától indulva, végig a szirt tetején a sziklákon, és a Viadukthoz érkezünk a végén. A Google térképe szerint másfél órás út, mondjuk gyerekekkel max 3.

Persze semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem.

A családnak csak a harmada tudott jönni, az én gyerekeimnek éppen jobb dolguk is akadt, így csak az egyik tesómékkal, 6-7 éves gyerkőceikkel és apukámmal, no meg két kutyával vágtunk neki az útnak.

A szirten a ragyogó napsütés ezerszeresére fokozódott, a sziklák igazi kályhaként működtek, az egész nap összegyűjtött meleget rendületlenül ontották magukból. Nem fáztunk!

A könnyű hegymenet után ott álltunk a Nyakaskő előtt, teljes izgalomban, hogy ezt most megmásszuk. A gyerekek előre lódultak, a férfiak utánuk, jobb lesz egy segítő kéz!

Sógornőm kissé elbizonytalanodva nézett rám. Mondtam, hogy meg is lehet kerülni a sziklát, de akkor már félúton jártunk, és lefelé legalább olyan izgi, mint felfelé.

Jót nevetett: "Most mondod?"

Kilátás a Nyakaskő aljából

A mászást illetően voltak kétségeim, de a család férfitagjaiban nem merültek fel aggályok, úgyhogy végül mindenki elindult a szikla tetejére.

A legbátrabbak legelöl.

Szeretném érzékeltetni, milyen sziklafal is állt előttünk:

Ezeken a lépcsőkön egyszerűnek tűnik a kezdet, de a fal előtt egy kisebb szakadék tátongott, azt át kellett lépni.

Volt aki hason kúszva, volt ki remegő lábakkal, de még apukám is feljutott a fájós térdeivel.

A kutyák egy ideig vágyakozva néztek utánunk, majd őrült futkosásba kezdtek, hogy is tudnának követni minket? Végül lemaradtam arról a pillanatról, hogyan is jutottak fel, de egyszerre csak ott álltak mellettünk.

Kilátás a csúcsról!

Lefelé kicsit féltettem a kutyát, nehogy eltörje a lábát egy ugrásnál, úgyhogy segítettünk neki.

A Madárszirt tetején folytatódik az utunk.

Ehhez azonban le kell mászni a völgybe, majd újra fel, egy igen meredek, porló csúszós csapáson. A gyerekek meg is állapították, hogy ez még a Rám-szakadéknál is nehezebb, mert itt nincsenek kapaszkodók.
Végül elértük a szemköztes sziklapárkányt, onnan tekintettünk vissza az útra, amit már megtettünk.

A sziklák tetején végig a csodás panoráma helyett azt figyeltük, mit is művelnek a gyerekek a sziklák peremén, melyik hasadékot próbálják átugrani, mellyel aztán minket, asszonyokat a szívinfarktus közeli állapotba kergettek. Szerencsére a tesóm jól kezelte a helyezetet, megmutatta, hogy kell biztonságosan közlekedni a sziklákon, mit lehet, és mit nem. Halk szavára mindig nagyon figyeltek a gyerekek.

Lassanként elértük a Százlépcsőt, ami egy kis padhoz vezet le a völgy aljába. Nem kanyarodtunk le, hanem folytattuk tovább az utat a piros jelzésen a Kutyahegy tetején. Nem bántuk meg, mert elhagyott borospincéket találtunk, az egyikben még a prés is ott maradt.

Ezek a pincék tanúsítják a környék bortermelői hagyományait, illetve őrzik a helyi építészet jellegzetességeit.

Az út végül lekanyarodott a hegyről, egy keskeny, fák borította szurdokban haladt tovább. Kijutva a faalagútból a Czöndör-kúthoz jutottunk. Egykoron forgalmas útkereszteződés lehetett, a kutat már a török időkben iismerték. Jelenlegi formáját a XIX. században kapta. Mennyezete három óriási kőlapból áll, az egyikben jól látszik annak a fabetétnek a helye, ahová a vödör húzó kötél csigáját rögzítették. Kipróbáltuk: a bedobált kövek vizet jeleztek az alján. Jó sokára jött vissza a hang.
Itt kissé megálltunk tanakodni, mert háromfelé ágazott az út. Merre is menjünk? Végül nem a Viadukt felé vettük az utat, hanem a visszafelé, és a sziklák alatti réteken tértünk vissza az autókhoz. Útközben alulról szemlélhettük a Madárszirtet.

Végül elértük a Százlépcső alatti kis pihenőpadot.

Belőttük nagyjából az irányt, a gyerekeknek beígértünk 5 gombóc fagyit, így aztán rohamléptekkel értünk az autókhoz.
Ott elfogyasztottuk a telken szedett őszibarackot, megitattuk a kutyákat, és a fagyizó felé vettük az irányt. Alighogy beültünk a kocsiba, nyakunkba szakadt egy kiadós nyári zápor. Köszönet az égieknek az időzítésért!

Az út összesen 3 órát vett igénybe, kényelmes sétatempóban, elkalandozva, csigaházakat gyűjtve, és időnként megmászva egy-egy izgalmasabb diófát.

Hasonló bejegyzések:

2014. július 3., csütörtök

Nyakaskő

Biatorbágyról Sóskút felé haladva az országút mentén elterülő Öreghegy koronája alatt izgalmas sziklavonulatot fedeztem fel. Mint utóbb kiderült ez a Madárszirt, remek kilátópontokkal, izgalmas sziklaperemekkel, igazán tökéletes túraútvonal akár kisgyerekekkel is. A hegy tövéből meredeknek látszott az út, nagyobb kaptatóra készültem lélekben, de hamar kiderült, hogy a hegymenet egy rövid laza séta, és hamar feledteti a kaptató unalmát a gyönyörű telepített fenyőerdő szépsége, valamint a fák közül egyszercsak előbukkanó Nyakaskő látványa.

Mint tyúkanyó a tojásain...

A sziklaperem tövében a bányászat során feltárt barlangok, hasadékok nyílnak, melyek az építőkőzet szerkezetébe nyújtanak bepillantást.

Képzeljük el, amint az egész Közép-Európát borító tengerből a hegyvonulatok kiemelkedésével leválasztódik a Pannon-tenger. Partját pálmafák borítják, flórája és faunája egyaránt egyedülálló a világon. A leváló tenger vizét a beléömlő folyók folyamatosan hígítják, egyre csökken a sótartalma. Ez a folyamat figyelhető meg - a hozzáértők számára - a sziklafal oldalában található rétegekben.

Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy a környék egykori ura, Sándor Móric gróf a hegyoldalban (a képen a bal felső sarok) Gonosz nevű lovát megüli, majd vágtába lendülve a szikláról a mélybe ugratja! Az ugrást a lova nem élte túl, csoda, hogy ő igen.
Az Ördöglovasnak is nevezett gróf méltán kapta ezt a nevet. Bajna, Bia és Bot településeken fekvő birtokain elhelyezett mintaszerű ménesében kiváló lovakat tenyésztett. Hírhedt-híres volt lovasbravúrjairól is. Sokszor végződtek bemutatói csonttöréssel, de ő rá sem hederített ezekre, amint újra lóra tudott ülni, tovább folytatta vakmerő lovasmutatványait.

A szikla tetejére én nem másztam fel, így lemaradtam a sziklába körkörös irányba vésett versről. Azonban a perem alatti mélyedésben sokkal izgalmasabb volt a panoráma!

Kutyám mindenhol előttem járt, leghelyesebbnek ítéltem inkább őt is belekomponálni a képbe.

Elbújtam! Vagy mégse?

Fejtetőn ülve

Amikor felértem a sziklaperem tetejére váratlanul bukkant elém ez a táj. A szemköztes vonulat! Rajongással töltött el a látvány, úgy látszik Dézi azonban nem ezt részesítette előnyben.

Szerintem a másik oldal érdekesebb...

El is határoztam, hogy átmászok oda. Ehhez át kellett préselnem magam a sziklák között, melyek olyan közel voltak egymáshoz, alig fértem át, majd egy meredek úton ereszkedtem lefelé, egy, a célnak nem túl megfelelő cipőben.