Ha napfelkeltét szeretnél nézni egy hegycsúcsról két lehetőséged van: vagy még sötétben elindulsz és napkeltére odaérsz, vagy már a csúcson alszol. Most ez utóbbit választottuk, s az idei - immár hagyománnyá vált - csúcson alvós túránkat a Visegrádi-hegység Vörös-kő csúcsára terveztem, ahova egész véletlenül vetődtem pár hete, de már akkor elhatároztam, hogy ide még visszatérek napfelkeltét nézni.
Egy szép meleg nyári napon, két jól megrakott hátizsákkal, rekkenő hőségben parkoltunk le Szentednrén a Kada-csúcstól nem messze, és első utunk ide vezetett. Megszemléltük a kilátást, majd megkerestük a zöld jelzést, és először aszfalt úton, a házak között, majd egy kaszáló meredek lejtőjén vágtunk neki az útnak.
Az Álló-rétig egy hátizsákokkal is tűrhető emelkedőn kapaszkodtunk felfelé, az erdő kellemes volt, csak a bogarakat hessegettük szorgalmasan a szemünk elől. Mire az réthez értünk csaknem elfogyott 1-1 üveg víz, így arra gondoltunk, teszünk egy kis kitérőt a Szénégető-pataknál jelzett forrás felé. A patakot hamar elértük, jólesett, hogy enyhén lejtett az út, víz azonban alig volt benne, és a forrás is csak egy sáros tócsa volt, így nem jutottunk extra hideg utánpótláshoz. A Csaba-forrásig nem volt kedvünk elgyalogolni, bár másnap kiderült, hogy egész közel volt már ehhez a ponthoz.
E helyett a forrástól egy meredek hegyoldalban pár 10 méteren keresztül felkapaszkodtunk egy erdészeti útra, és azon haladtunk, amíg elértük a sárga jelzést.
A sárga jelzés egyenest a csúcsra vezetett. Itt szerencsére fújt egy kis kis szél, jólesett megpihenni! Ücsörögtünk hát itt is, és bámultuk a tájat, de igazán szép és zavartalan kilátás pár méterrel lejjebb, a sziklafalak tetejéről kínálkozott.
Az esőbeállónál egy eldugott ösvényen, a fák között kell leereszkedni, viszonylag meredek úton. Több szinten is a hegységre jellemző vulkáni andezitsziklák alkotta placcokról merülhetünk el az alant elterülő táj látványában. Kicsit reménykedtem egy mérsékelten felhős égboltban, az nagyon jót tenne a fotózható látványnak, de amúgy csodás érzés a lábad alatt heverő síkság bámulása is. Nem bírtam betelni a látvánnyal, tuti visszajövök ide ősszel is!
Megvacsoráztunk a sziklákon, bár a nagy meleg miatt nem is voltunk olyan éhesek, mint gondoltunk, a kaja nagy része megmaradt. Közben szép lassan haladt a nap lefelé az égen. Mire árnyékba kerültünk nekiálltunk a fürdésnek. Kiderült, ezt jobb lett volna, amíg süt a nap, a magunkkal hozott víz sem melegedett fel annyira, mint gondoltuk volna, így dideregve locsolgattuk magunkra. Végül tisztán és illatosan vártuk, hogy teljesen eltűnjön a nap az égről. Visszamásztunk az esőbeállóhoz, megkerestük a korábban kinézett sátorhelyet, és elvackoltunk másnapra.
Azt hittem pillanatok alatt elalszom, de sokáig nem jött álom a szememre. Forgolódtam, a nyitott sátorajtóból bámultam a csillagokat, hallgattam a tücskök ciripelését, figyeltem az állatok neszezését. Végül elnyomott az álom, de sokat álmodtam. Álmomban a sátrat vaddisznók vették körül, a dagonyába cuppantak, és nagy szemekkel bámulták, míg a sátorban hasalva fotózom őket. Álmomban úgy gondoltam ezt korábban álmodom, tehát álmomban is azt álmodtam, hogy álmodom. Végül felébredtem, sehol egy vaddisznó, a fák közül azonban már derengett a hajnal.
Így aztán magamra kaptam a fotós felszerelést, és máris lemásztam a tegnap esti sziklákhoz. Reggelre ugyan felhős égboltot és esőt jósolt az időjárás, de úgy tűnik, előbb azért felkel még a nap a kedvemért. Nem tudtam betelni a látvánnyal. A felkelő vörös napkorong lassan kúszott fel az égre, itt-ott vörösre festve a felhők alját. Az égen két hatalmas madár is kőrözött, a fák közül talán őz hívta az anyját.
Hálás vagyok, hogy láthattam ezt a reggeli pompázatos színjátékot. Elbűvölő, ahogy az egyre magasabbra kúszó nap fokozatosan bearanyozza a fák csúcsait. Itt most a végső felvonás elmaradt: amikor végül fényárban úszik az egész táj, a felhők végül útját állták a fényben fürdésnek.
A reggelit a Vörös-kő csúcson fogyasztottuk el, a kilátó lépcsője és talpazata remek asztalként szolgált. A nap néha előtűzött a felhők rései között, megvilágítva a Szentendrei-sziget egy-egy szántóföldjét. Fél 9 körül megjelentek az első futók, mi azonban addigra bepakolva és útra készen álltunk már.
A piros jelzésen indultunk visszafelé, útba ejtve a Rekettyés-forrást és a Rekettyés-tavat. A forrás vize jó ízű volt, ezzel szemben kénesen(?) büdös. A tóban nem volt víz, én azonban nagyon szeretem az ilyen mocsaras élőhelyeket, így nem álltam meg, hogy ne fotózzak, tehát megálltunk egy kép erejéig. Innen már hamar elértük a Csaba-forrást (ahova előző nap nem mentünk el), megtöltöttük a kulacsokat, nagyokat kortyoltunk a friss vízből és elindultunk az Álló-rét felé.
Az a gondolatom támadt, hogy botorság lenne ugyanazon az úton visszamenni, amerről jöttünk, tehát a sárga jelzésen a Nyerges-hegy felé vettük az irányt. Tulajdonképpen már a neve miatt is gyanakodnom kellett volna, hogy az út nem lefelé fog vezetni, de ha a szintvonalakat megnézem a térképen, akkor azt is látom, hogy meglepően sűrűn helyezkednek el, tehát meredek lesz az út. Nem esett jól a megrakott zsákokkal ez a váratlan emelkedő, pláne, hogy közben a nap is kisütött. Az ösvény sehogy sem akart véget érni, egyre emelkedett, egész 558 méterig. Mire felértünk, dőlt rólunk az izzadtság, kalapált a szívünk, tapadt ránk a csatakos ruha. Jól esett volna csobbanni egyet a Dunába! De az még messze volt innen. Így aztán rávetettük magunkat az út széli szedresre és pihenésképp belakmároztunk az érett gyümölcsből.
A szedres után nem sokkal érdemes jobb kéz felé letérni a sárga jelzésről és egy panoráma gerincen sétálni. Végig csodás kilátás tárul a szemünk elé. Az út egy idő után visszavisz a sárga jelzésre, ami pedig egyenest a faluba vezet.
A házak között még vagy 2 km-t tettünk meg mire elértünk az autóig, ez volt a legnehezebb szakasz. A nap forrón sütött, a vizünk elfogyott. Találtunk azonban egy kutat, ahol felfrissültünk kicsit.
Szuper kis túra volt ez a két nap, sok szépet láttunk és megéltünk, bár az út nem volt hosszú (7,5 és 10 km), mégis hátizsákkal megpakolva, melegben, hegyre fel, próbára tette a kitartásunkat.
