A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vrata-völgy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vrata-völgy. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. szeptember 27., szombat

Vrata-völgyben a Pericnik-vízeséshez

Vrata-völgye. Nos igen, itt már jártam pár hónapja, de most váratlan villámlátogatásunknak köszönhetően elvihettem családom másik felét is a vízeséshez. A csapat idősebb tagjai lelkesen vágtak neki a túrának, az ifjabb generáció nem igazán értette, minek megyünk ide, amikor itt SEMMI kihívás nincs, csak fa, fa, bokor, no meg némi folyó, de se egy háromezres csúcs, se sziklamászás. 

Kiderült, mégiscsak van kihívás:  folyóban  meg lehet mártózni, sebesen száguldó hullámok jeges csapásai  fájdalmasan csípik az ember bőrét.  


Elhagyva a folyót, az út erősen emelkedni kezdett, megmásztuk a nagyliheg kaptatót, miközben termetes sziklák, égig érő fenyők között haladtunk el. 

Az alsó vízesés másodszorra is lenyűgözött, vigyorogva hallgattam túratársaim lelkendező kiálltásait, amint apránként felfedezik ezt a különleges természeti képződményt. Még a legfiatalabb is azt mondta: ide megérte feljönni!

 
Innen pár száz métert kellett emelkedni a felső vízeséshez, ami negyed olyan magas, mint az alsó, de azért a látvány itt is imponáló. 
Azt hittem, sima ügy lesz rábeszélni társaimat, hogy utunkat ne ugyanarra tegyük meg visszafelé, amerre jöttünk, hanem a vízesés mögött keljünk át, és a gerincen haladjunk tovább.  Dani nyakatekert okfejtéssel érvelt a gerinctúra ellen, de végül úgy éreztem, másodszor nem hagyom lebeszélni magam! Addig erősködtem, míg végül mindenki bemászott a vízesés mögé.

 Itt sokkal jobban permetezett a víz, mint az alsó részen, így jócskán átnedvesedtünk, de megérte! 

A látvány vetekedett az alsó vízesésnál tapasztaltakkal, és hamarosan kiértünk a másik oldalon, ahol egy izgalmas, a sziklaperemen vezető ösvényen haladtunk végig. 


A sziklakiszögellésekről csupán a közeli szemközti hegyet bámulhattuk. 
Hamarosan elhagytuk a sziklákat, süppedő talajú fenyőerdőben ereszkedtünk lefelé. 

Nagyon szép út volt, és külön öröm, hogy találtunk két nagy őzlábgombát, mozsárütő gombát, és szürke trombitagombát is. Ez utóbbi kettőt még soha nem találtam!





2025. július 6., vasárnap

Peričnik-vízesés

Kétnapos túránk a Hét tó-völgyében meglehetősen kifárasztotta a csapatot, így másnapra csak egy könnyed levezető sétát terveztünk a Peričnik-vízeséshez. A vízesés az utolsó jégkorszak után keletkezett, így Szlovénia egyik legfiatalabb vízesése. Meglehetősen hosszú, kétlépcsős vízesés. A felső szint 16 méter magasról, az alsó kb. 56 méter magas sziklaperemről zúdul a mélybe. De nem is ez a legkülönlegeseb benne, hanem az, hogy mögé lehet sétálni és hátulról is meg lehet szemlélni a zuhatagot. 

Utunkat Mojstranából indítottuk. A térkép szerint fel lehet menni autóval a vízesés aljáig, így csak egy pár kilométeres séta várna ránk a vízesés körül. Aztán kiderült, az utat sorompó zárja el és egy egyenruhás úriember csak azokat engedi át, akik tudják a sorompónyitó jelszót. Mi nem tudtuk, ezért azt javasolta, szálljunk fel az ingyenes elektromos kisbuszra, ami majd felszállít minket a 3 km hosszú aszfalt úton. 

No, ennek nem sok értelmét láttuk, tán még képesek vagyunk ennyit megtenni saját lábunkon, csaknem vízszintes terepen, így parkolót kerestünk. Mire idáig jutottunk, az összes parkoló megtelt a bejárat közelében. Végül egész a falu széléig kellett mennünk, ahol viszont tök ingyen parkolhattunk. Ellenben a legforróbb délben indultunk, és át kellett vágni a falun, ami plussz pár km-t jelentett. 

Voltak fenntartásaim: ha busszal viszik oda az embereket, valamint tele az összes parkoló, milyen tömeg lesz vajon a vízesés közelében? 

No, majd meglátjuk! 

Kis bolyongás után rátaláltunk a folyó másik oldalán vezető erdei turistaútra, ahol senki nem járt,  ki tudja miért. 

Így aztán kellemes, árnyas környezetben, csaknem egyedül baktattunk a  fenyők között. Az erdő alján mindenféle kosborok, nőszőfüvek, ciklámen és egyéb virágok nyíltak. Nem győztem fotózni őket! Több órába beletelt, mire felértünk a vízesés felé tartó elágazáshoz. 

Ekkor párom már jelezte, hogy éhes.  Kaját nem hoztunk,  abban a reményben, hogy fent a turistaházban lesz étek. Nem volt, zárva volt. Ekkor kissé feszült lettem, és átkoztam a nagy eszemet, amiért mindenféle vésztartalék harapnivalónélkül indultam útnak egy olyan emberrel, akinek az egyetlen öröme az életben az evés. Csak később derült ki, hogy távolabb,  7 km-re, a Triglav meredek sziklafalának aljában lehetett volna ebédhez jutni. 

A vízeséshez 100 méter szintet is le kell küzdeni, meglehetős meredek, ámde annál vadregényesebb úton. Nem is volt olyan nagy tömeg a vízesésnél sem, mint amit sejtetett volna a parkolók állapota. 

A vízesés elképesztő! Szerintem ilyet nem sokat lehet látni a világon, csaknem teljesen körbe lehet járni, 56 méter magasból zuhan a mélybe, hangja és a vízpermet is betölti a katlant. 

Párom azonban mindebből nem sokat érzékelt, morózus képpel mászta meg a hegyet, valószínűleg azon morfondírozva, vajon mennyi ideig bírja ki egy férfitest számottevő élelem nélkül. 

Ezek után nem is mertem javasolni alternatív útvonalakat, és fotózni sem álltam meg a visszafelé vezető úton, hanem vágtáztunk lefelé, az autó felé, mielőtt bekövetkezne az éhenhalásból adódó halál. 

Megjegyzem leértünk, túléltük. Igaz szóvá tette, hogy ez nem is 3 km volt, hanem 12. De mire is számított? Ami felfelé 3, az visszafelé is annyi, plusz a vízesés, meg a falu vége oda-vissza. Szerencsére mire megkapta a rántotthús adagját, elfelejtette a megpróbáltatásokat és maradt a jó emlék az izgalmas vízesésről. Mondjuk én még ebéd után bejártam egy mocsarat és a várost, összesen lett a lábamban 20 km. Az elmúlt 4 napon ez lett a legtöbb kilométer, örültem is, mikor végre ágyba kerültem. 


A Vrata folyó  vadul iramlott. Jó hűs volt a vize.