2020. február 15., szombat

Dobogókő, Szakó-nyereg, Téry-út

Szép napfényes téli nap, tavaszias meleg és kikapcsolódás reménye hajtott Dobogókőre, ahol azonban csípős hideg fogadott, no és meglepően fehér-deres erdei ösvények. 
Szerencsére néhány 10 méter gyors tempójú gyaloglás után kimelegedtem, már nem aggódtam azon, hogy se kissé alul öltöztem a csalóka időben. 
Dobogókőn az alsó parkoló mellett tettem le az autót - sajnos sorompóval lezárták a parkolót - majd a zöld kereszt jelzésen indultam el a Rezső-kilátó felé.
 Enyhén felhős égbolt, valószerűtlenül kék Duna és  remek panoráma fogadott.

Szeretem a csupasz fák gallyain megcsillanó napfény rajzolta erdőt.
A háttérben a Vadálló-kövek (az egykori vulkáni kaldera maradványai), valamint még távolabb  a  Visegrádi-vár is sejthető.
A kilátóból a piros jelzésen haladtam a Hegyi Szent Bernát emléktábla felé. A tábla egy nagyobb sziklán van elhelyezve, innen azonban az út erősen lejt, majd a Szakó-nyereg után újra meredeken emelkedik. A zöld jelzésen haladtam felfelé a csúcsra, ahonnan ismét gyönyörködhetünk némi panorámában. A hegy másik oldalán leereszkedve a csúcsot megkerülve egy széles erdészeti úton haladtam visszafelé. Az útról több helyről is remek kilátás nyílt a Dunakanyarra. 
Hamarosan újra kereszteztem a piros jelzést, és a Téry-úton haladtam a régi kőbányák felé. Hatalmas, hűvös sziklafalak alatt szétdobált emberfej méretű kövek között botladoztam.
Az volt a tervem, hogy megkerülve a bányát (jelzett valamiféle utat a térkép) leereszkedem a hegyoldalban a Lukács-árok felé, de annyira nehézkesnek bizonyult a közlekedés az útnak mégsem nevezhető ösvényen, hogy végül az egyszerűbb megoldást választottam, és a Téry-úttal párhuzamosan haladó úton jutottam vissza a Lukács-árok tetejéhez, ahonnan sajna nem ereszkedtem le a Rám-szakadék aljához, amit azóta is bánok, mert mégiscsak belefért volna az időmbe és a lábamba, de azt hittem messze még Dobogókő. Rosszul hittem, innen a sárga jelzésen alig 1 óra alatt felértem a Rezső kilátóhoz, majd onnan vissza az autóhoz. 
Összesen 15 km-t tettem meg, ami elég kellemes távolság, még a hosszú téli mozgásszegényebb időben is izomláz nélkül teljesíthető. Dézi kutyám (12) persze elfáradt, és nagyon örült, hogy végre autóban ül, de mire 80 leszek, lehet, én se fogom úgy bírni a túrát!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése