Nem is esik. Itt van az eső

Tóth Árpád: Éjféli litánia

(részlet) 

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok: minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?

Eső zuhog az éjben. Ó, fekete eső...
Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb,
Ködzsákokat emel a görbehátu domb,
S az aranyruhás reggel többé tán sohse jő...

A fák eltűnnek a fénytelenségben.

Be árva most a lélek: el innen! menekül,
Ázik s fázik szegény, ó, hova lett fölénye?
Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye,
És didereg az utcán, kócos, kivert ebül...

Igen, akár egy eb, melynek szeme borongóSzelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt,
S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt,
De eltévedt szegény, s most már komor bolyongó...

Ez egy ilyen tavasz: félig tél, félig ősz.

Egy ima volna jó most, a végtelen alázat

Ájult odaadása, halk, szaggatott beszéd...

Ó, lábaihoz bújna, és megnyalná kezét

Urának a szegény eb, de hol leli a házat?

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok: minthogyha szomorú ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?...

Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék...

(részlet)

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...

Kökörcsinek bólogatnak a fáknak.

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,

Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony

Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:

A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,

Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat,

Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,

S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,

Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,

Ballagó bogarat kék párjához terelnék,

S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...

Egyszerre jókedved lesz.

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,

A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem
Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, -
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...