A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szlovénia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szlovénia. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 9., vasárnap

Zelenci-forrástó másodszor

A Zelenci-forrástónál már jártam tavaly, de annyira különlegesnek találtam, hogy mindenképp meg akartam nézni idén is. Úgy tereztem, napkeltére érkezem, és reményeim szerint ilyen korán egyedül leszek a tónál. Meglepődtem. Népes csapat állt a megfigyelő toronyban, mind a napkeltét várták. 
Talán így még különlegesebb hangulata volt a reggelnek. Senki sem akarta megtörni a végtelen csendet, ha kellett, hangtalanul mozgott és áhitattal nézte, ahogy a nap megvilágítja a szemközti hegy hófehér sziklacsúcsát. Először vörösre festette, majd narancsba borította, később sárga lett. A táj hangulata is ennek megfelelően változott. 
Ekkor a többiek távoztak, egyedül maradtam a toronyban és vártam, hogy a napsugarak betörjenek a völgybe, bebújjanak a fák levelei közé kiemelve azok zöldjét. Igaz, hogy addigra kifehéredett a hegycsúcs, de a táj vibrált. 






A szomszédos Blata-mocsár



Nagyon szeretném ködös, párás időben, ősszel és télen is látni ezt a tájat.

2026. augusztus 8., szombat

Martuljek-vízesések

Szlovénia eme két hosszú vízesése Gozd Martuljek városkájából érhető el jelzett és jelzetlen úton egyaránt. Az út csupán 8 km oda-vissza, összesen 400 méter szintemelkedéssel, úgyhogy rendszerint nyaralásunk utolsó napjára, a hazamenetel előtti délelőttre terveztem be a túrát, és valaki mindig megfúrta azzal, hogy fáradt. Most azonban nem is kellett nagyon győzködni Pétert, hogy mégis szánjuk rá itt-tartózkodásunk utolsó délelőttjét.

A 4 km-en 400 m szintemelkedés papíron nem tűnt soknak, a valóság azonban mégis mást mutatott. No de ne vágjunk a dolgok elébe!

Az első kihívás, hogy parkolót találjunk a városkában. Reggel kivételesen kényelmesen megreggeliztünk, de még így is 10 óra előtt hagytuk el a szállást. Ennek ellenére, mire Gozd Martuljekbe érkeztünk, a túra kiindulópontjánál lévő parkoló már tele volt. Így bolyongtunk kicsit a városban, mire megfelelő helyet találtunk, és az első fél kilométert tűző napon tettük meg.

Ezután, elhagyva a várost, persze a jelzetlen utat választottuk, ami közvetlenül a folyó mellett vezet. Mint utóbb kiderült, ezt igen jól tettük.

Először átkeltünk a folyó medrén, majd a folyón, majd megint a mederben haladtunk. Elképzeltem, amint olvadáskor, illetve nagy esőzések után megtelik a széles, kőhordalékos rész vízzel, és nagy erővel hömpölyög tova. Gondolom, olyankor teljesen járhatatlan ez az út, azért sem vezet erre a jelzés.

Átkelve a patakocskává szelídült folyón, annak partján vezetett az út, kezdetben viszonylag széles, kényelmes erdei út formájában. Hamarosan elértük az első gátat, ahonnan szép fátyolfüggönyt képzett a folyó. Innen egy keskeny, sziklásabb, vadregényes ösvényen kapaszkodtunk felfelé.

Csodálatosan szép, vadregényes szurdokba kerültünk. A levegő legalább 10 fokkal volt hűvösebb, mint a város közepén.

Itt el lehetne időzni egész sokáig, ha engedné az időnk, és nem kerülnénk azt a rengeteg embert, akik letanyáztak ide, és kőbabákat építettek a sziklákból, pancsoltak a vízben, vidáman beszélgettek, szóval szemmel láthatóan nagyon jól érezték magukat.


Martuljska Bistrica

A szurdok nem hosszú, alig 1 km, hamarosan egy függőhíd előtt találtuk magunkat, ahonnan egyrészt ráláthattunk a szurdokra, másrészt megtekinthettük az első vízesést. Bár ahhoz, hogy igazán jól fotózható legyen, egy jó meredek szakaszon kellett felkapaszkodni. Így aztán másztunk és lihegtünk, végül egy sziklára felhasalva remek hosszú záridős képet tudtam készíteni az 50 méter magas vízesésről.

Spodnji Martuljkov slap

Legnagyobb örömömre csodaszép tárnicsok nyíltak az út mellett. 

A vízesés mellett kapaszkodtunk felfelé, csaknem függőleges úton. Közben lefelé is jöttek, óvatosan kerülgettük egymást.

Itt azért még jó 100 méteren keresztül emelkedtünk fölfelé, míg végül elértük a jelzett utat. Az út sokkal kevésbé volt innentől izgalmas, mint a folyó és a vízesés mellett, de legalább gyorsabban lehetett (volna) haladni, ha nem lettünk volna már annyira fáradtak az előző napi túráink után. Fáradtak voltunk, így csak andalogtunk, de azért az erdő továbbra is szép volt, a folyó zúgása a lábaink alól hallatszott.


Ez a csaknem vízszintes, széles, murvás út sem tartott tovább 1 km-nél. Az út további része újra vadregényes, keskeny erdei ösvény volt. Itt számtalan ciklámen virított az út szélén. Mivel a déli órákban érkeztünk, ami nem a legideálisabb a virágfotózásra (sem), mégis elcsábultam. Legalább addig is, amíg fotóztam, ülhettem és pihenhettem kicsit.
Az is igaz, hogy ezzel csak áltatom magam, mert többnyire leguggolok, felállok, új pozíciót keresek, újra leguggolok, fél kézzel tartom magam, szóval egyáltalán nem pihentető az egész. De én ezt is szeretem. Sajna az erős fényeknek köszönhetően a keresőben sem sokat látni a kompozícióból, így mindig meglepetés, mit sikerült alkotni.
Így aztán többnyire otthon bosszankodom, hogy ezt is másképp kellett volna beállítani, meg azt is amarra kellett volna hajlítani, és azt a levelet is jobb lett volna eltenni az útból.


Miután kifotóztam magam, jött az út Nagy Kihívás Része. Két olyan meredély, ahol a sziklák és a gyökerek mellett láncok segítették a feljebb jutást. Függőlegesen. Amikor megláttam az első ilyet, csaknem visszafordultam, nem éreztem magamban erőt ehhez, de aztán egy nagy sóhajjal mégis nekiindultam.

Úgy látszik, mindez az arcomra volt írva, mert egy lefelé jövő vándor ékes szlovén nyelven magyarázott valamit. Én úgy értettem, hogy „nem hosszú az emelkedő, és utána egyenes lesz”, párom szerint „itt felmentek, utána lesz még egy ennél is meredekebb, de a vízesés megéri”.

Bármit is mondott, erőre kaptam tőle, és jókedvűen kapaszkodtam felfelé. Az út nem is volt olyan rémes, mint elsőre látszott, pikk-pakk felértünk, és hamarosan már a második meredélyen kapaszkodtunk fel. Ezután már tényleg egy vízszintes ösvény vezetett a vízesés sziklájához.

Egy kanyar után azonban eltűnt az út. Víz robaját hallottuk, de a vízesést takarta a sziklafal. Így letelepedtünk, és főztünk egy erőt adó nyugikávét. Péter megitta, aztán felkerekedtünk, hogy megtaláljuk az utat. A következő lépés után már látszott, hogy függőlegesen lefelé vezet a sziklafalban. Leereszkedtünk. Most jól jött a drótos kapaszkodó segítsége.

Az út végén egy hídon tudtunk átkelni a sziklák között lezúduló folyó felett.


A fehér kőfalak között nehezen kivehető volt a vízesés, de azt azért érzékeltük, hogy rettentő magasról jön, több helyen függőlegesen omlik alá, majd becsapódik a sziklába, íves kanyarulatokat és több zúgót hozva létre.


Kicsit még mászkáltunk felfelé mellette, minden zuhatagot lefotóztam, de a kamera nem tudta befogni a vízesés teljes egészét, szerintem nem lehet visszaadni a látványt. A vízesés mellett vezetett fel még egy via-ferratara hajazó út, ott már nem másztunk fel. 

A látvány azonban innen is magával ragadó volt. Ahogy a víz három lépcsőben, több, mint 100 méter magas sziklafalon ereszkedik - mit ereszkedik, zuhan - le, annak hangja van. Betölti a szurdokot. Az oldalfalak pedig felerősítik azt. 

Zgornji Martuljkov slap


Addig bámészkodtunk, míg jól eltelt az idő, ideje volt hazafelé venni az irányt. Megindultunk hát visszafelé, ezúttal a jelzett úton, jó tempóban haladtunk lefelé.


A jelzés végén az út meglepően meredek és sziklagörgeteges volt, külön örültem, hogy felfelé inkább a szurdokon keresztül jöttünk, az nagyságrendekkel szebb és változatosabb útvonalnak bizonyult.

Végül a Veranda nevezetű vendéglőben finom ebéddel zártuk a túrát, majd 4 óra múlva már a Balatonnál keresgéltük a szállásunkat, hogy másnap még a hazai nagy hőséget némi lábáztatással vészeljük át.

Laghi di Fusine


Sziklaamfiteátrum. Előttünk a Mangart és a Ponze gerince.


A Fusine-tavakról nagyjából annyit tudtam, hogy Olaszországban vannak, Kranjska Gorától félórányi autóútra, és körbe lehet sétálni őket. Nekem persze ez utóbbi nem volt elég, kinéztem egy érdekesebbnek ígérkező túrát a környező hegyekbe, ahonnan reményeim szerint be lehet látni az egész völgyet. A parkolásért 5 eurót kell fizetni, és érdemes korán érkezni, hogy legyen hely az autónak az árnyékban. Ennyit tudtam róla, meg azt, hogy gyönyörű.


Sikerült is a tömeg előtt megérkezni, még alig lézengtek páran, amikor elindultunk az Alsó-tótól a Felső-tó felé. Moccanatlan, sötét víz duplázta meg az Alsó-tavat körülvevő erdőt. 

Fákkal, növényekkel benőtt morénagerinc választja el a két tavat egymástól. 
A moréna az a kőzetanyag, amelyet a gleccser mozgása közben magával sodor: lehet benne finom homok, kavics, kisebb-nagyobb kő, sőt többtonnás sziklatömb is. A morénagerinc ennek a lerakott törmeléknek egy hosszúkás, gátszerű felhalmozódása.



Már ez is lenyűgözött, de aztán átkeltünk a két tavat elválasztó morénagáton, és eljutottunk a Felső-tóhoz, melynek türkizzöld felszínén a Mangart hatalmas sziklatömbje tükröződött. A szemközti partján tehenek legelésztek, a közeli sziklák mögül kacsacsalád lebegett ki a vízre.


Mint később megtudtam, a tavak medencéit az utolsó jégkorszakban (13–14 ezer évvel ezelőtt) a gleccserek alakították ki. Amikor a jég visszahúzódott, hatalmas mennyiségű követ, kavicsot, homokot és agyagot hagyott maga után. Ezekből morénagátak alakultak ki, amelyek elzárták a víz útját, és mögöttük tavak keletkeztek. A Felső-tó vize a morénán keresztül, a föld alatt szivárog az Alsó-tóba. Érdekesség, hogy bár Olaszországban járunk, a tavak vize végül nem az Adriába, hanem a Duna vízrendszerébe kerül.

Talán ez a rét lehetett a feltöltődött harmadik tó? 

Ráadásul eredetileg nem is két tó lehetett itt: a Felső-tó közelében egy harmadik tó nyomait is megtalálták, amely azóta teljesen feltöltődött, helyén ma füves tisztás terül el. Úgy képzelem, épp az egykori tómederben legelésztek a tehenek és a lovak. Kolomp hangja a víz felett tompítatlanul szállt a fülünkig, úgy hangzott, mintha közvetlenül mellettünk szólt volna. Néha egy-egy ló nyerített egy hatalmasat, melyet a környező hegyek visszavertek, megsokszorozva a hangot.

Elidőztünk egy ideig ennél az élménynél, de egyre többen érkeztek, és megtört a varázs. Ideje volt nekivágni a hegynek. Az út az Alsó-tó sarkából indul, az Alpok–Adria túraútvonal része. 


Meredek kaptatóval indul, nagyjából másfél kilométer és több mint 300 méter szintkülönbség megtétele után értük el a Monte Svabezza kilátópontot, ahonnan ráláthattunk a két tóra. Pontosan ezt a látványt vártam! A Felső-tó smaragdzölden csillogott, míg a két és félszer mélyebb Alsó-tó sötétkék árnyalatot öltött, körülöttük erdők, hófehér hegycsúcsok, a távolban házak pettyei és egy kis sárga templom.


Innen újabb egy kilométer és 400 méter szint várt ránk, így elszántan nekivágtunk a meredélynek. 


Lassan, de biztosan haladtunk, a lombos erdőt lassan a fenyves váltotta fel, itt egyre jobban éreztük, ahogy puhán süpped a tűleveles talaj a lábunk alatt.

Már magasan járt a nap az égen, mire elértük az 1600 méteres magasságot. Innentől jobbára vízszintesen vezetett az út, felettünk a Mangart hófehér sziklafala, előttünk a zöld ezer árnyalata és a fenyőfélék többféle formája. Meglepő módon harmatos harangvirágok szegélyezték az ösvényt.


Hamarosan elértük utunk létrával jelzett részét. Legnagyobb bánatomra a hegyoldalba erősített pallós átkelő le volt zárva, a pallók leszakadva lengedeztek. 
A kerülő egyértelműen felfelé vezetett. Majd kitörtem a nyakam, ahogy szememmel végigpásztáztam az előttem álló csaknem függőleges útvonalat. Látszott, hogy gondos (olasz) kezek nemrég tisztították meg, néhány helyen frissen kivágott fenyőből lépcsőket rögtönöztek az út karbantartói. 
Az út nedves volt, több, mint meredek, de járható. Ennek ellenére megküzdöttünk, mire megtettük a 100 méter szintet. 

Azt hittem, ezzel túl is vagyunk a nehezén. Tévedtem. A másik oldalon ugyanilyen út vezetett lefelé, ami számomra sokkal ijesztőbb volt: lábam alatt a mélység. 
Ezt a kihívást is sikeresen abszolváltuk, ezzel túljutottunk utunk legmagasabb pontján, és megkezdtük az ereszkedést a Zacchi-menedékház felé.

Itt forrást jelzett a térkép, de csak a kristálytiszta patak csörgedezett. 

Szép erdei utakon haladtunk, az utat virágok szegélyezték, a virágokon lepkék legeltek. A forgalom is megnövekedett, egyre többen jöttek szembe velünk.


Mire elértük a menedékházat, meg is éheztünk. A pincérek itt kizárólag olaszul beszéltek, így aztán kézzel-lábbal mutogatva adtuk le a rendelést. Cserébe azonban a kapott étel elképesztően finom volt. A limonádé éppoly ihatatlan, cukrozatlan savanyúság, mint Szlovéniában. Döbbenetünkre a kávét is ihatatlannak minősítette a párom, pedig azt hittük, az olaszoknál olyat biztos nem kapunk.

Jóllakottan és sorsunk alakulásával rendkívül elégedetten folytattuk utunkat a tavak felé. Az út most zuzmós törzsű lomboserdőn kanyargott, meredek, sziklás úton tette próbára térdünket és bokánkat.



Egy óra múlva elértük a Felső-tavat, elheveredtünk egy árnyékos részen, végre levettük a túrabakancsunkat, és jóízűen elaludtunk. 


Végül a tavak másik oldalát is végigjárva jutottunk vissza az autónkhoz. 



Elképesztően szép és kalandos, kihívásokkal teli 10 km és 700 méter szint állt mögöttünk, de a túra minden percét élveztük, beleértve az alvást is.