Peričnik-vízesés

Kétnapos túránk a Hét tó-völgyében meglehetősen kifárasztotta a csapatot, így másnapra csak egy könnyed levezető sétát terveztünk a Peričnik-vízeséshez. A vízesés az utolsó jégkorszak után keletkezett, így Szlovénia egyik legfiatalabb vízesése. Meglehetősen hosszú, kétlépcsős vízesés. A felső szint 16 méter magasról, az alsó kb. 56 méter magas sziklaperemről zúdul a mélybe. De nem is ez a legkülönlegeseb benne, hanem az, hogy mögé lehet sétálni és hátulról is meg lehet szemlélni a zuhatagot. 

Utunkat Mojstranából indítottuk. A térkép szerint fel lehet menni autóval a vízesés aljáig, így csak egy pár kilométeres séta várna ránk a vízesés körül. Aztán kiderült, az utat sorompó zárja el és egy egyenruhás úriember csak azokat engedi át, akik tudják a sorompónyitó jelszót. Mi nem tudtuk, ezért azt javasolta, szálljunk fel az ingyenes elektromos kisbuszra, ami majd felszállít minket a 3 km hosszú aszfalt úton. 

No, ennek nem sok értelmét láttuk, tán még képesek vagyunk ennyit megtenni saját lábunkon, csaknem vízszintes terepen, így parkolót kerestünk. Mire idáig jutottunk, az összes parkoló megtelt a bejárat közelében. Végül egész a falu széléig kellett mennünk, ahol viszont tök ingyen parkolhattunk. Ellenben a legforróbb délben indultunk, és át kellett vágni a falun, ami plussz pár km-t jelentett. 

Voltak fenntartásaim, ha busszal viszik oda az embereket, valamint tele az összes parkoló, milyen tömeg lesz vajon a vízesés közelében? 

No, majd meglátjuk! 

Kis bolxongás után rátaláltunk a folyó másik oldalán vezető erdei turistaútra, ahol senki nem járt,  ki tudja miért. 

Így aztán kellemes, árnyas környezetben, csaknem egyedül baktattunk a  fenyők között. Az erdő alján mindenféle kosborok, nőszőfüvek, ciklámen és egyéb virágok nyíltak. Nem győztem fotózni őket! Több órába beletelt, mire felértünk a vízesés felé tartó elágazáshoz. Ekkor párom már jelezte, hogy éhes.  Kaját nem hoztunk,  abban a reményben, hogy fent a turistaházban lesz kaja. Nem volt, zárva volt. Ekkor kissé feszült lettem, és átkoztam a nagy eszemet, amiért mindenféle vésztartalék harapnivalónélkül indultam útnak egy olyan emberrel, akinek az egyetlen öröme az életben az evés. Csak később derült ki, hogy távolabb,  7 km-re, a Triglav meredek sziklafalának aljában lehetett volna ebédhez jutni. 

Így aztán párom morózus képpel mászta meg a hegyet a vízesés felé,  valószínűleg azon morfondírozva, vajon mennyi ideig bírja ki egy férfitest számottevő élelem nélkül. 

Ezek után nem is mertem javasolni alternatív útvonalakat, és fotózni sem álltam meg a visszafelé vezető úton, hanem vágtáztunk lefelé, az autó felé, mielőtt bekövetkezne az éhenhalásból adódó halál. 

Megjegyzem leértünk, túléltük. Igaz szóvá tette, hogy ez nem is 3 km volt, hanem 12. De mire is számított? Ami felfelé 3, az visszafelé is annyi, plusz a vízesés, meg a falu vége oda-vissza. Szerencsére mire megkapta a rántotthús adagját, elfelejtette a megpróbáltatásokat és maradt a jó emlék az izgalmas vízesésről. Mondjuk én még ebéd után bejártam egy mocsarat és a várost, összesen lett a lábamban 20 km. Az elmúlt 4 napon ez lett a legtöbb kilométer, örültem is, mikor végre ágyba kerültem. 

A Vrata folyó  vadul iramlott. Jó hűs volt a vize. 

A vízeséshez 100 méter szintet is le kell küzdeni, meglehetős meredek, ámde annál vadregényesebb úton. Nem is volt olyan nagy tömeg a vízesésnél sem, mint amit sejtetett volna a parkolók állapota.