Séta a Vörös-kőhöz

 Mostanában ez a mániám. Ha van egy kis délutáni időm, akkor felsétálok. 

Kilátás az Asztal-kőtől

Egy pillantás a Naszályra.

Egy éve is arra jártam, és érdekes volt összehasonlítani, mennyivel zöldebb volt akkor a táj. Most sok helyen barnára égett fák lombjai szakítják meg az összefüggő lombtakarót.

Kiszáradt tó, panoráma, és vadregényes patak - egy nem is olyan rövid délutáni kirándulás a Visegrádi-hegységben

Leányfaluból a piros jelzésen vágtam neki a Vörös-kő csúcsának. Útba ejtettem  Gyulai Pál emlékművet, majd a Csíkos-tó felé vettem az irányt. 

A kis tó látványa nagyon felvillanyozott. Szeretem az ilyen dús növényzetű tavakat az erdő közepén. Igaz, teljesen ki volt száradva, de a meder közepén végigvonuló hatalmas fatörzs és az azt körülvevő zsombékok festői látványt nyújtottak. Megtalálható itt a zöld levelibéka, barna ásóbéka is. A nádas letaposott ösvényeiből és a sárba mélyedt nyomokból arra következtette m, hogy szívesen sziesztáznak idd vaddisznó kondák is.  

Mocsári sás hatalmas zsombékjai 

Innen a piros jelzésen először a Rekettyés-tavat  ejtettem útba, majd a Vörös Meteor-forrásnál kortyoltam egy jó ízűt a vízből, mivel teljesen elfelejtettem magammal hozni a megtöltött kulacsomat. Majd egy szép, kacskaringós és meredek úton jutottam fel a Vörös-kőhöz.

Persze leereszkedtem kedvenc kilátópontomra, a sziklákhoz. Hipnotikusan vonzotta szememet az erdő friss zöldje. Leírhatatlan az érzés!

Már bimbózik a nagyezerjófű. Megszaglásztam citromillatú leveleit. 

Kankalin a déli hegyoldalakon már elvirágzott, de a hűvösebb lejtőkön és a hegytetőn még szépen virított. 

Végül a zöld jelzésen elértem a Kalicsa patakot, ahol kicsit bóklásztam a kidőlt fák és hatalmas sziklák vadregényes sűrűjében, majd visszaindultam, mivel már későre járt az idő. 

Tájbámulós séta Szentendre felett

 A helyre egy tavalyi kirándulásunk alkalmával találtam rá, és úgy ítéltem meg, pont arra való, hogy egy hosszú nap után pár perc alatt felsétáljak ide, kiüljek a sziklákra és lógázzam a lábam a tájat bámulva. 

Munka után, de még a Nagy Délutáni Csúcs előtt kirétem Szentendrére, és a Cseresznyés út végén leparkoltam az autót, s a kutyával nekivágtam a felfelé vezető sárga jelzésnek. Hamarosan el is értem a gerincen vezető ösvényt, néztem az alant elterülő erdőket, a távoli dombokat, egy ponton még a Duna kanyarulatát is látni lehetett. De nem volt kedvem ücsörögni. Éreztem a lábamba feszülő mehetnéket, így továbbhaladtam a sárgán a Nyerges-tető felé. A kutya nem osztotta a véleménymet, többször is vágyakozva pillogott visszafelé. Tényleg öreg és fáradt már! Az utat szegélyező szederbokrok még ontották az érett gyümölcsöt, így jól belakmároztam belőle, ami már  csak azért is jólesett, mert elfelejtettem vizet hozni magammal. 

A hegytetőről jól megnéztem a Megyeri-hidat és az Omszki-tavat, majd elindultam lefelé a lejtőn. Elképesztően meredek volt. Azon csodálkoztam magamban, hogy tudtunk mi tavaly ezen a kaptatón 40 fokos hőségben, 20kg-os hátizsákokkal felkapaszkodni? Fákba fogódzkodva araszoltam lefele, minden lépésnél apró agyagrögökön gurultam lefelé. Dézi megelőzött. Most először az út során, és csúfondárosan nézett vissza: na mi lesz? Lemaradsz? Le bizony, te ügyes kis négylábú barátom! 

Az Álló-rétnél elolvastam a táblát: A Vörös-kő 1,6 km. Hm. Az egy ugrás. El is indultam arrafelé, itt már a kutya is felélénkülve kaptatott az úton felfelé. (Sokkal jobb úgy menni, ha ő is jól érzi magát - állapítottam meg.) Legnagyobb meglepetésemre az út egyáltalán nem volt túl meredek, vígan felértem fél óra alatt némi szeder és som evéssel együtt. Mennyivel másabb így, mint hőségben, tizen egynehány kilós hátizsák alatt görnyedve!

Elérve az esőbellót, leereszkedtem a kis ösvényen a kedvenc kilátópontomra és gyönyörködtem a tájban. 

A rend kedvéért azért felmásztam a Vörös-kőhöz is, majd ugyanezen az úton visszatértem az Álló-rétre. Itt a piros kereszt jelzésen a hegy lábánál haladtam egy ideig, majd egy erdészeti úton balra kanyarodva értem el újra a gerincen vezető sárga jelzést.

Most sem volt kedvem ücsörögni a hegyen, gondoltam megkeresem a Szentendrei-barlangot, melyet a gerinc alatt jelzett a térképem. Alig látható kis ösvény vezet lefelé a füves hegyoldalon a sziklák felé. óvatosan ereszkedtem le a csaknem függőleges úton, s végül ott álltam a barlangmélyedés előtt. 

Egy helyen olyan érzésem volt, hogy valaki lakik a szikla alatt: kiépített nyári konyha, konzervek, valamint hatalmas papírdobozok sorakoztak az esőtől védett perem alatt. Továbbá egy szedett-vedett lépcsősor is könnyítette a barlang megközelítését. 

Végül ezen keresztül távoztam, és visszatértem az utóhoz. Kellemesen elfáradtam a 12 km-es út során. 

Panorámatúra a Vörös-kőre

Ha napfelkeltét szeretnél nézni egy hegycsúcsról két lehetőséged van: vagy még sötétben elindulsz és napkeltére odaérsz, vagy már a csúcson alszol. Most ez utóbbit választottuk, s az idei - immár hagyománnyá vált - csúcson alvós túránkat a Visegrádi-hegység Vörös-kő csúcsára terveztem, ahova egész véletlenül vetődtem pár hete, de már akkor elhatároztam, hogy ide még visszatérek napfelkeltét nézni. 

Egy szép meleg nyári napon,  két jól megrakott hátizsákkal, rekkenő hőségben parkoltunk le Szentednrén a Kada-csúcstól nem messze, és első utunk ide vezetett. Megszemléltük a kilátást, majd megkerestük a zöld jelzést, és először aszfalt úton, a házak között, majd egy kaszáló meredek lejtőjén vágtunk neki az útnak.

Az Álló-rétig egy hátizsákokkal is tűrhető emelkedőn kapaszkodtunk felfelé, az erdő kellemes volt, csak a bogarakat hessegettük szorgalmasan a szemünk elől. Mire az réthez értünk csaknem elfogyott 1-1 üveg víz, így arra gondoltunk, teszünk egy kis kitérőt a Szénégető-pataknál jelzett forrás felé. A patakot hamar elértük, jólesett, hogy enyhén lejtett az út, víz azonban alig volt benne, és a forrás is csak egy sáros tócsa volt, így nem jutottunk extra hideg utánpótláshoz. A Csaba-forrásig nem volt kedvünk elgyalogolni, bár másnap kiderült, hogy egész közel volt már ehhez a ponthoz. 

E helyett a forrástól egy meredek hegyoldalban pár 10 méteren keresztül felkapaszkodtunk  egy erdészeti útra, és azon haladtunk, amíg elértük a sárga jelzést. 

A sárga jelzés egyenest a csúcsra vezetett. Itt szerencsére fújt egy kis kis szél, jólesett megpihenni! Ücsörögtünk hát itt is, és bámultuk a tájat, de igazán szép és zavartalan kilátás pár méterrel lejjebb, a sziklafalak tetejéről kínálkozott. 

Az esőbeállónál egy eldugott ösvényen, a fák között kell leereszkedni, viszonylag meredek úton. Több szinten is a hegységre jellemző vulkáni andezitsziklák alkotta placcokról merülhetünk el az alant elterülő táj látványában. Kicsit reménykedtem egy mérsékelten felhős égboltban, az nagyon jót tenne a fotózható látványnak, de amúgy csodás érzés a lábad alatt heverő síkság bámulása is. Nem bírtam betelni a látvánnyal, tuti visszajövök ide ősszel is!

Megvacsoráztunk a sziklákon, bár a nagy meleg miatt nem is voltunk olyan éhesek, mint gondoltunk, a kaja nagy része megmaradt. Közben szép lassan haladt a nap lefelé az égen. Mire árnyékba kerültünk nekiálltunk a fürdésnek. Kiderült, ezt jobb lett volna, amíg süt a nap, a magunkkal hozott víz sem melegedett fel annyira, mint gondoltuk volna, így dideregve locsolgattuk magunkra. Végül tisztán és illatosan vártuk, hogy teljesen eltűnjön a nap az égről. Visszamásztunk az esőbeállóhoz, megkerestük a korábban kinézett sátorhelyet, és elvackoltunk másnapra. 

Azt hittem pillanatok alatt elalszom, de sokáig nem jött álom a szememre. Forgolódtam, a nyitott sátorajtóból bámultam a csillagokat, hallgattam a  tücskök ciripelését, figyeltem az állatok neszezését. Végül elnyomott az álom, de sokat álmodtam. Álmomban a sátrat vaddisznók vették körül, a dagonyába cuppantak, és nagy szemekkel bámulták, míg a sátorban hasalva fotózom őket. Álmomban úgy gondoltam ezt korábban álmodom, tehát álmomban is azt álmodtam, hogy álmodom. Végül felébredtem, sehol egy vaddisznó, a fák közül azonban már derengett a hajnal. 

Így aztán magamra kaptam a fotós felszerelést, és máris lemásztam a tegnap esti sziklákhoz. Reggelre ugyan felhős égboltot és esőt jósolt az időjárás, de úgy tűnik, előbb azért felkel még a nap a kedvemért. Nem tudtam betelni a látvánnyal. A felkelő vörös napkorong lassan kúszott fel az égre, itt-ott vörösre festve a felhők alját. Az égen két hatalmas madár is kőrözött, a fák közül talán őz hívta az anyját.

Hálás vagyok, hogy láthattam ezt a reggeli pompázatos színjátékot. Elbűvölő, ahogy az egyre magasabbra kúszó nap fokozatosan bearanyozza a fák csúcsait. Itt most a végső felvonás elmaradt: amikor végül fényárban úszik az egész táj,  a felhők végül útját állták a fényben fürdésnek.

A reggelit a Vörös-kő csúcson fogyasztottuk el, a kilátó lépcsője és talpazata remek asztalként szolgált. A nap néha előtűzött a felhők rései között, megvilágítva a Szentendrei-sziget egy-egy szántóföldjét. Fél 9 körül megjelentek az első futók, mi azonban addigra bepakolva és útra készen álltunk már. 

A piros jelzésen indultunk visszafelé, útba ejtve a Rekettyés-forrást és a Rekettyés-tavat. A forrás vize jó ízű volt, ezzel szemben kénesen(?) büdös. A tóban nem volt víz, én azonban nagyon szeretem az ilyen mocsaras élőhelyeket, így nem álltam meg, hogy ne fotózzak, tehát megálltunk egy kép erejéig. Innen már hamar elértük a Csaba-forrást (ahova előző nap nem mentünk el),  megtöltöttük a kulacsokat, nagyokat kortyoltunk a friss vízből és elindultunk az Álló-rét felé. 

Az a gondolatom támadt, hogy botorság lenne ugyanazon az úton visszamenni, amerről jöttünk, tehát a sárga jelzésen a Nyerges-hegy felé vettük az irányt. Tulajdonképpen már a neve miatt is gyanakodnom kellett volna, hogy az út nem lefelé fog vezetni, de ha a szintvonalakat megnézem a térképen, akkor azt is látom, hogy meglepően sűrűn helyezkednek el, tehát meredek lesz az út. Nem esett jól a megrakott zsákokkal ez a váratlan emelkedő, pláne, hogy közben a nap is kisütött. Az ösvény sehogy sem akart véget érni, egyre emelkedett, egész 558 méterig. Mire felértünk, dőlt rólunk az izzadtság, kalapált a szívünk, tapadt ránk a csatakos ruha. Jól esett volna csobbanni egyet a Dunába! De az még messze volt innen. Így aztán rávetettük magunkat az út széli szedresre és pihenésképp belakmároztunk az érett gyümölcsből. 

A szedres után nem sokkal érdemes jobb kéz felé letérni a sárga jelzésről és egy panoráma gerincen sétálni. Végig csodás kilátás tárul a szemünk elé. Az út egy idő után visszavisz a sárga jelzésre, ami pedig egyenest a  faluba vezet. 

A házak között még vagy 2 km-t tettünk meg mire elértünk az autóig, ez volt a legnehezebb szakasz. A nap forrón sütött, a vizünk elfogyott. Találtunk azonban egy kutat, ahol felfrissültünk kicsit. 

Szuper kis túra volt ez a két nap, sok szépet láttunk és megéltünk, bár az út nem volt hosszú (7,5 és 10 km), mégis hátizsákkal megpakolva, melegben, hegyre fel, próbára tette a kitartásunkat. 

Kalicsa-patak szurdokvölgye

A terv az volt, hogy keresek valami izgalmas, sosem járt szurdokot a Pilisben, vagy a Visegrádi-hegységben. Valamit, ami hasonlít a Salabasina-árokhoz, vagy  a Rám-szakadékhoz, csak nincsenek arra millióan. Tavasszal a  pilismaróti szurdoktúra jól bejött, így megakadt a szemem egy fél mondaton az FB túrázós csoportjában. Kalicsa-patak!

Meg is néztem a térképen, Dunabogdány közelében érkezik a Dunához a patak, így aztán kiindulópontul Dunabogdány utáni földutat választottam, ami nem volt jó megoldás, mivel az innen vezető utak vagy magánutak, vagy le vannak zárva kapuval. 

Így aztán visszamentem Tahitótfaluba, a Bercsényi úton felkanyarodtam a hegyre, és az aszfaltút végén, a fakeresztnél leparkoltam az autót, jobb híján jelzett turistaúton kell elérnem a célom. Tehát kezdetben  a sárga, majd a sárga kör jelzésen indultam a Hétvályús-forrás felé. Békés erdei úton értem el a vizet, feltankoltam a forrásból, és tovább indultam. 

A térkép meredek utat jelzett a továbbiakban, s valóban erősen közelítette a függőlegest, sok helyen a vízmosta gyökerekbe kapaszkodva tudtam csak felfele haladni, ráadásul a csendesen csepergélő eső tovább síkosította az amúgy is sáros ösvényt.

Lassan, de biztosan felértem a gerincre, s mivel a térkép kifejezetten gyönyörű kilátást jelzett a Vörös-kőnél, úgy döntöttem, hogy teszek egy kis kitérőt arrafelé. Nem bántam meg, a felhős idő ellenére fenséges panoráma fogadott az 521 m-en fekvő kilátópontnál. Ezen látványban gyönyörködve elfogyasztottam korai ebédemet, majd visszafordultam a Kalicsa-patak felé a piros, majd a zöld jelzésen. 

Az út kellemesen lefelé vezetett, elvitt több rét és egy kis erdei tó mellett. A nagy csendben csak a fákról lepergő eső, no meg néhány jöttömre megriadó őz alatt megreccsenő faág  hangja hallatszott.

Az út egyre jobban lejtett, hamarosan levitt egy mélyebb völgybe, és itt elértem a patakot. Méteres páfrányok borították a partját, még a környező sziklafalakról is páfrányok lógtak. Közben a nap is ki-kisütött, betűzött a fák közé, megvilágítva a burjánzó növényzetet. A dzsungelszerű hatást csak fokozták a fákról lelógó liánok, a szurdokfalakra felfutó borostyán és a rengeteg kidőlt, korhadó fa közül előtörő bokrok. 

Kicsit elkalandoztam az összefutó patakmedrekben, majd lefelé vettem az irányt a csörgedező vízben ülő sziklákon lépegetve. Mindenfelé mohos fatörzsek és hatalmas sziklák, kisebb és nagyobb vízesések, méteres, feltorlódott avartömegen kellett átvágnom magam. A szurdokba a bedőlt fák lassították a közlekedést, hol alattuk, hol közöttük, hol fölöttük, hol rajtuk kellett átmászni. 

Más út híján sokszor csak a mederben tudtam haladni, bokáig süllyedve a vízben. Közben újra beborult, a magas fák alatt a szűk völgyben szinte esti sötétség honolt, az fényképező ISO értéke 25.000-re szökött, az ekkor készült képek gyakorlatilag értékelhetetlenek. 

Ezen a vízesésen lecsúsztam. Viszonylag szárazon megúsztam! (Jól jött volna egy kötél.)

Mindenesetre csodálatos látvány és érzés volt, nem tudtam betelni az élménnyel. Nagyon reméltem, hogy végig tudok menni az úton, és sehol nem kell majd visszafordulnom.

Majd lankásabb részre jutottam, már nem kellett olyan meredeken haladni lefelé, a meder is kiszélesedett, a folyó letette hordalékát, áthatolhatatlannak tűnő sártenger állta utamat. Aztán váratlanul kisütött a nap és utat mutatott a mocsárban: lábnyomokat vettem észre, azokat követve én is aránylag tisztán átjutottam az akadályon. 

Ezen a gallytengeren sem volt egyszerű átkelni. 

A páfrányos-borostyános dzsungelbe néhol derékig érő csalános párosult, sziszegve vágtam át magam rajta. 

Elértem a két Kalicsa-patak összefolyását. 

Nagyon szerettem volna a másik ágban is végigmenni, de éreztem tagjaimban a fáradtságot, így csak egy kicsit bóklásztam még abban az irányban is, álltam az elágazásban és sehogy sem akaródzott itt hagyni ezt a helyet. 

Aztán mégis útra keltem. Egy szikla tetején elég rémes szag csapta meg az orrom, és a következő fordulónál a fatörzsek és a szikla közé szorulva egy oszló őztetemet találtam. Szegény pára valószínű a meredek szurdokoldalban száguldhatott lefelé, és  a törékeny vékony lábai becsúsztak a vízbe és a szűk helyről már nem tudott kikecmeregni sehogy sem. Meglepő kontrasztot alkotott fénylő bundája és csontig rágott oszló nyaka és koponyája. 

Röviden meggyászoltam, majd pár méter múlva elértem a hidat, ahol terveim szerint visszamászok a jelzett útra. 

Nem volt egyszerű mutatvány ez sem, elég csúszós-meredek ösvénynek nem nevezhető helyen kapaszkodtam fel, de végül sikerült. Innen alig 1 óra alatt, a széles  visegrádi kerékpárúton jutottam vissza kiindulási pontomra. 

Minden porcikámat megmozgattam ezen a 2-3 kilométeres szurdokban. Az út hossza összesen 16 km volt, de az út elején a meredek szakasz és a szurdok erősen lassította a haladásomat. Mindazonáltal felvillanyozott az út, mindenkinek bátram ajánlom, aki szereti a kalandos kihívásokat és a szép erdei utakat, no meg a panorámát.