Pincék és Szirtek

Napsütéses, meleg karácsony előtti vasárnap rövid sétára csalogatott. hosszas töprengés után Biatorbágy felé vettem az irányt, mert régi tervem volt a Nyakas-kő bal oldalán lévő sziklaszirtek felkutatása is. Ahogy  elhagyjuk a falut Sóskút felé az országútról, balra egy régi tanyaépület után már messziről látszanak a Madárszirt jellegzetes izgalmas sziklaformái, itt egy nagyobb kanyar előtt balra van a leágazás, mely rögtön a parkolóba torkollik, ahonnan a piros jelzés vezet egy kb. 10 perces sétával a  Nyakas-kőig. 

Az enyhe kaptatón azonban most az árnyékos részeken olvadt jég fogadott. Ahol pedig a nap már teljesen elolvasztotta a havat, ott felázott sár csúszkált a talpam alatt. Szóval kisebb kihívás volt eljutni a szikláig, de ott már nem volt gond, a sziklák szárazak voltak, a meglehetősen nagy szélnek köszönhetően.

A Nyakas-kő tetején megcsodáltam a panorámát, vetettem egy pillantást a kora reggeli nap fényében fürdő Madárszirtre is, majd felfelé, egy kis ösvényen folytattam az utam a Nyakaskő-dűlő (egyes térképek szerint Gombkötők útja) felé.  Az úton barátságos régi és felújított pincék sorakoztak, melyeket nagy lelkesedéssel csodáltam meg. 

Addig-addig csodálkoztam rajtuk, míg elvétettem a piros jelzést, és a Mészáros utcán folytattam a pincék csodálását. Íme az Ürgehegy pincéi: 

Rigó-pince borháza és szőlői

Rigó-pincéhez szakállszárító is tartozik, csendesen ücsörögve egy üveg bor mellet beszélhetjük meg az élet dolgait.

Gyönyörű régi présház a felirat tanúsága szerint 1872-ben épült.

Szépen felújított présház.

Az ürgehegyi és az öreghegyi pincék/présházak zöme sóskúti mészkőből épül. A pincéket kivájták, majd a mészkővel befalazták, erre visszaszórták a kihordott földet.

Felújításra váró ablak. A pátyi pincesornál találkoztam sokszor a piros-fehér zöld színezéssel.

Végül a Must utca végén a Nagy-mezőnél kanyarodtam vissza a Biai-erdőn át visszavezető piros, majd a piros kereszt jelzésre, ahol azonban újra cuppogós sár fogadott. 

Elérve az Öreghegyet maradtam a piros kereszt jelzésen és hamarosan elértem a régi kőhidat, mely arról tanúskodik, hogy hajdanán erre vitték a szőlőt és a bort az egykori szőlősgazdák. 

A turistaút itt újra piros sáv jelzésre vált, alig fél órás sétával visszavezetne a parkolóig, én azonban egy kisebb ösvényen jobbra felfelé vettem az irányt. 

Azt hittem itt aztán nem jár senki, amikor szertedobált műanyag flakonokat, demizsonokat, vödröket vettem észre az erdőben, majd egy romos pince előtt mindenféle egyéb szemét hevert szana-széjjel. 

Innen mohos sziklafal tetején haladtam tovább, bár nem volt kitaposott az ösvény, mégis határozottan kirajzolódott az út a fák között. 

A madárszirt vonulatához hasonló sziklaperemeken másztam, alattam a függőleges szakadék és a fenyők teteje bólogatott a szélben. A távolban egy felhagyott kőbánya világított, illetve Biatorbágy felé a Biai-halastavak kéklettek. 

Az út végén egy facsoport állta utamat, itt csak erősen meghajolva tudtam átjutni az ágak alatt, de hamarosan újra a Nyakas-kő tetején bámultam a lábam alatt elterülő tájat.

Visszaérve a kocsihoz az ég egész befelhősödött, viszont keletről a felhők alá sütött a nap, különös fényekbe borítva a tájat.