Kesztölci panoráma

Szép panoráma reményében indultam útnak Kesztölc felé, hogy a Pilis itt magasodó csúcsait meghódítsam. 

Kesztölc maga alig néhány utcácskából áll, de a község barátságos hangulata előfutára volt a pincesort övező szőlőhegy melletti rétnek, ahol térdig érő fű, árvalányhaj  és színes virágok között sétálhattam a délutáni napsütésben. Felettem a sziklasor, alattam a házak teteje és a kesztölci templom tornya. 

A pincesort elhagyva a zöld kereszt jelzés hamarosan nyílegyenesen a hegycsúcs felé kanyarodott, a Postás útra. Egyre feljebb kapaszkodva a egyre melegebbnek éreztem a napsütést, egyre lassabban araszoltam felfelé, és egyre nagyobb elismeréssel gondoltam a postásra, aki ezt az utat egykoron naponta kétszer is megtette. Azonban visszatekintve az alattam elterülő tájra, új erőre kaptam. Ezt mindenképp meg kell néznem magasabbról is!

Néhol az út bevitt az erdőbe, ide már alig ért el a nap sugara, kellemes hűvösben és sötétben sétálhattunk tovább.

Megcsodáltam, ahogy a meredek sziklafalakon itt-ott megkapaszkodó növényeket végigsimogatja a fénysugár.

A sziklacsúcs közelében igazi erdei romantika fogadott: margaréták és habszegfű között lépegettünk.

A szikla tetejét benőtte az erdő, innen több út is vezet tovább, egyrészt az Öreg-szirt felé, a Sziklamászó iskolán keresztül, másrészt a Pilis-nyereg felé, ahol megtekinthetjük a világháborús emlékművet. Mi most erre vettük az irányt, kényelmes erdei ösvényen sétáltunk a hegygerincen, ám  ezernyi szúnyog támadta meg a kutyámat. Így aztán inkább kitértünk az erdőből és egy napsütötte sziklánál letáboroztunk. ott találkoztunk ezzel a mókás margarétaszemű tuskóval.

Kutyámnak addigra már annyira elege volt a melegből, a szúnyogokból a sétából és a fotózásból, hogy tüntetőleg a szikla peremére ült, háttal a tájnak. Kicsit féltem, hogy leesik, de azért még lőttem egy képet róla, mielőtt behívtam.

Egyszerűen nem érdekli!