Hétköznap délutáni kutyasétáltatás helyszíneként a Biatorbágy környéki sziklákat választottam. Nem csak az érdekes sziklaformációk és a békés naplemente látványa miatt, hanem azért is, mert itt többnyire gondolataimba mélyedve, egyedül tudom élvezni a természet csendjét.
Kivéve karantén idején.
A Nyakaskő lábánál lévő parkolónak nem nevezhető füves réten annyi autó fogadott, hogy erősen elgondolkoztam, érdemes-e egyáltalán itt megállnom. Annál is inkább, mert üres helyet sem találtam. Aztán mégis épp kiparkolt valaki, én meg lendületből beálltam a helyére - ha már ilyen szerencsésen találtam parkolót, akkor maradok.
Felkészítettem magam a tömegre s nekivágtam az erdőnek. Több család, kutyákkal, kisgyerekkel, szülőkkel felszerelkezve baktattak az úton velem szemben.
Nyakaskő tetején is többen ácsorogtak, pedig oda nem olyan egyszerű felmászni, akármilyen kocaturisták nem is szokták megtenni, most mégis sorban álltak, hogy feljussanak oda. Mondjuk onnan fentről a látvány és az érzés igazán remek, én mégis passzoltam most ezt a lehetőséget és - mivel a Madárszirt felé is karácsonyi bevásárlási láz hangulatban hömpölygött az emberáradat -, inkább felfelé vettem az irányt.
Ott is jobbra tartottam, a jelzetlen ösvényen, ami jó választás volt, mert bár néha hétrét görnyedve jutottam át a bokrok összehajló ágai között, a távolból zúgó zene hangjait kivéve más nem ért itt utol.
Elhagyott hétvégi házakhoz érkeztem. Egykoron szorgos kezek művelhették a földeket, az ültetett virágok még erőteljesen törtek elő a fű közül.
A romos kerítés mellett haladva hamarosan egy ösvényre találtam, ami meredeken lefele vezetett. Itt elértem az erdő szélét, ahol immáron rendezett, beültetett portákra találtam, így a másik irányba fordultam.
A környéken számtalan régi borospince újult meg mostanában, itt azonban az erdő közepén egy meglehetősen romosra találtam, körülötte szétdobált műanyag és üveg tárgyak.
A fenyőerdő szint teljesen beárnyékolta az erdő alját, aljnövényzet alig akadályozta az előrejutást.
Mentem az orrom után, s hamarosan újra a Nyakaskő tornyának lábainál kötöttem ki.
A nap lemenőben, az emberek fogyatkozóban, állapítottam meg, és a Madárszirt felé vettem az irányt.
Az egyik sziklaplatón meglettek a zenét szolgáltató magnós fiatalok is.
Végül a 100 lépcsőn lelépegettem, és a félhomályban szépen visszabotorkáltam az immár magányosan várakozó autómhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése