Micsoda hajnal!

 

A négy kis fafaragó

Előző rész | Következő rész

( július vége)

Az éjszaka folyamán felhők gyülekeztek a Folyó fölé. Sűrűn borították az eget, a felkelő nap fénye alig tudott átszűrődni rajtuk. A Folyami Odú melletti kis öbölben három hódkölyök úszkált a reggeli felhők jótékony féhomályában.

Szuszka szeretettel figyelte őket, és időnként gyengéden megbökdöste az orrával azt, amelyik közel merészkedett hozzá. Éppen azon töprengett, merre járhat már megint Rumpli, a negyedik kicsi, amikor felbukkant a kölyök feje.

– Anyával úszkáltam a Folyón. – újságolta izgatottan. – Nagyon messzire mentünk és a partra is kimásztam. Kétlábút is láttunk, úgyhogy inkább hazajöttünk.

– Idenézzetek, mit hoztam! – Cserke érkezett egy hatalmas ággal a szájában. Büszkén a sekély vízbe helyezte. – Az asztal terítve! Gyertek falatozni!

A kölykök rögtön odasereglettek, boldogan álltak be a nagyok közé, és mohón falni kezdték a kérget. Ropogtattak és rágcsáltak, egész belefeletkeztek a nagy eszem-iszomba. Recse két mancsával megragadta az ágat, és olyan elszántan dolgozott rajta, hogy hamarosan egy jókora kéregdarabot hántott le róla. Elégedetten nézegette, majd karmai közé szorította és ropogtatni kezdte.

Riszka közben abbahagyta a rágást. Mintha valami megmozdult volna a fák között. Körbekémlelt.  Semmit sem látott. Mégis csapott egy hatalmasat a farkával, ahogy a nagyoktól már annyiszor látta.

A vészjelzésre mindenki azonnal eltűnt a fodrozódó víz alatt. Elsőnek Cserke dugta ki a fejét a vízből.

– Riszka, nincs itt semmi!

A többiek lassan visszaszállingóztak az ághoz. Riszka kicsit gyanakodva nézte még a partot, ám megnyugodott, mikor Recse pontosan ott folytatta a kéreghántást, ahol abbahagyta. Rumpli tett egy nagyobb megfigyelőkört az öböl körül, de aztán ő is csatlakozott a csapathoz. Csak Piszke nem jött.

– Piszke megint halálra rémült, mi? Ki se fogja már dugni az orrát az Odúból? – kacarászott Riszka.

– A vészjelzés nem játék! És tudod, milyen ijedős. Menj, nyugtasd meg! – szólt rá Szuszka.

Testvére szavaira végül Piszke is előmerészkedett, és a falatozás folytatódott. 

Ekkor megzörrent a lomb. Riszka határozottan hallotta. Megdermedt. Aztán nagyot csapott a farkával.

De ezúttal senki nem mozdult.

Riszka szíve hangosan kalapált. Veszély, veszély! Ekkor újra csapott, és eltűnt a víz alatt. 

A család abbahagyta a ropogtatást, szoborrá válva figyeltek. Újra megmozdult a lomb. Ott fent. Csak egyetlen helyen. Ez nem lehetett a szél. A többiek is észrevették. Nagy farokcsapkodással tűntek el a víz alatt.

Piszke egyenesen a Folyami Odú felé úszott. Ő aztán innen ki nem jön többé! A világ csupa rettegés!

Szuszka óvatosan emelte ki az orrát a vízből. Sokáig figyelte a lombokat. Egyszer csak egy vörös farok suhant át két ág között.

– Csak egy bozontosfarkú águgró! – fújta ki a levegőt. – Gyertek elő! Ez nem hódevő.

Rumpli szinte azonnal felbukkant. Recse sem sokat kérette magát: visszatért az ághoz, és máris tovább falatozott. 

Piszke azonban nem jött.

– Piszke! Gyere! Csak egy águgró volt! – szólongatták a testvérei.

– Már nem is vagyok éhes – pihegte Piszke az Odú biztonságából.

– Nézd, mekkora kérget szedtem le teljesen egyedül! – büszkélkedett Recse.

De Piszkét ez sem érdekelte. Összegömbölyödött a fészekben, és nagyon szerette volna, ha megérkezik Hódanyó, és hozzábújhatna már.

Hódanyó helyett Hódnagy toppant be az öbölbe.

– Ideje aludni menni, elég volt mára! – dörmögte. A gyerekek szétugrottak, majd szép sorban bevonultak Piszke mellé. Jó volt együtt összegömbölyödni. Békés, meleg, szeretetteljes érzés. Így már Piszke sem félt annyira.

Odakint Hódnagy megfogta Cserke hatalmas ágát, és elúszott vele. Jó messzire. Milyen erős ez a Cserke, hogy ezt elbírta! - dünnyögte. Csak akkor állt meg, amikor már senki sem volt körülötte. Maga elé húzta a fát, és jóízűen beleharapott.

Előző rész | Következő rész

Mi jár a tolvaj hódnak?

Előző rész | Folyt. köv.

( augusztus eleje)

Az éjszaka sötétje oszladozni kezdett. A nap még nem bukkant fel a szemközti part fái mögött, de az árnyak már alakot öltöttek. A hódcsalád hazafelé tartott. A part mellé frissen letört, illatos nyárfagakat sodort a szél. 

- Micsoda csodás lakoma! - gondolták és rögtön falatozni kezdtek. 

Gurmi azonban nem érte be ennyivel. Észrevett egy finom falatot beljebb, a szárazföldön. Nagy lendülettel vágott neki az útnak. Nagy döccenésekkel átmászott a part menti köveken, elérte a sóderes részt. Az apró kavicsok minden lépésnél csikorogtak a mancsa alatt. 

Már jó pár métert megett, amikor gyanakodni kezdett. Megéllt, beleszimatolt a levegőbe:  

- Hm. Lehet, hogy ott jár valaki? - Kicsit tétovázott. Visszafordult, a víz felé, várt. De orrát újra megcsapta a frissen hullott fűzfagally édeskés illata. 

– Eh, pár perc az egész! – biztatta magát, és újra a fák felé vette az irányt.

Hamarosan  ággal a szájában, szapora léptekkel trappolt a biztonságot jelentő víz felé. 

A szíve hangosan kalapált a mellkasában, minden visszahulló kavics zörrenésére összerándult, de  végül elérte a folyót. Nesztelenül csusszant a vízbe.

Végre! Kényelmesen elhelyezkedett, a nagy ágat maga elé fektette. Elégedetten nézegette, gusztálgatva végigszagolgatta, majd nagyot harapott a közepébe. Miután az utolsó zsenge levelet is elropogtatta, nekiállt a mellette lévő másik nyárfakéreg rágcsálásának,

Ekkor jelent meg mellette Murmi. Szeme sarkából csalafintán pislogot testvérére. 

- Kaphatok belőle egy falatot én is? - kérdezte a tekintete. 

- Már megint potyázni akarsz! Szerezz magadnak te is! - morrantott vissza.

De Murmi nem tágított.  

"Talán a levelek mögött nem veszi észre, ha harapdálok belőle egy kicsit."

Épp belemerült a falatozásba, amikor Gurmi észrevette. Szörnyen felbőszült! 

Faággal a szájában támadt testvérére. Ráugrott a hátára, sűrű bundájába mélyesztette körmeit. 

Murmi jobbnak láttta, ha beljebb úszik a folyón, és megvárja, hogy lenyugodjon testvére.  

Gurmi újra nekiállt a falatozásnak. Jóizűen rágcsált és ropogtatott. Ám Murmi nem tudott ellenállni  a csábításnak. Újra Gurmi háta mögé settenkedett.

Ám Gurmi résen volt. A lombos ággal újra hatalmasat csapott Murmi felé. 

Az ijedtében átugrott Gurmi másik oldalára, és jobbnak látta végleg menekülőre fogni a dolgot. 

Végre Gurmi zavartalanul efogyaszthatta a hajnali lakomát, majd ő is hazafelé vette az irányt. 

A lak bejáratánál érte utol a megszeppent Murmit.

- Úgy szerettem volna én is egy falatot... - szipogta Gurminak.

Gurmi látta testvére lógó orrát, és a haragja nyomtalanul elpárolgott. Odalépett hozzá, gyengéden összeérintette vele a nedves orrát, majd mancsaival óvatosan fésülgetni kezdte Murmi hátán a bundát. Murmi megkönnyebbülten horkantott egyet, és viszonzásul ő is tisztogatni kezdte Gurmit.

Végül megbékélve bújtak kuckójukba nappali nyugovóra. 

Előző rész | Folyt. köv.

Épül a hódvár!

 

A Duna alacsony vízállása miatt szárazra került a hódvár bejárata.  A hódok minden nap azon szorgoskodtak, hogy elrejtsék azt az illetéktelen tekintetek elől. A hódvár legfőbb védelmi vonala, hogy nincs szárazföldi bejárata. Megnehezítik ezzel az esetleges vadállatok bejutását a várba, illetve megkönnyíti a hódok észrevétlen ki-be közlekedését is.  

Először nehezebb faágakat és törzsdarabokat hordtak össze, amelyeket a fogaikkal méretre rágtak. Ezeket egymásra halmozták, így kialakítanak egy szilárd, kupola alakú vázat.

Az ágak közötti réseket folyamatosan kitöltik a meder fenekéről felhozott iszappal, agyaggal, és vízinövényekkel és kisebb gallyakkal. Ez a „habarcs” rögzíti az ágakat.

Kisebb-nagyobb gallyakat, ágakat hordtak a várhoz. 

 Egy nap akár többször is fordultak.

Az ágak elhelyezéséhez fel kell mászni a hódvár oldalára, ami nem is olyan könnyű feladat: az ágak között nehéz lépkedni. 

Az vár köré hordott ágakra tapasztóanyagként iszapot gyűjtenek a mederfenékről. Többször lemerülnek, majd kiemelkedve a vízből jó nagy kupac sárgolyóval térnek vissza. 

Ezzel bizony nem könnyű felmászni! Nincs mese, két lábra kell állni!

Nézzük csak meg! Hol kell még erősíteni? 

Íme az elkészült mestermű: 

Nem értem az embereket

Nyár van, főszezon a szigeten. Estefelé az emberek kisebb-nagyobb csoportokban érkeznek a folyóhoz. A hódok hosszas megfontolás után kiváló érzékkel a várukat közvetlenül a szigetet átszelő, vízhez vezető egyetlen út végére építették. Ha behunyt szemmel botladozol le a partra, akkor is egy hódba ütközöl.

Ám le a kalappal a hódok előtt! Mesterei a rejtőzködésnek. Vagy a bosszantásnak. Épp csak egy másodpercre villantják meg kis fejüket az arra járók előtt, aztán máris lebuknak a víz alá, és köddé - vagy inkább vízzé - válnak a Dunába dőlt fatörzsek takarásában. Az egyszeri járókelőnek ez a két másodperc már maga a boldogság. Mivel a kidőlt törzseken való átmászásra már kevesen vállalkoznak, így  maradt némi esélyem az állatok életének békés megfigyelésre.

Az első incidens

Ahogy lapulok a fák takarásában, hallom, hogy közeledő léptek alatt reccsen a száraz avar.  Megérkezik az első Hód-néző Különítmény. Susorognak, dörmögnek. A hódok persze csendben eltűnnek a víz alatt. Emezek meg nézelődnek balra, aztán előre, majd jobbra, és... sikkantanak egy csendeset. Egy hatalmas objektív mögül egy szempár mered rájuk.

Magyarázkodnak, mintha nem tudnám, miért jöttek. Egy cipőben járunk! De miért gondolták vajon, hogy társalgásra vágyom, az rejtély. Igyekszem foghegyről válaszolni, suttogva, de nem akarok udvariatlan lenni. Nem veszik az adást, dörmögnek, meg duruzsolnak tovább. A hódok persze a víz alól követik az eseményeket, így embereink csalódottan odébbállnak. 

Erősítés érkezik

Újra elcsendesedik a környék, a hódok előmerészkednek. Várom a megfelelő pillanatot, kattintgatok, amikor új neszek érkeznek a hátam mögül.

Izgatott pisszegés:

– A hátad mögött ott egy hód! – hallom. 

Oké, itt meg három. Mutogatok kézzel-lábbal. A nő veszi a lapot, csendben mellém oson, együtt lessük a kis állatokat. Végül int egyet, újra egyedül maradok.

Aztán két gyerek érkezik az apukájával. Izgatottan mutogatnak a hódok felé, apuka halkan magyaráz. Cukik.

Hajnali taktika

A hajnal mégiscsak nyugalmasabb odakint, igaz 4 órakor kell hozzá kelni, cserébe legalább csak én vagyok, meg a hódok. Úgyhogy megéri. 

Kivéve a hőkupola idején. A vízre több hajót is épp akkor eresztenek le, amikor megérkezem. A parton szerelmeskedő párba botlok, diszkréten kikerülöm őket, haladok a hódvár felé.

Sikerül hangtalanul megközelíteni egy rágcsáló jószágot. A kelő nap sugara épp aranysárga fénybe vonja, amikor jobb kéz felől, a szemem sarkából megpillantok egy kajakost. Már messziről kiabál:

– Ugye milyen cukiiiiik? Arrafelé kettő is kint úszkál! – újságolja nagy hangon.

A hód meg menten lebukik a víz alá. Gondolom, megkeresi a család jelzett tagjait.

Szuper. Kezdhetem elölről a cserkelést.

Charlie - hadművelet

Egyik este egy kisgyerekes család tart a hódvár felé. Charlie nevű kutyájuk pórázra kötve halad mellettük. Én előbb érek a hódvárhoz. A hód a lak bal oldalán, egy rejtett kis medencében épp a várat erősítgeti. Az alacsony vízállás miatt megpróbálja elfedni a víz fölé került bejáratot.

Hamarosan megérkezik a család, a kutya immár póráz nélkül. Apuka magyarázza a kisfiúnak, hogy ha csöndben marad, hamarosan megjelennek a hódok is.

Charlie azonban szagot fog, nekiesik a hódvárnak, fröccsen a sár, repülnek a gallyak. Majd átkúszik a másik oldalra. Észreveszi a hódot, ami sziszegve fejezi ki nemtetszését. Az eb izgatottan ugat, a gazdik ordítva próbálják behívni.

Kérdem én: miért? Ha kifejezetten hódot nézni jönnek a vár közvetlen közelébe, akkor miért nem tartják pórázon a kutyát? Miért gondolják, hogy az öleb majd szagvakon a lábaik mellett fog unatkozni? Ehelyett Charlie persze követi az ösztöneit. Természetes, hogy ingerli az erőteljes illat, amely körüllengi a várat. 

Jó pár percbe beletelik, mire sikerül visszarendelni a kutyát, a család eltűnik.

A hódok megnyugodnak, óvatosan újra megjelenik egy kis fej a fák között. Én meg állok, mozdulatlanul, egyé olvadva a tájjal. 

A Pumi-maffia

De a megpróbáltatásoknak még nincs vége. 

Hamarosan megjelenik a  két pumi, akiket két nappal azelőtt közvetlen a várból kergettem ki. Nagy, lelkes, csillogó szemekkel állnak az odú előtt, élénken csóválják a farkukat, rutinosan méregetik, hol lehetne bejutni. Rájuk kiáltok, elkergetem őket. A gazdát most sem látom sehol... valószínűleg azt sem tudja, mivel szórakoztatja magát a két jószág.